Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
1980. július 13. /TOUmA 10 KÉPÚJSÁG Dessewffy László: Látogatóban egy emigránsnál IRODALOM BÉNYEI JÓZSEF: Kalaplevéve Előre köszönök kalaplevéve, ha valaki visszaköszön érte IGOR MARTYANOV: A panaszos — Petuhov lakás? — kérdezte a sárga aktatáskát szorongató, jó megjelenésű férfi, amikor csengetésére egy pizsamás alak nézett ki az ajtónyíláson. — így igaz, Petuhov lakás — válaszolt élénken a pizsamás. — Fáradjon beljebb, kérem. Bizonyára a lakás miatt jött? — Igen, azért jöttem, hogy megnézzem... — Jobb lakást keresve sem találhat — válaszolt a házigazda, és beengedte a látogatót az előszobába. — Délre néz, két szoba, összkomfort. — De úgy rémlik, önöknél a fűtőtestek télen nem eléggé melegek? — Éppen fordítva! Tudja, olykor \az ember még a szellőzőablakot is kénytelen kinyitni. — Furcsa... És mi a helyzet a lefolyóval. Gyakran eldugul? — Ugyan, dehogy, világéletemben nem láttam ilyet! — No és a szomszédok? Zaklatják önöket? — A fölöttem és az alattam lakó szomszédok valóságos angyalok! Semmi zaklatás nem fordult elő részükről. — Akkor tehát minden rendben van, semmilyen panaszuk nincs? — Már hogy lenne panaszunk. Hiszen mondom: valóságos mennyország ez a lakás! Szinte fáj, hogy elköltözünk innen. Mellesleg szólva: mit ajánl cserébe? — érdeklődött a pizsamás. — Hogyhogy cserébe? Semmiféle ajánlatra nincs felhatalmazásom. — Akkor miért érdeklődik a lakásom iránt? — Kénytelen vagyok, ez a dolgom. Hiszen ön egy hónappal ezelőtt panaszt nyújtott be nálunk a ház- kezelőségen — válaszolt az aktatáska tulajdonosa, és valamiféle írást szedett elő. — Tehát ön nem a csere miatt jött? Miért nem mondta mindjárt? — Reméltem, hogy így is kitalálja! Nos, nagyon örülök, hogy önöknél minden rendben van. írja alá, kérem, hogy semmi kifogása sincs. És a házkezelőség képviselője átnyújtotta a bérlőnek a saját kezűleg írt panaszát... Fordította: Gellért György Mindenkinek volt egy legjobb barátja ifjúkorában, tehát nekem is. Valamikor sül- ve-főve együtt voltunk, aztán ritkábban, végül már jó, ha félévenként összejöttünk. Az idő múlása persze nem változtatott barátságunk minőségén, bármilyen ritkán találkoztunk is, mindig ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Mikor aztán találkozásaink nullára egyszerűsödtek, ez mégis feltűnt, s ekkor tudtam meg, hogy legjobb barátom — emigrált. Így már érdekesebb lett a dolog. Mert mire jó egy itthoni barát? Elintéz ezt-azt, szerez fél kiló májat, esetleg kórházi beutalót, megissza konyak-tartalékunkat, vagy megitatja a magáét, de egy emigráns, az egészen más. Meg lehet őt látogatni, jobbik esetben ő maga hív meg, telefonál, üzenget. Hívott ő is, telefonált, sürgetett, s egy kellemes tavaszi délután viszontláttuk egymást. Ha emigránssal találkoztam, engem mindig az lepett meg, hogy mennyire nem változott. Hosszan vizsgálgattam barátom arcát is, de a legkisebb változást sem tudtam felfedezni rajta. Ha csak azt nem, hogy sokkal nyugodtabb és egész megjelenésében sokkal ápoltabb volt, mint itthon. — Te marha! — mondtam őszinte, régi szeretettel. — Mégis, hogyan tehettél ilyet? Válasz helyett barátom maga köré mutatott, hogy