Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
)L fc % ^ 10 rtÉPÜJSÁG Ez mind én voltam egykor (részletek) Azt feleled nékem: - Ez nincsen egészen úgy. - Semmi sincsen egészen úgy, - felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad. * Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenül hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelül adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz. * Ezenfelül: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek... * Minden szempontból helyesen cselekedni nem lehet. 1988. július 16. Bátaszéki gyűjtemény A falu katalógusából __ ______________________Tamási János festői világa Ko rallok, Fájdalom, Varjak, Vác diadalív, Csend világa, Behavazott falu, Űrrandevú, Sárközi tavasz. Egy-egy alkotás címe az iménti felsorolás, abból a műtárgy jegyzékből való, melyet Tamási János, Bátaszékröl elszármazott festő, adományozott a falunak. A hatvan darab festményt azzal a céllal küldte 60. születésnapja emlékére Vácról, hogy ezek az alkotások szolgálják a nagyközség lakóinak művelődését és Bátaszék kulturális értékeit gyarapítsák. A művészettörténész dr. Losonci Miklós gazdag liraisággal ir a katalógusban - mert az adomány ismertetővel is jár - a katonatisztből festővé lett ember életéről. Ezúttal mégis inkább Tamási János vallomását idézzük, amit hitvallásának, ars poétikájának tekinthetünk: „Minden képemnek valóságmagja van. Ahogy érlödik bennem egy-egy élmény, gondolat, amit még meg akarok festeni, úgy hagyom el a lényegtelent, hogy a néző figyelmét a leglényegesebbre terelhessem. Vallom, hogy művésznek lenni csak őszinteséggel, az ember és a valóság kendőzetlen feltárásával lehet. Ezért festek nehezen. Nem kezdek addig egy-egy kép megfestéséhez, amíg azt fejben el nem készítem. Ez sokáig tart. Ha kész - előfordult már, hogy éjszaka néhány óra alatt felvázoltam a leendő kép magját, amit már csak csiszolgatni, tökéletesíteni kell. Vallom, hogy művésznek lenni a táj és az ember bensőséges kapcsolatát jelenti.” Aki e vallomás nyomán indul el, hogy ismerkedjék Tamási János festői világával, tapasztalni fogja, miként lépteti előbbre és mind feljebb az embert a hite és méltósága, a napszámosok hétköznapjaitól a festői kibontakozásig. A művészettörténész elemzése ehhez jó kalauznak, irányt- adónak bizonyul. Ez Tamási János érdemének azt tünteti fel, hogy festményeivel az érintetlen millióknak ad élményt az élet és a valóság egyszerű dolgairól, amit hétköznapoknak nevezünk és ami Tamási János közreműködésével a festészet ünnepe lett. Önálló kiállításainak vendégkönyve is ezt igazolja, de a füzet formátumú katalógusban látható reprodukciók is. Bátaszék közművelődésének nyári programjaira is érdemes figyelmet fordítani. A komoly zenei műsorok tartalmas szórakozást jelentenek. Élményeink gazdagságát fokozhatjuk, ha egy-egy koncertet követően megtekintjük a pártházban elhelyezett állandó kiállítást, Tamási János adományát. DKJ. *- Ami forog, forogni akar s ami nyugszik, nyugodni akar. A halottak tehát valószínűleg épp úgy ragaszkodnak halálukhoz, mint mi az életünkhöz - mondotta Lokmán. *- Vannak magabiztos lények és vannak, akiknek állandóan visszhangra, tükröződésre, vagyis arra az önigazolásra van szükségük, hogy ók is valakik a világon. Ezek aztán sohase tudnak egyedül maradni, és mindig sikerekre, ragyogásra van szükségük, - mondotta Lokmán. * Aki a halált állapotnak képzeli, annak azt felelem, hogy hiába reménykedik, mert a