Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
io'népüjsàg 1986. december 24. r-------.---: DA IO Gulyás József portréj a Gulyás József szobrát szülőfalujának, Felsőszentmártonnak főterén állították fel. A jeles horvát költő portréja Farkas Pál alkotása. Fotó: Gottvald Károly Karinthy Frigyes: Karácsonyország Karácsonyország története nem hosszabb, de éppoly jelentős, minta teremtésé: alapításától bukásáig mindössze egy hét telt el. Határai viszont csak az időben voltak ily szűkre szabottak - a térben messze szaladtak szét, s alattvalóit mindenütt ismerték. Tél és fagy, zúzmara és jégcsap, hóförgeteg és északi szél - ezek voltak Karácsonyország meteorológiai viszonyai, pedig Karácsonyország nem az Északi-sark vidékén terült el, hanem a Nagydíszletű Tagédia színpadán, a mérsékelt égöv alatt. S hogy Karácsonyország élete éppen a zordon felvonásra esett, azt nyilván a drámai ellentét fokozására eszelte ki a nagy rendező: a kegyetlenül hideg külső környezetben hangsúlyozottabban érvényesíteni Karácsonyország belső lényegét, a szív melegét. Mert Karácsonyország alkotmányát nem az ész, hanem a szív diktatúrájára építették. Egyetlen lényeges törvénye volt: a szeretet és az önfeláldozás. Egyetlen jogforrása: örülni mások örömének. Egyetlen kötelessége: adakozni és jót cselekedni. Mint más országokban, ebben az országban is a szabad versenyelvére épült az érvényesülés lehetősége, a kereskedelem és az egyéni siker, csak a versengés célja volt éppen megfordított: nem arra irányult, hogy mennyit tudok szerezni, hanem arra, hogy mennyit tudok másnak juttatni. Ebben a fordított irányban aztán éppen olyan kétségbeesett tülekedés, becsvágy, sőt stréberség vezette az embereket, mint egyebütt, ahol ölik egymást a népek a magántulajdonért. A magánfelek magas kamatot fizettek a bankoknak, amiért volt oly szíves pénzükkel vállalkozni - viszont a bankok minden nyereségüket szétosztották a hivatalnokok és azok családtagjai közt, hogy utóbbiak ajándékokat vehessenek ismerőseiknek és ismeretleneknek is. Mert éppen ami az ismeretleneket illeti, közbiztonság dolgában elég rosszak voltak a viszonyok ebben az országban. Bármily szigorúan büntették például a zsebbe rakást, nem lehetett eléggé vigyázni a villamoson vagy az utcán, mihelyt egy kis tolongás támadt, a tisztességes ember azon vette észre magát, hogy pénztárcát, zsebórát vagy más értéktárgyat csempészett zsebébe valami ismeretlen tettes, aki sürgősen meglépett. Pályaudvarokon mindenütt ott függött az „Óvakodjunk a zsebberakóktóT’ feliratú tábla - a tetten ért „titkos ajándékozót” lefülelte a rendőrség és szigorúan elítélte, nemcsak a becsempészett tárgyat juttatva vissza hozzá, de magas összegű pénz elfogadására is kényszerítve - az elrettentő példáknak mégse volt meg a kellő hatása. Napirenden voltak a kasszatömések is - leggondosabban elzárt pénztárt is kifúrtak a ravasz betörők, hogy telerakják pénzzel és értékpapírokkal, sokszor revolverrel kikényszerítették a meglepett pénztárost, hogy nyissa ki páncélszekrényét, és rakja be a merénylő egész vagyonát. Idegen ország lakója gyakran tanúja lehetett az utcán ilyen jeleneteknek: didergő koldus könyörög a sarkon, hogy fogadják el tőle a kinyújtott kezében remegő fillért. De ilyesmi csak percekig tartott, mert rögtön akadt egy bundás férfi, aki meglátván a koldust, gyorsan elszaladt, hogy vissza ne kapja - rendesen persze csak a következő sarkig ért el, mert ott egy másik úr, látván, hogy nincs kabátja, nekiesett, és erőszakkal húzta rá a magáét. A dolgok, a hét közepe felé, kezdtek