lássam, mire ment emigrációjában. — Emlékszel? — kérdezte, és nyilván a hajdani albérletre célzott —, ahol diákkorunkban tanyáztunk, s a hosz- szú-hosszú korszákra, míg albérletről albérletre, onnan társbérletbe éviekéit, azután meg tizenöt évig szoroskodott családjával abban az egy szobában, ahol utoljára találkoztunk. Itt minden egészen más volt. Mifelénk teremnek is beillő szobájában levegősen elhelyezett, régi bútorok, óarany rámában metszetek és régi családi képek, az egyik falon könyvespolc futott végig, szemközt csupa ablak. A holmi egy része ismerős volt, mintha csak gondosan másolta volna, ami régi lakásában alig fért, és úgy látszik, hiányzott neki idekinn. Ritka szerencsés flótás, ha ennyire vitte. Most hirtelen eszembe jutott, hogy huszonöt éve egyetlen utazótáskában elfért mindenünk ... A féhérre lakkozott szárnyas ajtón át a másik szobára láttam, ott sötétbarnán pácolt, rusztikus bútorok álltak — ez nagy divat a világnak azon a felén, ahol ízlésük és pénzük egyaránt van az embereknek, és ehhez mérten válogatják össze holmijukat, — a falom régi hímzések és fenn régi tányérok egy hosz- szú tálason. Micsoda kényelem és visszafogott luxus! A süppedő csendet a halkra állított lemezjátszó cirpelése húzta alá, csembalón Scar- latti-szonátákat játszott egy zseniális zongorista Hohó, barátom — gondoltam, — te nem fogsz engem elkápráztatni! Az emigrációnak mindig nagy ára van. Mit adtál ezért cserébe? — Éberen figyeltem rrpnden rezdülését, áruló jelre vártam. — És gyökeret tudtál ereszteni idegenben? — Idegen? Mi az hogy idegen? — csodálkozott. — Ez teljesen egyéni nézőpont dolga. Hiszen többé-kevésbé minden európai nagyváros hasonlít egymásra. Ha turistáskodom, sohasem érzem, hogy idegenben járok. Bécs unokaöccse Párizsnak, és Budapest Bécsnek, Krakkó úgyszintén. A legtöbb várost folyó vágja ketté, egyik oldalán magaslatokkal, a folyó partján, vagy a hegy tetején régi székesegyház, gótikus házak, palota, vár. odébb barokk paloták, klasszicista középületek, tágas körutak és így tovább ... még Zágrábot, Pozsonyt, vagy akár Rómát is ide sorolhatom, a keretek mindenütt egyformák. De a kereteket kitöltő massza, az már nem ugyanaz. És nem bírtam a masszát. — Mindig és mindenütt az ember a massza, és te itt is az maradtál, a massza kis darabkája. — Az emigráns sorsa még beilleszkedve is az, hogy kívülállón. Legtöbben szenvednek ettől a helyzettől, én élvezem, hogy nem tartozom többé a masszához, ezért emigráltam abba "a városba, amelyet fiatal korom óta elképzeltem magamnak. De hiszen sokszor beszéltünk róla, hogy hol is szeretnénk élni. És emlékszel még arra, amit Bécsben éreztünk, mikor először jutottunk ki külföldre? — Hogyne. Mintha hazaérkeztünk volna. — Én azóta megtaláltam a magyarázatát. A rendetlen, elhanyagolt, zűrzavaros Budapestről jőve; a rendezett, jómódú Bécsben, a szép kirakatok, palotasorok, udvarias emberek között, a csendes, tiszta utcán hirtelen szédülés fogott el, mintha a fejére állt világ egyszerre a helyére billent volna, mintha Budapestre érkeztem volna ugyan, de fiatalkorom elképzelt Budapestjére. Akkor értettem meg, hogy nem törvényszerűen kell úgy élnénk, élnem otthon, ahogyan valójában