Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
4 ^EPÜJSÄG 1987. szeptember 5 Álmok és álmatlanságok Egy év múltán ismét Csepeli Istvánnál „Az egyik oldalon az alkotás öröme, a másikon pedig...” Tavaly nyáron a Somogy Megyei Tanács és a Népi Iparművészeti Tanács által kiírt id. Kapoli Antal országos fafaragó pályázat fődíját, a Kapoli-kürtöt Csepeli István dunaföldvári népi iparművész nyerte el. Joggal gondolom, hogy ismerői, tisztelői ennek nagyon örültek, de a megyénkben élő „idegenek” is elismeréssel, büszkeséggel gondoltak rá, amikor tudomást szereztek e rangos díj elnyeréséről. Munkatársunk abban az időben meglátogatta a művészt nem titkoltan azzal a szándékkal is, hogy örömében az olvasók is részesüljenek. Sajnos, ez csak részben sikerülhetett neki, s egyáltalán nem azért, mert tollában (írógépében) hiba volt. Egészen másért. Mert például „tradicionális tárgykultúránkra nagyobb gondot kellene forditani”. Vagyis: „A Ka- poli-kürt nekem a királyi koronát jelképezi. Három évig én hordtam... Az, hogy nyertem, igazolja a szemléletmódomat is, azt, hogy nem járok rossz úton, de mégis kilátástalannak látom a helyzetet, mert nincs partner, aki gondoskodna a megfelelő menedzselésről. Országos szinten senki nem meri felelősséggel fel- vállani. Csak a mondanivaló nélküli sorozattermékkel lehet találkozni." Kollégánk azt is megkérdezte, hogy melyik Tolna megyei intézmény vett és őriz Csepelimunkát. A lakonikus válasz: „Egyik sem”. Mondhatnánk, hogy azóta eltelt esztendő a fordulat éve Csepeliéknél. Ugyanis megvásárolták a Bálványfák című monumentálisnak mondható alkotást, mely tulajdonképpen megnyerte a Kapoli-díjat. A dombormű a honfoglaláskori világunkat regisztrálja, ugyanakkor a ma emberéhez szól. A csodálatos alkotás Pakson, a Munkásművelődési Központ aulájában látható, s az oda betérők örömmel is látják. Csakhogy a dologgal nem vagyok kibékülve. Mármint az árával. Mindössze 160 ezer forintért vásárolta meg a Paksi Városi Tanács a megyei tanács támogatásával azt a müvet, ami alkotójának három évi munkáját őrzi, nem beszélve az előzetes felkészülésről, ami jelentős időt és szellemi energiát jelentett. Csepeli István viszont már nagyon régen túl van a felháborodáson:- Az ember egy idő után nagyon megedződik ezekre az ütközőpontokra, mert szakmánk olyan mértékben van lejáratva, hogy velünk megtehetik azt is, hogy az egyoldalú üzleti ajánlatokat is kénytelenek vagyunk elfogadni... Induljunk ki abból a végletből, hogy a népi fafaragásokat egyik helyen szuvenír-tárgyakként árusítják, helyenként pedig alkotás kategóriaként fogják föl... Azt hiszem, ez a fényévnyi különbség eredményezi azt, hogy az ember a munkáját kénytelen odaadni egy megszabott áron. Tehát devalválódik saját maga, ugyanakkor a munkája és a hivatása is. Árügyben nem áll szándékunkban, senkinek semmit a szemére vetni, hiszen a kényszerhelyzetet kézenfekvő érvekkel lehet megmagyarázni. Csak hát mégis arról van szó, hogy három évi munka eredményeként létrejön egy művészeti alkotás, aminek eladásakor egyszerűen nincs - mert nem lehet - forintban is dotálható művészi értéke... S ilyenkor joggal fölmerül az emberben az a kérdés is, hogy miért szorították ennyire háttérbe a művészeti ágakon belül a fafaragást.- Talán pontosan ezek a tisztázatlan tendenciák... Ez a fafaragást úgy érintette - mivel nehezen, lassan kivitelezhető műfaj -, hogy igen megfogyatkozott a jó felkészültségű szakemberek száma, a szakma apáról fiúra nemigen öröklődik, s ezt a szakmát sehol az országban nem tanítják sem alap-, sem közép-, sem felsőfokon. Nyilván ebből adódóan a pályára kerülés teljesen esetleges, és ugyancsak esetleges, hogy milyen tárgyak készülnek, s ugyanez vonatkozik az alkotások elismertetésére, vagy egyáltalán a kézműves kultúra elismertetésére... Azt már nem is merem mondani, hogy mint művészeti alkotásokat. S mindennek nagyon mély társadalmi gyökerei vannak, mert valamikor beindult egy újkori nép- művészeti mozgalom, ami azt hiszem, napjainkra teljesen lelohadt. Kifulladt, nincs összetartva. És azt hiszem, nincs ütőképes vezetőszemélyiség, réteg - az oktatóktól az elméleti szakembereken át egészen a gyerekeket tanító „művészmesterekig”.