Tolna Megyei Népújság, 1981. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-13 / 240. szám
a Képújság 1981. október 13. Moziban Egy zseni, két haver, egy balek Az ember csak ül és néz. Figyelnie túlságosan .nem kell, hisz a jól ismert sablonok követik egymást, szépen sorjában. Aztán rájön., hogy amit lát, tulajdoniképpen nem- -igazi western, pontosabbon nem a klaisz- sziikus értelemben vett vadnyugati történet. A szokásos helyzetek, szereplők jelennek meg a vásznon, jócskán kairikí-rozva, kiélezve, nevetségessé téve a műfaj modorosságait, utalva az esztétikai tartalom szegényességére, jelentéktelenségére. így tehát ez a kritika egyúttal a tartalom kritikája is, nemcsak a formai elemeké. Colt, párbaj, kártya, whisky, kocsma, arany, jó indiánok — akik azért nem estek a fejük lágyára —, gonosz fehérek, vasútépítők, lovaskaton-ák, no és természetesen, a nyílt tekintettel, igéző kék szemekkel a világba, pontosabban a nézőre tekintő, gáncs nélküli- főszereplő. Mindez 3420 méteren — tehát jó sokáig —, színesben, széle svá szno n, sziokro nizá Iva, ráadásul néhány eredeti ötlettel, jól ülő beköpéssel spékelve — fogyaszthatóan. El is fogyasztottuk, jókat nevettünk, belementünk a játékba. Damiano Damianí rendező játékába, aki immár a magyar mo- zinézö előtt is sokadszor bizonyította jó értelemben vett profi voltát, ezúttal történetesen ebben a műfajban, ezzel a színes, szinkronizált olasz-— francia—N5Z/K westernfilmmel. — gyuricza — Könyv Kunszabó Ferenc: Jászföld .Eldöntésre vár, hogy mi köze az olvasónak az író életútjá- hoz? Főleg mi köze van egy gyárról készült szociográfiai esetében, mely gyárnak maga a szerző sosem volt dolgozója, hiszen könyvében is annak megismerésével, illetve ismereteinek továbbadásával foglalkozik. Bocsássuk előre, -hogy sikerrel. A „Jászföld" fülszövegén olvasható kurta önéletrajz az olvasóban azt az érzést kelti, hogy a szerző „országjáró” mi. voltának tapasztalataival hivalkodva kívánja erősíteni a bizalmat mondandóinak hitelessége iránt. Aminek semmi értelme, hiszen így is elhisszük, amit elénk adni kíván. További eldöntésre váró kérdés, hogy Kunszabó miért szeret csalafinta címeket adni. Annak idején Sárköz címmel tulajdonképpen Sárpilisről írt, most Jászföldnek keresztel egy gyári szociográfiát. Ha a hazai hűtőgépipar központja annak idején valamilyen tervezési véletlen folytán Endrődre kerül, akkor most ugyanilyen logikával Viharsarok címmel olvashatnánk egy Kunszabó-kötetet? A szándék természetesen az, hogy a tájban helyezze el a bemutatni kívánt üzemet és tárja fel annak a környékkel fennálló, élő kapcsolatait. Ez a kötet leggyengébb része. A nomád életmód ábrázolása vagy feltételezés, vagy számtalan forrásból bárki által leszűrhető kompendium, összegezés. Az olyan gyűjteményes jelző pedig, amit Kunszabó a jászokra alkalmaz — .hideghónaljú” —, nevetségessé vagy ellenszenvessé teszi őket. Egocentrizríiusról, a mindenkor nekik legcélszerűbb hatalom szolgálatáról és semmiért sem lelkesedésről van szó.-Az első 80-100 oldal szerkezete kapkodó, hol a múltba nyúl vissza, hol a közelmúltból vagy a jelenből igyekszik markolni. Ez fárasztja az olvasót. Hozzávetőleg a 90. oldal tájékán azonban váratlan fordulat következik, -Felbukkannak Kunszabó szociográfusi kvalitásai, az adatok helyes kezelése, okos rendszerezése és jól sikerült portrék sora, melyek valóban emberközelbe hozzák egy fontos üzem születését, fejlődését, megmaradását, jelenét és jövőjét. A Jászberényben élő hely- történészeknek sokáig nem lesz gondjuk. A könyvhöz még kisebb — valószínűleg a tudományos igényt igazolni akaró — adattár csatlakozik, melyből az egyes részproblémák iránt érdeklődők is líőven meríthetnek. Az ilyenekkel nem foglalkozó olvasó azzal a szokatlan érzéssel csukja be a 350 oldalas könyvet, hogy még 200 oldalt szívesen olvasott