teszem. És ha nem kell, minek éljek úgy? Keresek egy nekem megfelelő várost, és ott olyan életet alakítok ki, amilyent eredetileg szerettem volna. — Jellemző, hogy milyen rövid az emigránsok emlékezőtehetsége! Mintha ez csak elhatározás kérdése volna ... — Persze, az élet minősége gazdasági kérdés is. Csakhogy Pesten a körülmények javulása után sem lett egy fikarcnyival sem otthonosabb az élet. Ezért disszidáltam, amint megtaláltam fiatalkorom elképzelt városát, illetve disszidálásom után addig kerestem, amíg meg nem találtam. — De azt is te mondtad, hogy minden nagyváros körülbelül egyforma. Akkor viszont a rossz tulajdonságai is azonosak. — Igaz, csakhogy én nem a kényelmetlenségeit keresem, és ebben rejlik emigrálásom magyarázata. Mert megfelelő környezetet találni nemcsak otthon nehéz. A különbség az, hogy akinek ott már megfelelő lakása volna, az sem tudja, hogyan kellene élni benne. Az én városom emberei pedig tudják. Én biztosan tudom. Ezt persze látni lehetett. Amint elhallgatott az utolsó szonáta, barátom egy Diana Ross-lemezt dobott fel. Míg a gépezettel babrált, futtában megnéztem könyveit, szebbnél gyönyörűbb művészeti kiadványok gyűjteményét. Bármelyik napokra szóló élmény. Igen, így érdemes élni... A ritmikusan visongató négerek kísérete mellett barátom az ablakhoz lépett. Gondozott kis park volt odalenn, virágoztak az öreg gesztenyék, s a kertet meglehetősen jó állapotban lévő kisebbfajta paloták övezték. Bécsben vannak ilyen parkok, vagy Krakkóban á Mária-templom mögött, de Pesten is lehetnének, ha nem pusztítanánk őket irgalmatlan közönnyel. — Látod, így és itt éldegélek. De innen nem messze van egy ennél is nagyobb és sokkal szebb kert, mert ezt itt kikezdte már a nagyvárosi pusztulás, de az még a régi, mint a mesék nagy kertjei, mintha a Pál utcai fiúk csörtetnének benne még ma is, miközben ott sétálgatok. Egészen különös a hangulata, mert egy hatalmas, mégis családias ház őrködik fölötte, homlokzata, mint egy görög templomé, tiszteletet parancsolva mindazoknak, akik már semmit sem tisztelnének. A bokrok között antik szarkofágok, régi szobrok és egy oszlop is a római Fórumról. Ha pedig kedvem tartja, innen néhány perc alatt a folyóparton vagyok, szemközt velem hegyek és régi várfalak, a látvány olyan szép, hogy csak Nápoly, Isztambul és még egy-két vá. ros vetekedhetik vele. Ott, a parton rendszerint elhagyottak a sétányok, de ha ez sem elég, a túlsó part hatalmas i parkjai felnyúlnak a hegyek oldalába. Az én városom minden évszakban gyönyörű, mikor pedig a hó is lehull, a dombok oldalában, a régi há. zak háttere előtt szánkózó gyerekek, mintha Brueghel- képeket nézegetnék... — Valóban, ez olyan, ahogyan valamikor elképzeltük!... — ... és az én városomban két operaház van, de gyakran járunk hangversenyre, vagy ha kedvünk kerekedik, színházba. És tudok eldugott kis bárokról, ahol ma is kedves számainftt játsszák a zongoristák. „ — Ámulva, de kétkedve hallgatlak, mert ennek mind nagy ára lehet. Mit adtál ezért cserébe? — Túlságosan gyakran, naponta ezerszer hallottam otthon a legközkeletűbb magyar életbölcsességet: „Elvég_ re csak egy életünk van, éljünk jól, amíg lehet...” Hát ha nekik csak