- De elnézést, önnek nagyon sok tanítványa volt. Velük mi van, mit csinálnak?- Az ember néhány olyan tanítványt „megtart”, akik igazán kötődnek... De napjainkban ezt az oktatást, a tapasztalatok átadását semmilyen formában nem lehet hivatalossá tenni.- Miért, nem lehet tanítványa?- Nem. Csak alkalmazottam, a hozzá tartozó kisipari kötöttségekkel: alkalmazotti adó, sztk... tehát inast, vagy kézműves tanulót én nem foglalkoztathatok.- Akkor Csepeli István kisparos vagy művész?- Én népi iparművész vagyok. Ebbe a kategóriába kasztoztak be. Viszont félő, hogy a jelenleg faragással próbálkozó ifjak közül nem lesz kit „be- kasztozni”, hiszen az ügyesebbje „eladja magát a tömegtermelésnek”. Egy kis hányaduk, a tehetségesebbje pedig egyszerűen nem vállalja a megpróbáltatásokat, ami ezzel a hivatással jár. S most látszólag ellentmondásba kerültünk, hiszen a negyvenesztendős Csepeli István pontosan az ellenpélda. Igaz, néha ő is kénytelen engedni a huszonegyből, de érthető, hiszen a család... Ók is pénzért vásárolják a piacon a gyümölcsöt, az üzletben a kenyeret, húst.- Most éppen a Skála-Coopnak íróasztal-készleteket faragok. Tehát ez lett a valamikori kiállítási tárgyból - mutatja a míves darabokat, s közben kiderül, hogy a művész más munkáival is bejárta az országot. Próbálkozott a népművészeti hálózatban, a Képcsarnok, majd az Iparművészeti Vállalatnál. Munkáit - sem a faragásokat, sem a szintén csodálatos csontkarcokat - sehol nem fogadják, „egyszerűen libapásztornak tartják az embert”. S ilyenkor jönnek a kényszerhelyzetek és a kínlódás. A megvalósításra váró álmok helyett az álmatlanság. „Az egyik oldalon az alkotás öröme, a másikon pedig a piac törvényei, melyek megalkuvásra kényszerítenek.”- Szerencsémre a családom, a feleségem és a két gyerek mindenben mellettem vannak, velem együtt igen sovány igényekkel, de rengeteget együtt és a természettel. Én pedig ismét végignézem a kis parasztház belső titkait: a csontrajz-soro- zatot, a különböző faragásokat, a holmikat rejtő, saját készítésű konyhai és szobai szekrényt, az ülőgarnitúrát, a tükröt, a szobrokat, s a tehetséget kétféleképp fo- galmazgatom magamban. Egészen leegyszerűsítve valahogy így:- Micsoda tehetség, micsoda erő, micsoda megszállottság... S a másik oldalon pedig sajnos „nincs tehetsége” a kis házat felújíttatni. - S mintha a férj és a feleség együtt találták volna ki gondolatomat, boldogan mondják, hogy hamaroCsepeli István san belefognak a tatarozásba, s amit le hét, saját maguk végeznek el. Szomorú volt a délelőtt, ugyanakko felemelő is. Néhány nap múlva levele kaptam Dunaföldvárról, Csepeliéktől. / művészt beválasztották a Népi Iparművé szeti Tanács elméleti bizottságába, min gyakorló fafaragót. * Dunaföldvár után Paksra mentem, ahc Jákli Péterrel, a városi tanács elnökéve találkoztam. Csepeli Istvánról, elhivatott ságáról és a Bálványfákról beszélget tünk. Mint volt dunaföldvári elnök, jól is meri a művészt, tiszteli tehetségét. Tudji azt is, hogy a most Paks tulajdonában le vő Bálványfák nem 160 ezer forintot él Azt is tudja, hogy Csepeli István fészerbe alakított ki magának „műtermet”. Azutái rákérdezek:- Nincs-e olyan tervük, vágyuk, hog: Csepeli Istvánékat „átcsábítsák” Paksra'- Biztos vagyok benne, hogy váró