Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-20 / 299. szám
A^tsíÉPCIJSÁG 1983. december 20. Moziban • • Ötvös Csöpi újra nyomoz Megvallom, Búj tor István első szerzői filmje, a Pogány Madonna nekem tetszett. Tetszett, ahogy az olasz filmsorozat népszerű sztárját, Piedonét átültették magyarba, Ötvös Csöpiként megjelent mozijaink vetítővásznán. A történet — hajsza a kincs után — is megadott minden lehetőséget arra, hogy izgalmas krimi kerekedjék ki belőle. Az már kevésbé tetszett, hogy ugyanezt most újra láttuk, Csak semmi pánik ... címmel. A recept ugyanaz, hajsza a kincs után. Még a helyszínkereséssel se vesződtek túl sokat az alkotók. Ugyanoda került, ahová az első történet. A nyári Bala- ton-partra, pontosabban annak is legfestőübb részére, a Tihanyi félsziget környékére, így aztán az operatőrnek — Bornyi Gyulának — volt alkalma szép, színes felvételeket készíteni. A recepthez hozzátartozik még, hogy legyen a filmben minél több fürdőruhás, szép nő, sok verekedés, autós, helikopteres üldözés, és háttérnek pedig ott a Balaton, minden természeti szépségével. így hát, ha valaki először ezt'a filmet látja, az előzményeit nem ismeri, még szórakozni is tud. Mert nyári mulatságnak, kétórás kikapcsolódásul tulajdonképpen elmegy. Elképzelhető, hogy Bujtor István nem is akart többet nyújtani. Családi filmje — mert a szöveget ő írta, a főszerepet ő játssza, a zenét viszont testvére, Frenreisz Károly szerezte — azonban kissé eltér a valóságtól. A bárgyú poénok túlságosan is bejönnek, a krimikből ismert magányos, de zseniális nyomozó alakján a kriminalisztikához kicsit is értő néző csak mosolyog. Mert ugye, természetes, hogy a távcsöves puskával, lehallgató „poloskával” és a technika egyéb számtalan csodájával felszerelt banda fölött végül is Ötvös Csöpi, a zseniális, kemény öklű hadnagy egyedül győz. Viszont kellemes színfoltja a filmnek Matuska bácsi (Bánhidy László) játéka és az új szereplő, a kisunokája. Persze, a Pogány Madonnában is volt egy ügyes, mindenre képes kisunoka, akkor fiú volt. Most újítottak, az alkotók, Matuska bácsi újabb unokával rukkolt elő. Ezúttal egy tündéri, szőke copfos kislánnyal, aki azért képes arra, hogy a rettenthetetlen rendőrt kiszabadítsa a banda fogságából. Visszatérő ismerősünk Kardos doktor is (Kern András), aki olyan zseniálisan játssza a féleszű főnököt, hogy a néző csak azon elmélkedhet, hogy ez a szerencsétlen, tesze-tuszi ember vajon miből doktorált le. Viszont van, egy —,Colombo- módra — láthatatlan felesége, aki mindig valami megoldhatatlan feladat elé állítja bevásárlási utasításával. Végül természetesen ő aratja le a babérokat, ő az, akit ünnepelnek a sikeres akció után. Ez persze Ötvös Csöpit egy cseppet sem érdekli, mert őt várja szerelme, a Balaton, a vitorlásverseny, ahova két perccel a rajt előtt érkezik meg — stílszerűen, a levegőből, Egy helikopterről leeresztett kötélen siklik le, közvetlen versenyhajója mellé. TAMÁSI JÁNOS Rádió Térdre kényszerült házak Kínos, keserves és elszomorító rádióriportot hallottunk az elmúlt hét péntekén a Kossuth-adón pontban este fél tízkor. Lakatos Pál Térdre omló házak című adásának színhelye Decs volt. Decsről egyszerűen képtelenség elfogulatlanság nélkül beszélni. Lakatos Pál riportja feszesen felépített volt. És éppen a riportban elmondottakon szomorkodom. Szo- morkodunk. Decsen megkezdődött valami. Megkezdődhetett, mert idejekorán nem gondoltak valami későbbiekben fontos decsi „feladatokon” a helyi vezetők. A népi építészeti értékek megőrzésére. A decsi Fő utcában (és másutt is a községben) még most ■is szép, ám leromlott műemlék értékű házak állnak. (A decsi tanácselnök igyekezett érzékelhetően bemutatni külső állagúkat.) Az egyikben — gondolom, nemcsak abban — laknak. És Sümegiék ottlakása ráfizetéses. Rengeteget költenek a házra. Fiatalok is élnek velük, akik építeni szeretnének. A külső