egy az életük, nekem is csak egy van. Túl sokáig éltem rosszul, ezentúl már csak jól élek! — A legtipikusabb emigráns-érvelés: ahol jó nekem, ott a hazám. — Nézd! Azt mondtam, hogy túl sokáig éltem rosszul. De mert nekem nem volt jó, azzal még senkinek sem használtam, semmi sem lett jobb, sőt! Rossz közérzetem lehúzott, görcsbe rántott,, és amihez csak nyúltam, kényszeredetté vált. Mióta itt élek, talán nektek is több hasznotokra lehetek. Távolról, tár- gyilagosabban ítéllek meg benneteket... — És okos, megfogadhatat- lan tanácsokat osztogatsz, mint mindig az emigránsok, akik mindent elfelejtettek, és már nem képesek beleélni magukat a mi nyűglődéseink- be... — Tévedsz! Mindig rátok gondolok és veletek érzek, de meggyőződésem, hogy a legokosabban tennétek, ha minél többen, sőt ha mindannyian emigrálnátok.... Felugrottam, búcsú nélkül faképnél hagytam a kísértét, egykori legjobb barátomat. Utánam sietett, még hallottam hangját — Ha bárkinek segíthetek... pénzem nincs, de... Már lenn álltam az utcán. A kis parkban virágoztak a gesztenyék. A napon, fehér karosszékekben öregek sütkéreztek, a játszótereken kisgyerekek csivitelt.ek. A kert körül méltóságteljesen hallgattak a kis paloták. Jobbra egy gyönyörű barokk templom — az egyetemi —, tornyain túl látszott a Gellérthegy, a Szabadság-szobor magasra tartott pálmaágával. Balra, az utca végén, mint London, vagy Párizs nem egy terén, vörös téglahomlokzat timpanonjában szép szoborcsoport, a Természettudományi Kar épülete. Odébb nagy kert, barátom sétahelye, az oszlopos Nemzeti Múzeummal. Mennyiszer jártam erre! De hogy itt, így is élhetnék? Néhány lépés után megcsapott a délutáni forgalom észveszejtő robaja, emberek rohantak nekem, egymásnak, lármázva, fél kézzel majszolva valamit, a másikkal gyerekeiket vonszolva tülekedtek, \az autók orrfacsaró bűzében, lomposan és lomhán, majd meglódulva, bokáig a szemétben, amelyet ők szórtak saját lábuk alá... Már az Astoria- aluljáróban voltam. ■ Arról a Budapestről, ahová barátom sikerrel emigrált, visszaérkeztem az én Pestemre, a köznapok Pestjére, ahonnan emigrált. BORISZ HRISZTOV: A mama menyegzője Jött le a dombról és vitte az út, vitte — eltüntették apám a varázsló füvek. Húsz éve várom őt vissza, már húsz éve int a menyegzőnek a mama is nemet. Búsan, magányosan jönnek a férfiak — járásuk szép, ragyog fésült hajuk puhán. Gyűrűre maguktól kínálják kezüket, ám arról hallani sem akar még anyám. Mosolyogva megy ki, tesz-vesz az udvaron, avagy szomszédolgat, s tejecskével tér meg. Leül a küszöbre, társalog a csönddel... Nekem őt mindig így mutatják az évek. De eljön egy napon a vőlegény hozzánk, hárman üljük körül akkor a kis asztalt. Csönd lesz, nagyon nagy csönd, és tűnődünk hosszan, s szólnak, halkan szólnak a klarinétok majd. Ö morzsákkal babrál, anyám meg csak nézi. Végre szóba hozzák majd az egészséget, életre kel házunk, lesz ismét a régi. Akkor én fölállok — és elhagyom őket. A küszöbről anyám sírva néz utánam, lassan ágyat bont és megsimítja mellét, félve húzódik az idegen vállához, s odasimul halott apám szívé mellé. (Fordította: Utassy József) Pogolotti Marcelo kubai festő munkája Ifözlcat Gyurits Éva rajza n szó