halál nem lehet jobb, minthogy jobb állapot nincs, mint a mi életünk. S hogy a halál rosz- szabb-e? Valószínűleg a mi életünknél rosszabb dolog se létezik. De ha azt kérdezné valaki, hogy a halál lehet-e megváltás? Erre már nehezebb felejni, s különösen egy orvosnak. Mert képzeld el, vegyük azt: ha valakit fejjel lefelé fölakasztanánk, s így lógna egy hétig, - nem megváltás volna annak a halál? - kérdezte Lokmán. *- Eredménye szerint megítélni egy embert, szemtelenség. Hány olyan kitűnő ember van, akinek se története nincs, se különös eredményeket nem tud felmutatni, és mégis jó volt nekünk, hogy a világon volt. Itt vagyok mindjárt én. Olyan sok nagy eredményt értem én el? Semmit. És mégis voltam számodra, vagy a feleségem számára valaki, bár hiszen én ma már ezt se nagyon firtatom, - mondotta Lokmán. . *- Ha a természet úgy rendezte volna be, hogy a nőknek csak egy válluk legyen, vagy majom-állkapcsuk, akkor azt mondanók: - milyen csodaszépek a nők ezzel az egy vállukkal, - mondotta Lokmán. *- Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy elfelejtenek minket, mielőtt még emlékeztek volna ránk, - mondotta ugyanő. x Katona Judit: Bényei József: Aratókhoz Nappal jön Halott lovak dögtemetőin Verdes az idő szárnya esők szétszórt gyöngysora fénylik. takarj be éjszakára Nem hajszolja harmatos ösvény asszonyi melegeddel a hajnalok kötélverőit. őriző két szemeddel Elhagyják fészküket a tűrjek, Takarj be pirkadásig tojásaikat szél tapossa. nappal jön napra másik Gépek erős, nagy szíve verdes, s félelmeim fakadnak zihál a porban fulladozva. sugarában a napnak Testére hűlő fehér ingben takarj hát egész napra hajlong hektárnyi rendet vágva, szükségem van hajadra búzák szép fejét veszi estéiig a szemedre a június elsőkaszása. asszonyi melegedre Magyarul írni: - Svájcban... \ / —Önsajnálatra és panaszkodásra mindig kész náció fiai lévén, a vidéken élő újságírók is szívesen keseregnek afelett, hogy milyen sivár, unalmas és rutinba fulladó az életük. Összevetve például a Die Zeit, a Frankfurter Rundschau, a Le Monde, vagy az Izvesztija szerkesztőségeiben dolgozó kollégáikkal, akik tagadhatatlanul több érdekes emberrel találkozhatnak. A Magyar Nemzet-beliek szintúgy. Az emberek „érdekességét” azonban nem darabszámra, kilóra, hanem elsősorban emberségre mérik, így ez a panasz nem teljesen jogos. A nagyon jó emlékezőtehetség ü olvasókban talán még dereng valami arról, hogy nem egészen húsz esztendővel ezelőtt a miénk volt az első megyei lap, melynek képviselője felkereste a hosszú évtizedek - és legalább ilyen hosszú huzavona - után itthon először kiállító Tóth Imrét a Műcsarnokban. Ő így nevezte magát, ízes, fehérvárcsurgói hanghordozással. A világ Amerigo Tótként tanulta meg ismerni és tisztelni. Mindezt csak a később következő párhuzam kedvéért érdemes feleveleniteni, mert az akkor feltett és számára bizonyára suta kérdésen a művész szemlátomást őszintén elcsodálkozott. A kérdés így hangzott:- Hogyan sikerült ennyi idegenben töltött évtized után ilyen csorbítatlanul megőriznie az anyanyelvét? A válasz pedig valahogy így:- De hiszen én magyarul gondolkodok és álmodni is csak magyarul tudok! Lehet, hogy a válasz a lélekelemzők és nyelvészek számára nem lett volna kielégítő, a kérdezőt mindenesetre szíven ütötte. Mit sem sejtve természetesen arról, hogy közel két évtized múlva, ismét csak Budapesten, de nem a Műcsarnokban, hanem a történelmi hangulatú, szép Úri utcabéli műemlék házban ismét ugyanilyen élményben lesz része. Messziről kezdtük, ideje közelíteni, de mivel az élmény személyes, célszerű lesz egyesszám első személyben. 