sunknak sokat jelentene, ha a népi ipar művész itt élne. De hát csak úgy „átcsá bítani” nem áll és nem állhat szándé kunkban. Részben azért, mert amikor el jöttem Dunaföldvárról, megfogadtam ■ bár nem is kellett nagyon fogadkoznon még magamban sem -, hogy a most i szeretett településsel szemben nagyoi korrekt leszek. Tehát megbeszélem a ottani vezetőkkel a „dolgot", megkérde zem álláspontjukat, terveiket... S azután elválik minden. Hiszen min den községnek és városnak az is érdeke hogy éljenek ott tehetséges művészei« akiknek szellemisége, ízlést formáló ere je csöppet sem lehet közömbös. Sőt! V. HORVÁTH MÁRIi Varga S. József Türelem, hol vagy? A sporttól távol tartom magamat. Diákkoromban jócskán felsültem vele, mert egyszerre, úgymond menetből akartam mindent és mindekit legyőzni. B. Jenőt például, aki.azidőben számomra maga volt az idegesítő türelem, kitartás és célratörés. Be akartam bizonyítani, hogy igenis, fittyet hányok a világ rendjére s mit nekem edzés, lemondás, azok nélkül is megkaparintom a babérokat s magam mögé utasítom aszkétaként élő gerelyvető vetélytársaimat. Fájdalom: amit forró fejjel hittem, nem jött be, s mitagadás, szeleburdiságomért alaposan megfizettem. Egy életre szóló derék, váll és könyökfájás képében. A minap felkapaszkodtam a Kálvária oldalára, s midőn nyári veröfény cirógatott, eltűnődve szemléltem a bicikliversenyzőket. Izzadva, zihálva, szinte arasz- ról-araszra kapaszkodtak fölfelé, s én ott és akkor, testközelből értettem meg igazán, hogy a versenyszerű biciklizés kemény, embert nyűvő és próbára tevő szenvedély, valami olyan, amit csak teljes erőbedobással lehet csinálni. A látvány szíven talált: küzdelem, akarás és kitartás volt az a javából s utólag írom: legfönnebb sejtem, hogy milyen versenyzőt nyúzó edzéseken át vezet az út a cél felé, ez esetben a Kálvária csúcsára. * Megkértem Z. urat, ha ideje engedi, jöjjön el hozzám s ha van szabad kapacitása, csinálja meg azt az üvegajtót. Két- centis rés van alatta, ami télszakán fölöttébb kellemetlen. Z. úr hamarost jött, felmérte a terepet, s mivelhogy kicsi, mozgó műhellyel felérő autójával érkezett, menten dologhoz látott. Kicsörtetett a kapun, kisvártatva félméteres, rozsdarágta vascsíkot hozott, s persze a hegesztőappa- rátot. Okosan megcsinálta, a lemezkét a vasajtó aljához hegesztette s most már tényleg úgy zár az az ajtó, ahogyan zárnia kell. Elégedetten Z. úr munkájával, lekezeltünk, legnagyobb elismerésemet fejeztem ki ténykedéséért, majd, mintegy mellékesen, megkérdeztem, mennyivel tartozók. Kapásból felelt:- Egy Adyval, uram. Gyanítom, meghalványodtam s hápogva ismételtem:- Egy Adyvaaal? Hiszen csak öt perc volt és ócskavasat használt.- Igen. De a célnak tökéletesen megfelel az is. Ez igaz. Jókedvem menten tovatűnt, fájdalmas képpel átadtam a bankót, s most törhetem a fejemet Z. úr magyarázatán. Szerinte ez a minimum, amit kérhetett, elvégre kiszállt, üzemanyagot használt fel, elvonta magát a szavai szerint „nagyobb volumenű” munkáktól, s mert hogy az árak is veszekedett ütemben emelkednek fölfelé, kénytelen ilyen díjszabás szerint dolgozni. Meg a másik: az életben egy és igen eltökélt szándéka van: meggazdagodni, de nem lépésről- iépésre, apródonként, hanem menten és azonnal. Jó, jó, kinek ez, kinek az a célja, de a borsos árat roppantul fájlalom s még az sem kecsegtethet elégtétellel, hogy legközelebb nem Z. urat fogom hívni, ha ilyen munka akad. Hallom: sort állnak nála az ügyfelek, így tehát szabad a tér, szabad a pálya, s gyanítom, mire mindenkit egy alkalommal megkopaszt, meg is gazdagodik s miért járná a tisztességes, becsületes és mértéktartó utat? A maga módján ugyanis, - bocsánat az erős kifejezésért, de jobb nem jut eszembe - szabadon