volna az üzemről és ugyanennyit, ugyanilyen színvonalon magáról a Jászságról is. A több nemcsak több, hanem jobb is lett volna. ORDAS IVÁN Rádió Víz - zene nélkül Kissé vízbe fulladt a legutóbbi- 168 óra. Arányt tévesztett. Az, hogy a műsor szerkesztői, mint mindig, így most is igyekeztek közgondokról szólni, megfelelt ismert koncepciójuknak. Kétségtelen közgond, ha Budapest különböző részeiben házak tömegének pincéjét önti el a víz és ott is marad, mert egyszerűen nincs merre lefolynia. A „leggondosabb" rossz tervezés se tud változtatni a víznek azon az ősi tulajdonságán, hogy lefelé folyik. így legfeljebb csak párologva hagyhatja el azt a helyet, ahol van, ha lefolyásáról már eleve nem gondoskodtak. A 168 órában felettébb konkrét példák nyomán igyekeztek ezt a témát körüljárni. Olyannyira körül, hogy beléje tulajdonképpen nem is hatoltak. Híven a tömegkommunikációs fórumainkon elharapózott ama gyakorlathoz, hogy ha már megvan a baj, akkor azt többé-kevésbé elemi csapásként fogjuk fel, regisztráljuk a tényeket, de a felelősök keresésénél már megállunk az általánosításoknál. Ilyen a már-már misztifikálható „egyesek", vagy az anonim „a tervezés során”. Magyarországon minden egyes állampolgár családi és utónévvel rendelkezik, aláíratlan tervek pedig nem kerülhetnek le a rajzasztalról. Holmi fejvadászásról természetesen szó sincs, de az se helyeselhető, hogy ha több tucat bérház sok száz lakóját illető ügyben súlyos kárt okozó hibát vét valaki, akkor senki nem igyekszik eljutni a konkrét személyhez, hanem rosszul értelmezett tapintatból már jóval korábban megáll vizsgálódásaiban. Próbáljon csak visszaemlékezni az olvasó, hogy a budapesti Marx téri felüljáró elegánsan elrontott összeszerelésének felelősét is milyen keservesen neveztük néven, amikor ez az eset az egész országot foglalkoztatta. Tóth Pista üzemi szarka nevéről viszont csak akkor nem értesül országvilág, ha az illető történetesen még 18. életévének betöltése előtt lopott el három franciakulcsot... Ilyen összefüggésből volt arányt tévesztett és éppen ezért a hallgatót kielégítetlenül hagyó, sőt unalmas a leautóbbi 168 órának ez a része. Zenét viszont nem hallottunk és ennek valószínűleg nemcsak a bot- fülűek örültek. A rádió műsoraival kapcsolatban sűrűn szóvá tett, aránytalanul hosszúra nyújtott, pihentetés helyett bosszankodást eredményező ze- neszámbetétek elhagyása terén mintha a 168 óra kezdené el megmutatni a jó példát... Úgy legyen. O. I. Kalocsán, a közelmúltban felújított Visky Karoly Múzeumban numizmatikai állandó kiállítás nyílt. Az érméket a múlt század derekán kezdték gyűjteni a kalocsai gimnázium jezsuita tanárai, A gyűjtemény ma már nyolcezerötszáz értékes régi pénzt számlál, a római kortól napjainkig. A képen: a korszakok szerint csoportosított numizmatikai tablók. Munkásfilmnapok Szervezés kérdése Immár hagyomány, hogy a megyék moziüzemi vállalatai üzemek, gyárak közreműködésével évente megszervezik a munkásíilmnapokat. Idén október 1-től' október 7-ig zajlott ez az eseménysorozat megyénkben. Milyen- sikerrel? Erre tán a legigazabb válasz, hogy olyannal', amilyen Igyekezettel az üzemek megszervezték. No persze, ez így furcsán hangzik, ezért magyarázom... Megyénkben az idén csak Szekszárdon rendezték meg a filmnapokat Két-'két filmet vetítettek a Volánnál, a BHG-nál, az MMG-nél és a TÁÉV-nél, ötöt a Nagyvilág művészmozi- ban-, hármat pedig a Panoráma filmszínházban. Az utóbbit kivéve egyik előadás után mindenütt rendeztek művész-, illetve alkotó-közönség találkozót. Dr. Újhelyi János, író, fődramaturg mindegyiken részt vett; a színművészek közül pedig Avar Istvánnal, Molnár Piroskával, illetve Vándor Évával .találkozhdttdk egy-egy alkalommal az érdéklődőfc. Három üzemben, többen megnézték a filmeket, és izgalmas beszélgetés alakult ki a- 'közönség és a