elfajulni. Senki se lehetett nyugodt, miután egész napját azzal töltötte, hogy minden értékét és tulajdonát keservesen szétosztogassa, hogy aztán este holtfáradtan hazérve, üresnek vélt lakását teletömve ne találja odahordott és becsempészett ajándékokkal. A költő is alaposan megbukott a „fenyőfáról és pálmáról” írt érzékeny dalával - a fenyőfa ugyanis nem didergett, ebben az országban, „havas csúcsokon" pálmáról álmodozva; behozták a városba, teleaggatták cukorral és édességgel, kivilágították, és meleg szobában ernyedt el, bőségbe fulladva, miközben a pálmát a hóba dobták ki, mert senki nem akarta elfogadni, más elől szedve a dicsőséget. Az ország válságát s szomorú bukását mégis az okozta, hogy az adakozók elvesztették a mértéket. Az önzetlenség és jóság becsvágya, mint az érvényesülés egyetlen módja, rafinálttá tette az embereket. Folyton azon törvén a fejüket, milyen meglepetésre jutottak, hogy aminek én legjobban örülnék, annak örülne legjobban felebarátom is, más szóval: amit kívánsz magadnak, te is tedd embertársaidnak. Ebből lett a kalamajka. Az emberek olyan tárgyakat kaptak, amire semmi szükségük nem volt. A felnőtteket babával és hintalóval áraztották el a gyerekek, a gyerekek viszont nem győzték továbbajándékozni a felnőttektől kapott könyveket, pénzt, nőt, politikai hatalmat. Egy idő múlva mindenki szűk cipőben vagy bő nadrágban járt, másokra szabott ruhát lehetett csak hordani, legnagyobb illetlenségnek számított önző módon a tulajdon testemre szabott ruhában járni. Az öngyilkosjelöltek, akiknek legszebb álma a gyors halál, mérget, revolvert, madzagot küldözgettek ismerőseiknek. És elkövetkezett huszonnegyediké, a kritikus nap, az önzetlen szeretet diadalünnepe. Mely alkalomból egymásra néztek az emberek, és kiderült, hogy mindenki visszakapja, ami eredetileg az övé volt. Viszont a termelés megszűnt, és az ország kénytelen volt felszámolni és csődbe menni. De minden évben feltámad, hirdetni a Reménytelen és Tehetetlen Jóság örök uralmát, amit Szépségnek keresztelt el a költő. (1933., Egy ünnep születése A betlehemi legenda és néhány tény Legenda vagy valóság? Nagyon sokáig nem volt fontos az ember számára, hogy e kérdésre választ adjon. A legendákat teleszötték a valóság elemei, mint valami színes szőttest. A múlt század derekától egyszer csak nagyon fontos lett a gondolkodó ember számára a valóság, az igazság. Történelmi kérdésekben is, vallási dolgokban is. Mint a karácsonyfát feldíszítő szülőket titokban megleső gyermek, úgy kérdezte: Valóban élt-e Jézus? Ha igen, akkor mikor? Tényleg Betlehemben született? Nem egyszerűen az ateisták és a hívők vitája volt ez, az egyházak is válaszra kényszerültek, s a válaszok nem voltak egyformák. Mit válaszolhatunk - a történeti tények ismeretében- ezekre a kérdésekre? A források bizonysága Nagyon sokáig alapigazságként fogadta el a keresztény kultúrkör, hogy Jézus életét a négy evangélium - Máté, Márk, Lukács és János - írta meg először. Igaz ugyan, hogy a születésre, Máriára és Józsefre, az istállóra csak kettő emlékszik - nem is egészen egyformán - az is valóság azonban, hogy Jézus feltételezett életét nem tudományosan írták meg, hanem igét hirdettek, mai szóval propagandát, s ezt - a tudományos kutatás már tudja -, Jézus élete után legalább ötven esztendővel írták le. Volt azonban egy sokkal korábbi mű, az úgynevezett Beszédgyűjtemény, mely már az időszámításunk utáni negyvenes években szájról szájra járt, amit később le is írtak- de elveszett. A zsidó fogolyból lett nagy római történetíró Flavius Josefus - aki az evangéliumokat