képében és néprajzi szemlél- tetésű szerepében fontos házat először megengedte lebontani a tanács, majd visz- szavonta a bontási engedélyt. Tehát a háznak állnia kell. Ennek igen. Sümegiék ennek ellenére szeretnének változtatni helyzetükön. A meglévő ház fenntartása ráfizetéses. Az ügyben a tanács nem tud segíteni, erre nincs pénze. „Tanácstalan ebben a témában a tanács” hallhattuk a riportban. Nem kételkedem benne. A későbbiekben egy „kivégeztetett” házról volt szó. Ez a ház, sajnos, már nem áll, mert a tanács ezt sem tudta átvenni, felújítani, de ezt leengedte bontani. — szűcs — A banda fogságában Könyv Mihail Koicov: Világjárás Mihail Koicov neve nem ismeretlen a magyar olvasó előtt: Spanyolországi napló című könyve két kiadást is megért a közelmúltban. Most megjelent Világjárás című kötete az 1925. és 1935. közötti irodalmi riportjait tartalmazza, amelyek a szerző utazásainak emlékeit idézik. Az útirajzok elfogult szemlélőre vallanak, tükrözik Koicov politikai nézeteit, hitvallását. Kérlelhetetlen, kemény kritikával szól a tőkés államok társadalmi visszásságairól, ellentmondásairól. Sokat és sokféle tájon utazott. Éles szemmel figyelt fel a húszas évek Jugoszláviájának szenvedélyes nemzetiségi ellentéteire. Jól látta, hogy az imperialista antant-nagyhatalmak elsősorban saját politikai és gazdasági érdekeiket tartották szem előtt, amikor az I. világháború utáni békeszerződésekben meghúzták az új országhatárokat, amelyek nemzetiségi megbékélés helyett újabb viszályokat szültek. Megfordult Budapesten is, de a magyar főváros 1927- es képe nem nyerte meg tetszését. Szenvedélyes-elítélő hangon ír a társadalmi ellentmondásokról, a külvárosok szegénységéről. Külön érdekesség a Párizsban élő orosz fehérgárdista tisztek egyik vezetőjével, Satyilov tábornokkal készített riportja, és az akkor még népszövetségi igazgatás alatt álló Saar-vidék 'leírása. Koicov jól látta, hogy e gazdaságilag rendkívül fontos terület végleges hovatartozásának kérdése a korabeli Európa megváltozó erőviszonyait tükrözte. (Az 1935-ben megtartott népszavazással Németország visszaszerezte a Saar- vidéket, és Hitler elérkezettnek látta az időt a német határok újrarendezésére.) Amerikai, észak-európai utazásairól csakúgy reális, kolcovi képet kaphat az olvasó, mint londoni, kabuli, varsói vagy teheráni tartózkodásáról. Korhű dokumentumként is értékelhetők azok az írások, amelyek a húszas-harmincas évek Szovjetuniójáról, annak átformálódó, változó arculatáról szólnak. A vérbeli újságíró, jó tollú riporter, Mihail Koicov, a sztálini személyi kultusznak esett áldozatul. Művei érdekes adalékul szolgálhatnak a fél évszázaddal ezelőtti történelmi eseményekhez és hétköznapokhoz egyaránt. Hangverseny Ligeti András, Jandó Jenő, Pécsi Filharmonikusok Valamikor, nem is régen, asztalon feküdt egy leendő szekszárdi, kezdetben csupán kamarazenekar terve. Névsorral, költségvetéssel, szép reményekkel. A társaság élére a madrigálkórus akkori karnagya, Ligeti Andor Ligeti András édesapja állt volna: neki már korábbról is volt, praxisa zenekari dirigálás dolgában. (Munkásságának egyebek közt a Pécsi MÁV Szinfonikus Zenekar volt az alanya; keze alatt számos zeneművészeti szakközépiskolás hangszeres is dolgozott, akik ma már természetesen „felnőttek”, tanárok, szerte az országban munkálkodnak.) Az eredeti elképzelés szerint a zenekart később a „kisebbik Ligeti”, Ligeti András vette volna védőszárnyai alá. A szép remények elpattantak. többen a névsorban szereplő muzsikusok közül is elköltöztek — néhányan sajna, mindörökre. Ám a gondolat — mégpedig életerősen, megvalósíthatóan — egyszer majd csak feltámad. Ez persze nem csupán hit kérdése. Ami most realitás: Ligeti András nemzetközi pályának elébe néző dirigensi alakja — mindannyian emlékszünk a tv-bel karmesterverseny remek díjára, a nyomán kitáruló lehetőségekre —, Jandó Jenő máris