1986-ban ajándékba kaptam egy történelmi regényt. Címe: „Az osztrák vádlott” és a szívemhez nagyon közeli aradi vértanúk egyikéről, Pöltenberg Ernőről, azaz egész pontosan: Ritter Ernst Poelt von Poeltenberg tábornokról szólt, aki a mi szabadságunk hőse lett ugyan, de Bécsben született, osztrák emberként, egy jómódú jogász családjában. Történelmi regényekben - én igazán joggal állíthatom, hogy változatos színvonalon - itthon nem szűkölködünk. Ez azonban Svájcban jelent meg az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában és szerzőjének neve egyik kantonban se lehet őshonos, mivel Domahidy Miklósnak hívják. A könyv kitűnő, az e műfajban nélkülözhetetlen adatok megszerzésében a szerzőt a Hadtörténeti Intézet is segítette - postai úton. A Hadtörténeti Intézetnél valakiknek valószínűleg sokkal előbbre járt az esze kereke, mint a hazai könyvkiadásé. A 140. évforduló már a nyakunkon van, a 150.-re táncsak eszébe jut valakinek, hogy idehaza is megjelentesse ezt a pompás regényt. A szerző akkor csak 76 éves lesz... A Magyar Televízió szaporábban gondolkodott. Példányomat elkérte egy főmunkatársa azzal, hogy van kollégája, aki éppen az évforduló jegyében ilyesféle forrásmunkákra vadászik, hogy tv-já- tékhoz alapanyagot nyerjen. A kölcsönkérő meghalt, a másiknak a nevét se tudom, így a könyvre ugyan keresztet vethettem, de az olvasmányélmény szerencsére megmaradt és része annak, amit „a Domahidy-jelenség”-nek szeretek becézni. Eljövendő irodalomtörténészek csemegéje lesz, akik talán levetkőznek valamit a korunkbeliek óvatosságából. Netán a kritikusoké, ha a maiaknál kevésbé lagymatagok. A tavalyi könyvhéten ugyanis már Pesten dedikált egy „másik" Domahidy, a még messzebb, Ausztráliában élő András, a cukorként elkapkodott „Vénasszonyok nyara” szerzője. Az előbbinek bátyja. Az idén tavasszal én írhattam Domahidy Miklós „Könyörtelen évek" című kötetéről ennek a lapnak a hasábjain, amivel jócskán megelőztük ugyan az Élet és irodalom recenzorát, de persze ez nem dicsőség. Megyei könyvtárunk nyitottsága viszont annál inkább az, ahol ugyanis ez a kötet hozzáférhető: - azóta is sorba állnak érte. Némi levelezőlap-váltás után az olvasmányélmények átváltoztak személyesekké. A szakma íratlan szabályai szerint itt most zord magázódásnak kellene következnie. Mi azonban már postai úton elkezdtünk tegeződni, így is folytattuk, maradok tehát a valóságnál. *- Ha az emlékezetem nem csal, csak az olasz irodalom büszkélkedhet 60 éves kora után szinte a teljes ismeretlenségből előrobbant íróval: - Pirandel- lóval. Nekünk most van Domahidynk, rögtön kettő is. Ami persze még mindig jobb, mint ha valakit a halála után fedeznek fel, mint Mikes Kelement, vagy Katona Józsefet. Maradjunk azonban nálad! Hogyan lehet valaki magyar író: - Svájcban?- Valószínűleg sehogy, én se ott lettem. írtam én idehaza is, cseppet se keveset. Csak éppen nem jelent meg tőlem semmi.- Politikai okokból?- Inkább származásiakból, de akkoriban még ez is politikum volt...- Ma már nem az. Mit írtál?- Drámát rögtön négyet is, meg hangjátékokat. Azt hiszem máig a párbeszédek alkotása a legerősebb oldalam.