író tanítványok kortársa volt -, a Zsidó háborúról írott könyvében megemlíti - „azt a Jézust, akit Krisztusnak neveznek". Sok izgalmas kérdést vetettek fel a mandeista szekta iratai, amelyeket hosz- szú évek kutatómunkájával tárták fel a történészek az elmúlt években. A mandeisták Jézus mozgalmával kortárs vallási közösség, de nem tesszük hozzá, hogy volt, mert ma is élnek hívei Szíriában. Keresztelő Jánost tartják a Messiásnak, a megváltónak. Az időszámítás utáni első évszázadban komoly vetélytársai voltak a kersztényeknek. Irataik telis-tele vannak polémiával, ellenérvekkel arról, hogy Keresztelő János volt az igazi küldött ebben a világban. Nem tekinthető ez a vallási harc közvetlen bizonyítéknak, közvetettnek azonban igen. Ma már nem vitás sem az ateisták, sem a hívők körében, hogy Jézus élt, tehát volt valahol a Szentföldön karácsony. A betlehemi jászol Bét-Lehem: a Kenyér városa a római uralom alatt sínylődő Izrael Judea tartományában volt, a Jordán folyó nyugati oldalán. Mégis az első források közül csak kettő beszél róla, a többi Jézust názáreti- nek mondja. Nagyon sokáig az volt a meggyőződése a hivő embereknek, hogy a Betlehemben született kisded a Heródes-féle gyermekgyilkosságok elől menekült szüleivel Egyiptomba, s csak a király halála után tért vissza, de északabbra, Názáret városába. Később a történészek kételkedni kezdtek ebben, mondván, hogy szokatlan valakinek elő- neveként nem a születési helyét megjelölni. Mi szüksége lehetett akkor a korai kerszténységnek a betlehemi születés történetéhez? A válasz adott: az első „valódi” zsidó királyi ház: Dávidé és Betlehembe való. Aproféciók már majd ötszáz évvel Jézus előtt így szóltak: ebből a városból jön el a Messiás. Ma már a történetkutatás a viták ellenére elfogadja a betlehemi változatot. Természetesen közvetlen bizonyíték nincs, de az, hogy egy polemizáló irat sem vonja kétségbe abban a korban Jézus betlehemi születését, több mint elgondolkodtató. A történet leírása is erre utal: mig Názáret a Galileai tó partján van, és tavasziasan meleg klí- májú város, addig Betlehem hegyek között fekszik, sok-sok sziklabarlanggal, melyekben a falu állatai vannak. Ma is így van ez, amikor a falu túlnyomórészt arab lakosságú. Mikor volt az első karácsony? „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó” - így ír Lukács evangéliuma a születés időpontjáról. A meghatározás pontatlan. Augustus valóban adott ki ilyen rendeletet, hogy megadóztassa alattvalóit, de ez időszámításunk előtt 7-ben történt. Cirénius helytartó volt ugyan Szíriában, de időszámításunk kezdete után 12-ben vette át hivatalát. Heródes ekkor már halott volt. Három egymással homlokegyenesen ellenkező időpont. A történettudomány mai állása szerint tehát legalább három valószínűsíthető dátumról beszélünk. Ne legyünk azonban olyan szigorúan történészek. Mikor és hol lesz karácsony? 1986-ban - nálunk. Hívőknél és ateistáknál egyaránt, csak a közömbösöknél semmikor és sehol. A hívők a Krisztussá magasztosult Jézus születését ünnepük, aki körül ott a család, az édesanya és az apa, aki ha nem is vér szerinti, de vállalja a gyermeket, megmenti ezzel a korabeli törvények szerint járó megkövezéstől hitvesét. Az ateisták egy legendáról beszélnek - amely azonban szép és mélységesen emberi. Gyakran ábrázolták a festők is: az előtérben Mária a gyermekkel, a háttérben József együtt a család. _ „ Ruttkay Levente Szakonyi Károly: Még négyen- A karácsony - mondta F. -, na igen, egy ideig hittem a karácsonyban is, mint ahogy sok minden másban: ünnepnapokban, utazásban, nyarakban, nagy