művészvendégeik között. Viszont a BHG-ben szinte az üresen kongó teremnék peregték a filmek, a rendezvénysorozatot megnyitó ünnepségre is csak az utolsó pillanatban tudtak beinvitálni néhány dolgozót. A 6-ai előadásra ugyancsak néhányon voltak 'kíváncsiak, nem szólva az azt követő beszélgetésről, ami a folyosó egyik sarkában zajlott — mivel ott lehetett cigarettázni, s ott talált nyugalmas, beszélgetéshez „megfelelő” zugot a meghívott vendég és az öt (!) BHG-s fiatal. Hasonló volt a helyzet a Nagyvilág moziban 6-án. A Kitörés című filmet harminc- valahányan nézték meg, a beúszó Igeté sen- pedig mindössze húszán, maradtak ott. Ha ugyan azt beszélgetésnek lehet nevezni, amire sor került Szerencsére Újhelyi János kényszerből rögtönzött előadása enyhített a- kellemetlen, helyzeten. Teljesen érthetetlen ez az érdektelenség, még akkor is, ha többen azzal magyarázzák, hogy nem mutattak be új, munkástémájú filmet, hanem csak régi, moziban és tévében egyaránt látott alkotásokat. Ez így igaz, viszont hozzá kell tenni, hogy a Moziüzemi Vállalat nem is ilye - szándékkal rendezte a filmeket. Hanem azzal, hogy olyan fórumot teremtsen a munkásoknak, amelyen a film alkotóival megvitathatják: a róluk szóló művek igazak-e, vagy sem; valós problémákat feszegetnek-e, vagy sem; avagy attól'jpeszél- hettek volna, hogy a munkások életmódváltozását miként célszerű bemutatni. Azokon a helyeken, ahol a szakszervezeti bizottságok jó segítőtársai voltak a Moziüzemi Vállalatnak, ott siker koronázta a rendezvényt, a résztvevőknek pedig igazi élményt jelentettek a fórumok. V. HORVÁTH Tévénapló Történelmi lecke „Ez az ország mindnyájunké" — dalolta Ady, s a következő sor az évszázados elnyomásnak szólt: „Hol bilincset urak vernek." De nemcsak az az „egy-két ezer úr", akit Ady emleget, hanem az idegen hóditók is, akik közül Hay- naut kiséri a legsötétebb emlékezés. De vajon jól tudjuk-e a történelmi leckét? Mostanában sok szó esik a történelmi ismeretek hiányáról, elsősorban az elmúlt évtizedeket idézve, de a felületes tudás a régmúltra ugyanúgy vonatkoztatható. Még a szabadságharc tragikumában is nemes emléke néhány obiigát fordulatra szorítkozik: Nemzeti dal, Bem apó, a Kos- suth-nóta... A legenda gyakran itt is több, mint a valóság, a köztudatban például ma is az él, hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalta el a Talpra magyart, pedig hát ez sem Így történt. A hivatalos történettudomány is felelős a felületes ismeretekért, de az is igaz, amit Katona Tamás ir, hogy „a tényeket még a képzett történészek sem ismerik kellő részletességgel". Nem is csoda, a legfontosabb dokumentumoknak csak most jutottunk birtokába, a négy kötetben kiadott emlékiratok, hivatalos dokumentumok (Az aradi vértanúk, Küzdelem, bukás, megtorlás) legendákat oszlatnak el, leltárva az események valódi menetét. Van hát mit pótolni, s erre vállalkozott az évforduló napján a Szemle, amit ezúttal is Szakály Ferenc vezetett, s négy szakember idézte fel a tragikus eseményeket, Katona Tamás, Kosáry Domokos, Nemeskürty István és Urbán Aladár. A beszélgetőket, mert vita nem volt, nem is nagyon lehetett, a legjobb értelemben vett ismeretterjesztő szándék vezette, s nem egy évszázados vitapont kapott új értelmezést. Elsősorban az, hogy folytatható lett volna-e a szabadságharc, vagy népszerűbben — bár Így nem mondták ki — áruló volt-e Görgey vagy reálisan mérte föl a helyzetet? A történészek véleménye megegyezett abban, hogy a harcot a vesztett csaták után képtelenség volt folytatni, s Görgey utolsó gesztusa, midőn az oroszok előtt tette le a fegyvert, a császáriak egyedül lehetséges megalázása volt. A kérdésről lett volna még mondani való, ezért éreztük feleslegesnek Mészáros Lázár szerepének, hadvezéri képességeinek aprólékos elemzését, s talán hatásos lett volna megemlíteni Haynau londoni