- Ezt észrevettem. Mikor fedeztek fel? . - 1956 őszén már közel voltam a „ felfedeztetésemhez", de akkor valahogy én nem akartam, hogy felfedezzenek... Azt, hogy 32 évvel ezelőtt ki, miért választott nem új hazát, hanem új lakhelyet, már régen illetlenség megkérdezni. Marad tehát az alapkérdés, amit két évtizede Amerigo Tótnak is feltettem:- Hogyan sikerült ennyi idegenben eltöltött évtized után csorbítatlanul megőrizned az anyanyelvedet? Sosem használok magnót, az eddig fentebb visszaadottak csak tartalmi hű- ségűek, az alábbi azonban szó szerinti pontosságú:- Egyetlen kincsem, hogy magyarul tudok!,- De alighanem más nyelveken is, hisz írásaid legelőször németül, franciául, angolul jelentek meg...- Jó fordítók segítségével. Nekem nem adatott meg a kétnyelvűek szerencséje, én csak magyarul vagyok képes írni. Munka után, késő este és mindig kézzel. Az írógép kiveri a fejemből a gondolatokat.- Mivel foglalkozol? ' - Az vagyok, ami idehaza is voltam: - borász. Amikor kimentem, először is meg kellett tanulnom franciául, egész egyszerűen a megélhetés okából. Arra azonban szinte betegesen ügyeltem, hogy a más zenéjű francia tanulása ne nyomja el magyar alapkincsemet... A Domahidy család évszázadok óta Szatmár megyei, a tán legízesebb anyanyelvű vidékre való.- Én Sose mondom a „természetes", a „magától értetődő” helyett azt, hogy „evidens”; nem ismerek „zsurnalisztát”, hanem „újságírót”; a borászatban „irre- verzibilis”-nek ismert folyamatok számomra „visszafordíthatatlanok”... Soroljam még?- Poeltenberg esetében nyelvi okokból is választottad a szabadságharc korát?- Nem, bár az akkori magyar nyelv óhatatlanul közelebb van hozzám. A mai, itthoni élőből egy kicsit kikoptam... Ami persze nem minded esetben hiba, de itt nincs helye az olcsó élcelődésnek.- Kinek ir a külföldön élő magyar író?- Elsősorban az írótársainak!- Ez sajnos itthon is megesik. Közeg- telenül írni elviselhetetlen lehet...- Nehezen, de azért elviselhető. Nem véletlen, hogy minden itthoni megjelenésnek örülünk, örülök. így például annak, hogy tavalyelőtt a KISZ egyik főiskolai lapja közölte egy múltban játszódó, mának szóló drámámat.- Hány példányban jelent meg „Az osztrák vádlott”?- 1500-ban!- Kérdezhetem a honoráriumát? Mosoly:- Ingyen írok, írunk! Én nagyon kevés helyre, legfeljebb az Új Látóhatár-ba. Az utolsó 18 évben íróként pontosan 100 dollárt kerestem, azt is egy angliai előadással... Sok tízezer példányban eladhatatlan, leárazva is a könyvesboltok polcain maradó, féláron se kellő, majd zúzdába vándorló hazai könyvekre gondolok. Olyasmire is gondolok, amit írói alázatnak kellene nevezni és hallgatok. Ami irodalmi értékű és az anyanyelvűnkön jelenik meg, az mindenhogyan a magyar irodalom része, függetlenül attól, hogy hol nyomtatták. A sokáig kétoldali bizalmatlanság az utóbbi években mindenesetre örvendetesen oldódóban van. A Magyar Hírek, a Magyarok Világszövetségének lapja karácsonyonként már évek óta gazdag válogatást közöl a legkülönbözőbb magyar írók műveiből, bárhol éljenek is. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem előadássorozataira rendszeresen meghívnak itthoni írókat. Kuczkára, Kunszabóra és a bármelyiküknél jelentősebb legutóbbira, Csoórira gondolok. Könyveiket, ami a nyomdatechnikát és a példamutatóan gondos anyanyelvi lektorálást illeti - sajnos -, sok itthoni kiadónk megirigyelhetné. Svájci frankban mért áraikat viszont mi, szűkülő itthoni pénztárcáinkból még bajjal is alig tudjuk kifizetni. Természetesen nem a földrajzi hollétnek kell hódolni, hanem a tényleges képességeknek: a Domahidy-jelenség esetében is. Magyarul írni idehaza se könnyű, de Svájcban egész biztosan nehéz. ORDAS IVÁN