rabolhat. * Mondják, István visszaadja az ipart. Köszöni szépen, nála betelt a pohár s a továbbiakban nem kér a pecsenyesütésből. Esztendeje tán, hogy megnyitotta a pavilont, szépet, komfortosat, mutatósat, s most csodálkozom: miért a kapkodás, miért a hübelebalázskodás? Hisz alig, hogy megnyitott, máris lehúzza a redőnyt? És István mindenkire fújt, mindenkit elátkozott, s jobb híján láthatatlan égi hatalmasságokat fenyegetett, amiért nem úgy ment a bolt, ahogy ő azt előre, gondosan eltervezte. Vegetáriánus fa- jankóknak, csóró senkiknek nevezte a környék lakóit, mert hogy nem fogyasztottak elégszer és elégségesen abból, amit kínált. Jobb híján árat ár után emelt, de jövedelmet mentő intézkedései éppen a visszájára sültek el. S az a bizonyos pohár akkor telt be nála, amikor a szemközt lakó Lizi néni sült kolbásztakart enni, narancslevet inni, - s minő szentségtörés: hitelbe, hozómra, nyugdíjfizetésig.- Nem vagyok én kéremszépen jótékonysági intézmény, - érvel István felháborodással, s ha úgy vesszük, neki is igaza van. - Ezekre, - bök lemondóan az OTP-lakótelep felé - nem lehet üzletet alapozni. Adósdülő, így is mondhatjuk. A pavilont viharos gyorsasággal áruba bocsátotta, s némi kitérőt tett tőkéjét most egy egészen más üzletágban, a régiségkereskedésben kívánja befektetni s mindenek előtt kamatoztatni. Miért hozakodtam elő pecsenyesütőnkkel? Azért, mert valamiről nagyvonalúan megfeledkezett. Lett légyen is egy üzlet a legszebb, a legmutatósabb, mégiscsak bizonyos idő szükségeltetik a beindításához, a megkedveltetéséhez, ahhoz, hogy a vevők odaszokjanak. Csak hát manapság, a sokasodó Istvánok idejében és országában éppen a mértéktartás, tehát a tisztességes haszonnal való megelégedés hiányzik. S a jelenséget eszembe sincs a maszekok nyakába varrni. Megtapasztalhatni azt nagyobb, vállalati méretekben, módszerekben is. Legfönnebb az a kérdés: ki kit utánoz? * Más. Esztikének jó napja van. Nyári szünidejét tölti a falusi nagyszülőknél, s ma reggel nagyapó, önön jóságától is elér- zékenyülten, átadta neki a ballagásra utólag vett ajándékot, a háromezer forintos kvarcórát. No meg azt az ötezer forintot, amit kínkeservvel gyűjtöttek össze, s amin majd Esztike befizetheti a rég ki nézett japán magnó első részletét.- És a többi részlet? - cserdített végii kérdésével a nagyszülőkön - Azt ki fizeti- Aranyom, nyugodjál meg, - szól szelíden nagyanyó - hát mi. Persze hogy mi. Esztike megpirosodott:- Mit totojáztok? Adjátok ide a manit é kifizetem kápéban. A nagyszülők azonban nem engedtel a negyvennyolcból, kötötték az ebet i karóhoz, hogy Esztike így is megérezzei valamit: nem lehet mindent egyszerre é: azonnal. S kiváltképp hogy ráérezzen sok évtizedes munka kellett ahhoz, hog' a nagyszülőknek erre is teljen. Folytatom; P. dühösen fenyegeti főnö két:- Ami sok, az sok. Fél éve burcsázol nekik és sehol semmi fizetésemelés. Oktondiság volna megütközni P. sza vain. Csak azt teszi, amit maga köri lát, s mellékesnek veszi azt a körülmény hogy mindösszesen fél esztendeje dől gozója vállalatának. S tegye, ha egysze teheti. Tisztában van vele: pozícióbal előrébb jutni, feljebb kapaszkodni anya giakban könyök és láb dolga is. Hisz a élet nem sakkparti, ahol szakavatott bí rák vigyáznak a szabályok betartására arra, hogy csak a jobbik győzzön. Érré már szó sincs. Aki bírja, marja. Ez var előrébb és feljebb tehát, de mielőbb, di mihamarább s az se baj, ha rögtön. Tűnődöm. Mi is az élet, fogalmazom kérdésemé sok milliomodikként. Szerintem: örökö: kitartást, szorgalmat, lelkesültséget, bi zakodást és áldozatokat is követeli hegymenet. S hegynek fölfelé csak telje: erőbedobással lehet haladni. Belátássá mértékletességgel, türelemmel. Bár íg' volna érdemes.