nagyszerű pályaívére, legutóbbi kitüntetése pl. az elmúlt heti rádióműsor nívódjasainak sorába olvasható), nos hát, mindezek a dolgok „felszorzódtak” a pécsi filharmunikusok soha ilyen mód nem tapasztalt „bedobottságával”. Nem csoda. Hisz, ha úgy tetszik, saját gyermekeikről, saját neveltjeikről volt szó. Nem tudjuk másnak, mint megkapónak nevezni azt a jelenséget, ahogy éltes, veretes zenekari „szólamok” mintegy önmeg- adóan simultak az igen-igen fiatal, de máris rendkívül sokat tudó karmester keze alá, és Jandó Jenő muzsikálása sem azt példázta csupán, hogy „mindent megkapott a szükségesből” (mert megkapott): az ugyanakkor egyenesen hátborzongató és példamutató, hogy Ligeti András valamennyi művet fejből dirigálta — értsd: minden szólamot megtanult. Mégpedig a zongoraversenyt is; energiájából, memóriájából pedig arra is futotta, hogy — saját koncepcióját is mintegy szolgáló alannyá téve — a legteljesebb mértékben Jandó elképzeléseihez, megoldásaihoz igazítsa a nem kis zenekari apparátust. Richard Strauss: Don Juan Op. 20-as szimfonikus költeményével indult a műsor. A megvalósítás érzelmi-gondolati sokszínűsége igazából a záró Debussy-műben bontakozott ki, de már itt érezhető volt, miként az ízig-vérig romantikus Grieg: a-molü zongoraversenyben, hogy különleges pillanatoknak vagyunk tanúi. Jandót pedig a közönség egyszerűen nem volt hajlandó leengedni a pódiumról: önálló koncertszámnak beillő ráadást játszott a Lisz- rapszódia képében. Ravel: Pavane egy infánsnő halálára c. darabja kedves, de egyálalán nem hálás mű. Szordinált mélabúja, „könnyfátyolos, diszkrét szomorúsága” nem ad bombasztikus lehetőségeket: aki igazán jól megcsinálja, , egyéb nagy dolgokra is képes. így történt. Debussy legendás hírű La Mer-je (A tenger) próbatévő mű, mind a karmesteri technika, mind az úgynevezett nagykoncepció dolgában. Hogy Ligeti e feladatot remekül megoldotta, belekerült néhány — örömteli — verítékcsöppjébe a muzsikusoknak, ugyanakkor azt az élmény-hőfokot is odavarázsolta a szekszárdi hang- versenyterembe, amelyben nem minden nap van része az e környéken élőnek... DOBA1 TAMÁS Tévénapiő Kós Károly emléke Száz éve született, s csaknem egy évszázadra nyúlt az élete, de ennek az áldottan hosszú életnek nem volt egy napja, talán órája sem, midőn nyugtalan, kutató és alkotó szelleme megpihent volna. Építész volt, író, grafikus, történész, azt mondják, az utolsó polihisztor, akit egyformán hajtott a megismerés vágya és az atKo- tás ösztöne. Néha egészen távoli területeken is próbára tehette erejét. Még IV. Károly koronázási parádéjának rendezéséből is részt kapott, de néhány hónap múltán már Konstantinápolyban találjuk, ahol az volt a feladata, hogy készítse el a város térképét, 1:5000 léptékben. Közben megtanult törökül, de az igazi feladatok itthon vártak rá, hogy „kőből, fából házat, igékből várat” építsen. Építészeti munkái fontos fejezetet jelentenek a művészettörténetben, nevéhez fűződik a kispesti munkás- és tisztviselőtelep, az óbudai református, a zebegényi katolikus templom, a sepsiszentgyörgyi múzeüTn építése, sztánai háza, a Varjúvár pedig, ami otthona volt, mintegy összefoglalója építészeti törekvéseinek. Elméleti munkái is jelentősek, 1908-as Erdélyország népének építése, a Kalotaszeg, Erdély című művelődéstörténeti munkája, s szerkesztője volt az Erdélyi Helikonnak. Ebben a szerteágazó tevékenységben fontos szerep jutott az irodalomnak is. Az országépítő az egyik legjobb magyar történeti regény, s a Varjú-nemzetség című krónika épp úgy maradandó mű, mint Budai Nagy Antal históriája, amiből később színdarabot is csinált. A századik születésnapra ezt újította fel a televízió, s annak bizonysága, hogy Kós Károly a színpad világában is teljes biztonsággal mozgott. „A Budai Nagy Antal históriájában sem írtam meg egyebet, mint azoknak a kicsid kalotaszegi embereknek történetét, akik szépet