fehér telekben. Hittem a meleg szobákban, hittem a gyümölcsök zamatában. Mindez régen volt, gyermekkoromban mindvégig. Történtek dolgok - ma már kibogozhatatlan a múlt gubancából, hogy mik és mikor -, amelyek megváltoztatták az addig meghittnek érzett hangulatok jellegét, a szép összemosódott a csúnyával, a jó a rosszal; az ünnepnapok az év többi, várakozásban eltöltött napjával. Ahogy múltak az évtizedek, egyre inkább csak azt tudtam, mi nem boldogít, s egyre kevésbé sejtettem, mi igen. Bizonyára más is így van ezzel. A karácsonyba vetett hitet még sokáig őriztem, szerettem volna hinne varázsában; emlékeim között szerepelt néhány hócsikor- gású, gyanta- és gyertyaszagú, örömteli karácsony, de már nagyon a múltban, talán hamis emlékként, melyet az ember csak kitalált, hogy vigasztalja magát, ám valójában soha nem élte át; de én őrizgettem magamban ezeket a karácsonyokat, amikor mindenki jó volt a másikhoz, és kerestük egymás örömét. Azon a karácsonyon - mondta F. -, amelyről most beszélni akarok, megint szükségem volt az emlékeimre, mert már háború volt, s már nem is volt egészen együtt a család. Mindahányan úgy akartunk viselkedni, mintha a legbékésebb estét töltenénk együtt a fehér abrosszal borított asztal körül; örültünk, hogy apa még itthon van, hogy a frontot csak a rádió híreiből, az újságból, meg a filmhíradókból ismerjük. Örültünk, hogy anya megint borlevest készített, pontyot rántott, és lila céklasalátát tett az öreg, drótozott cseréptálba. - Csak Józsi - mondja anya -, csak Józsi nem lehet velünk. - Na igen - mondta apa -, de szerencsére még őt sem vitték ki. - S ebben is megnyugodtunk, mert a bátyám ugyan katona volt, de még csak az újonc idejét töltötte, s csupán azért nem lehetett köztünk, mert erre az estére nem engedték ki a laktanyából. Anya két szelet rántott halat félretett a részére, hátha az ünnep első napján kap kimenőt. Anya a halszeleteket hagymás, ecetes lébe rakta, így szerette Józsi. Kint hideg volt, de a havazás is hűtlen lett a karácsony emlékéhez, nem jött meg a hó, csak ólmos eső esett délután, és estére síkosra fagytak az utak. Én akkor a tizenkettedik évemben jártam, és'még kíváncsian vártam a fenyőfa gyertyáinak meggyújtását, a csillagszórók szikrázását, vártam az ajándékokat; s amikor végre bemehettünk a szobába, még tudtam érezni az ünnep őrömét, és azt hiszem, kicsit érezte anya és apa is, a nagymama is kapott valami meleg holmit; megcsókoltuk egymást és minden jó volt - az, hogy ünnepélyes hangulatban ültünk asztalhoz, az, hogy a kályhában pattogott a fa, és a meleg édeskés szaga betöltötte a szobát; jó volt a borleves, meg a hal, melyet más napokon anya soha nem készített, ragaszkodtunk ahhoz, hogy ez az étrend a karácsonyt szolgálja. Vacsora után anya almát, diót és süteményt tett az asztalra; apa bort töltögetett a poharakba. Az első koccintások után szivarra gyújtott. Szivart is csak karácsonykor szívott, máskor soha; köhögött tőle, de ez is az ünnephez tartozott. Mi nógattuk, hogy meséljen, szívesen tette; régen és sokszor hallott történeteit kértük újra, mondja el azt, amikor kalapot vettek gyerekkorában egy búcsú előtt, vagy azt, hogy tizenhatban hogyan vitték ki a katonai fogdából egyenesen a frontra. Kicsit nevetett, pöfékelt a szivarjából, hátradőlt a széken, és igyekezett színesen, aprólékosan elmondani az ismert történeteket. Ö maga is nagyon élvezte, újabb részletek jutottak eszébe, s mi hallgattuk, diót törtünk közben, majszol- gattuk, és bort kortyoltunk, mert karácsonykor nem kellett lefeküdni éjfél előtt,