kalandját: bármennyire sovány elégtétel is az aradi drámáért, a magyar ügy melletti munkásszolidaritás nemes példája, amit Rónay Jácint emlékirataiból ismerünk. Idézzük fel mi: Haynau meglátogatta London legnagyobb sörfőzdéjét, ahol a munkások felismerték a magyar szabadságharc hóhérát „A harmadik emeletről — írja Rónay Jácint — jókora csomó szalmát vetettek a magas látogató lejére. Ez volt a jeladás, s azonnal izmos karok egész hada emelkedett fenyegetőig, s a legsértőbb kifejezések egész özöne zúdult fel ellene, és űzőbe vették tépve, taszigálva... mit volt mit tennie, szaladásnak eredt, ki a kapun... itt már a munkásokhoz az utcai nép is csatlakozott, s a futamlónak porral, sárral... mindenütt nyomában voltak, ostoraikat, mint mondják, seprűiket sem kímélve..." A londoni munkások együttérzése elégtételt vett. S bármilyen szerény, mégiscsak elégtétel. CSANYI LÁSZLÓ Pécsi krónikások Természetes, hogy a közvetlen környezetünk eseményeire, információira jobban odafigyelünk, mint a távolabb történtekre. A televízió szakemberei leginkább ezzel számoltak, amikor megkezdték az adásukat a körzeti tv-stúdiók. A kezdeti „izelitő-műsorok" után, mostanság az „anyatévé" egyre nagyobb szerepet és műsoridőt enged „gyermekeinek". Aki több-kevesebb rendszerességgel figyeli a pécsi és a szegedi stúdió munkáját, az nem szívesen hagyja ki az eseményösszefoglaló, krónika jellegű adásokat. A pécsi stúdió elmúlt hét szerdáján sugárzott krónikája azonban frissességében — különösen a szekszárdi nézőknek — némi csalódást okozott. A Krónika második blokkja egy, a megyeszékhelyünkön közel négy hónappal ezelőtt megtartott eseményről tudósított. (Egészségügyi konferencia a szekszárdi tanítóképző főiskolán, az esemény napja: 1981. július' 16.) A Pannon Krónika riportjainak megválasztása, azok belső logikai és tematikai egymásra épülése — ha a fenti hibát figyelmen kívül hagyjuk — nerp hagy kivetnivalót. Az adás műsoridejét és mondanivalójának fontosságát uralta az a Közös préda? cimű riport, amelyet Somogy megyében készítettek a pécsi tévések. A témát tekintve akár megyénkben is forgathatták volna, hiszen kukoricát, halat és egyéb dolgokat a mi megyénkben is lopnak. A háttér miértjeit kereste a film. A Pannon Krónika mostani adása — annak ellenére, hogy összességében halványabb volt az eddig megszokottnál — tulajdonképpen elvégezte feladatát. Információkat közölt. —szűcs— Kossuth-könyvek Ötödik kiadós Karsai Elek, A berehtesgade. ni sasfészektől a berlini bunkerig című könyvének első négy kiadását elkapkodták a terjesztőktől és a könyvesboltokból. Első megjelenése idején az első átfogó munkák közé tartozott, amelyekben a történészek elkezdték tudományos módszerekkel feltárni a harmadik birodalom „tündöklésének és bukásának" okait. Akkor kezdődött meg a tények felderítése is, de akkor ezek a tények még csak részben voltak ismertek. Azóta viszont a második világháborúra vonatkozó ismeretek egyre gazdagodtak. Sorra láttak napvilágot a szovjet marsallok emlékiratai, feltárultak a titkos dokumentumokat rejtő páncélszek. rények az angolszász országokban. Napfényre kerültek az európai fővárosok japán diplomatáinak „szigorúan bizalmas” jelzésű helyzetjelentései. Az ötödik kiadás a fentiek miatt teljesen átdolgozott és bővített kiadás. A könyv szerencsésen vegyíti az olvasmányosságot a tudományos igényességgel. Nem csupán a térképszobák titkos tanácskozásaival ismerteti meg az olvasót, hanem a névtelen milliók szenvedéseivel és hőstetteivel is, egészen addig a pillanatig, amikor a bunkerébe visszahúzódott diktátor hat lángoló év után a halálba menekült. A könyv utolsó mondata: „Béke van". Azóta is 'béke van Európában, de nincs a világ más részein, a történelmi tények megismerésén, a tanulságok levonásán túl, ezért is aktuális a könyv ötödik, átdolgozott, bővített kiadása.