álmodtak, és nagyot akartak, — emlékezett visz- sza 1955-ben. — És ezért az akkori világrendben el kellett pusztulniuk, mert nem tudták, hogy még akkor nem volt szabad szépet álmodni sem a kicsi embereknek.” A tv-változat, amit az eredeti szöveg, és írói szándék tisztelete jellemez, 1971-ben készült, s a darab eredendő értékei mellett a rendező Ádám Ottónak is érdeme, hogy az elmúlt több mint egy évtized alatt mit sem kopott az előadás, Budai Nagy Antal históriája ma is elevenen hat ebben a felfogásban. Ezek a „kicsi kalotaszegi emberek” a történelem fölé magasodnak, a dráma utolsó szavait erősítve: „Ami igazság volt, az nem halt meg bizonyára ..Kós Károly egy másik vallomásában azt mondja, „utat mutató világosítóul és figyelmeztető kiáltásul” írta „lelke kötelező parancsára” ezt a munkáját az egykori népforradalom félezer éves fordulójára. CSANY1 LÁSZLÓ • • Otven perc unalom * Fogalmam sincs róla, hogy a Petrocelli című amerikai bűnügyi filmsorozat mióta megy a magyar televízióban, de úgy tűnik, régen volt már a kezdet. Bevallom, hogy magam nem tartozom a kifejezetten krimirajongók táborába, de egy-egy izgalmas könyvet szívesen elolvasok, vagy olykor kikapcsolódás gyanánt jól jön egy bűnügyi film. Visszatérve a Petrocellihez, egyértelmű, hogy már régen kifáradt a sorozat. A kezdetben szimpatikus, de csúnya férfi kalandos, az ügyvédi munkát és tehetséget meghaladó sztorijai, valamint az ő asszonykájához való meghitt viszonya lelkesedéssel töltötte el a nézőt, valahogy az újszerűség varázsával hatott. Manapság viszont elmarad a sztori, gyakran túlsúlyba kerülnek a lírai jelenetek, a férjet imádattal csodáló és féltő Maggie szenvelgései. S már a jópofa, kerekded Pete-tői sem kapunk annyit, mint korábban, sőt, a filmet élénkítő mama-telefonok is ritkábban jönnek. Sőt, újabban már a házukat sem építik, s ha jól láttam, egy-két sor téglát le is bontottak belőle az előző film vetítése óta. Tehát a Túlélés című epizód tömény unalmat jelentett drága ötven percen át, s ugyancsak azt „adnak” filmtársai, a fordulatokban roppant szegény, közel másfél órás Tetthely-sorozat filmjei, amelyeket egytől egyig fő műsoridőben vetítenek. S mind-mind olyanok, melyek még a hat—nyolc esztendős gyrekek észkerekét sem forgatnák meg. Még szerencse, hogy ők már akkor alszanak. — hm — Másodszor is Már szóltunk arról, hogy az idén a televízió túlságosan sokat foglalkozik önmagával, és ennek kapcsán gyakoriak az ismétlések. Általában szívesen nézi meg az ember azt a műsort még egyszer, ami elsőre is tetszett, különösen, ha hosszú idő választja el egymástól a két vetítést. Gyakorta más távlatot, új fényt kap így egy korábbi műsor. De nem mindig. Sok bosszúságot okoz annak a műsornak az ismétlése, ami elsőre sem tetszett, és néha az idő éppen árt egy korábbi műsornak. Vitrai Tamás „Ismét” című műsora az előbbi kategóriába tartozik, amennyiben szívesen nézzük meg ismét, azt, ami korábban is érdekes volt. Még inkább érdekli a nézőket, hogy mi történt közben a riportalanyokkal, hogyan alakult az életük. Főként akkor igaz ez, ha a bemutatott emberek is érdeklődést keltettek sorsuk, és önmaguk • iránt. Semmi sem lehet izgalmasabb h televízió képernyőjén, mint a beszélő ember, aki hozzánk szól. Vitrai és riportalanyai többsége ilyen ember. De, nem valamennyi. Az sem biztos, hogy a nézőnek ugyanaz marad meg emlékezetében, mint a riporternek. Talán ezért sikerült szürkébbre a legutóbbi adás. Lollobrigida és erőltetett fellépése a régi szilveszteri műsorban egyszer is sok volt. Ismétlése se volt éppen felemelő élmény, még akkor sem, ha a betét átvezetett Antal Imréhez. Vitrai utólag sem tudott meggyőzni arról, hogy régóta szívélyes, baráti viszonyban van Antal Imrével, ugyanis a nézőnek is működik az emlékezete, és a futólag említett vetélkedőben bizony a nyílt színen zajlott párharcuk — nem éppen a szeretet jegyében. —i—
