Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-03 / 128. szám
£* rttPÜJSÄG 1980. június 3. Moziban Kozmikus szélhámosság Csák Elemér: Foglalkozása űrhajós Farkas Bertalan még az űrben tartózkodik, és már a könyvesboltokban van Csák Elemér riportkönyve, a Foglalkozása űrhajós. Huszonöt évvel ezelőtt még nem létezett ez a foglalkozás, tíz évvel ezelőtt még kevesen voltak, akik gyakorolták. Ma már nemcsak szovjet és amerikai, hanem többek között magyar ,,űrhajós- szakmunkás" is van. Kettő is, akkor is, ha csak az egyikük repülhetett a .légen túlra”, mert hiszen a másik, Magyari Béla is megtanult mindent, amit a társa. Kiképezték az űrrepülésre. Hogyan folyik az űrhajósok és űrhajósjelöltek élete, milyen munka folyik a kiképző- és az irányítóközpontban, milyen is az űrhajó belülről? Erről és természetesen magukról az űrhajósokról szól Csák Elemér színes, fényképekkel illusztrált könyÜnnepi könyvhét Nagymami, én ezt választom.. között — naponta láthatunk, hallhatunk hasonló eseteket, így hát örüljünk annak, hogy ilyet még csak moziban láttunk és ez- szórakozásul, két óra kikapcsolódásul megfelelő időtöltés is. TAMÁSI JÁNOS A szekszárdi Panoráma filmszínház újra műsorára tűzte a Galgóczi Erzsébet kisregényéből készült Kinek a törvénye? című magyar filmet. Kissé borzongató volt a kísérő műsorban nézni Farkas Bertalan és Valerij Ku- bászov űrutazását, majd közvetlenül utána a Földi űrutazás című filmet. Míg az előbbi büszkeséggel töltött el, az utóbbi, ha nem is ijesztett, de mindenképp megborzongatott. Az amerikai — •Földi űrutazás — ugyan csak Peter Hyams író, rendező fantáziájának köszönhető, de a ponyvairodalom és az igényesebb sci-fi jóvoltából naponta olvasható űrháborúk, űrszélhámasságok leírásától az különböztette meg, hogj? er a történet túlnőtt a fantasztikus mesék világán. Túlságosan hihetőre sikerült. Hihetőre, még akkor is, ha a gyakorlottabb néző az első- félórában tisztában van az erővonalakkal, ismeri a jó és a gonosz arcát, és azt is csaknem bizonyossággal tudja, hogy a végén ki fog győzedelmeskedni. A Marsra induló három űrhajós — hárman vannak, mint a népmesék három fia — világra szóló Ceruza és mikrofon címmel rendezték meg május 30-án és 31-én Dombóváron, a dél-dunántúli riporterőrsök vetélkedőjét, amelyen a hat legjobb riporterőrs vett részt. Baranyából: a pécsi, a mohácsi, Somogyból: a kaposvári és a balatonszárszói, Tolnából: a dombóvári és a faddi. Sokféle feladatot kellett megoldaniuk, amíg a döntőbe jutottak. írtak riportokat, tudósításokat, készítettek hangos riportot... így válogatták ki a legjobb őrsöket. • A döntő sem volt könnyű. Telefontudósítást adtak a Lángból, a gunarasi fürdőből, a vasútról. Sok érdekes információt gyűjtöttek: a Láng gyárban éppen akkor próbálták ki az új, húsz tonnás darut. Huszonöt tonna terhet emeltettek vele tíz percig. A daru jól kiállta a próbát. Az új daru beállításával most már nagy kazánokat is készíthetnek Dombóváron. Guna- rast is jól bemutatták: még egy NSZK-beli állampolgárt is megszólaltattak: aki elmondta: nagyon szeret ide járni, mert érzi, hogy ez a víz használ neki. A vasútról szóló telefontudósítás profi munka volt. Változtatás nélkül közölhette a Pécsi Rádió. Az első napon lezárult az a sorozat, amely eldöntötte: kié lesz az a három Philips magnó, amit a három megye — Baranya, Somogy, Tolna — úttörő elnöksége ajánlott fel a legjobb riporterőrsöknek. Baranyából a pécsiek, Somogyból a kaposváriak, Tolnából pedig a dombóváriak kapták az értékes ajándékot. Nekik sikerült legjobban megoldani azokat a nem könnyű feladatokat, amelyeket a szervező bizottság eléjük állított. Másnap, szombaton, nyilvános vetélkedő volt a dombóvári művelődési -központ színháztermében. Sok-sok érdekes versenynek szurkolhattak a nézők. Itt már nem külön indultak az őrsök, hanem a megye színeiben mérték össze erejüket. A feladatok ezúttal sem voltak könnyűek: helyszíni tudósításban számoltak be a mohácsi vészről, a szárszói József Attila múzeumba kalauzolták el a közönséget, egy igazi sárközi lakodalomról tudósítottak. Érdekes volt a zajmontázsra készített tudósítás. Különböző gép, állat, madár és ki tudja még hányszélhámosságnál kénytelen asszisztálni. Nem repülnek, de egy elhagyott katonai támaszponton — a tökéletes technika segítségével — eljátszatják velük a Marsra lépést, az űrutazást, míg az űrben egy üres űrhajó száguld és visz- szatéréséig ki se derülne a csalás, ha egy véletlen bal- • eset nem indítaná el az események további láncolatát. No, de erről ne beszéljünk, mert bizonyára sokan szeretnék végigizgulni ezt. a filmet, ugyanúgy, ahogy azt e sorok írója is tette. Még akkor is, ha nem voltak kétségei a végkifejlet iránt. Meseszerűségében is túlságosan hihető a Földi űrutazás cselekménye. Talán mert az űrhajózást irányítók pénzéhségének, gátlástalanságának ábrázolást olyannyira őszinte, vagy, mért az űrhajósok és elsősorban Brau- ker ezredes alakja színészileg rendkívül igényesen megformált, vagy mert az életben — ha nem is űrkörülmények féle hangot vett fel magnetofonszalagra a riportvetélkedő szerkesztője, Görgényi Zoltán. E hangokat lejátszhat- ták a gyerekek és kipróbálhatták: milyen is az, a riporter szorult helyzetbe kerül, ha nem lát semmit, csak a beszűrődő hangokból tud következtetni az eseményekre. A jó riporternek ekkor is fel kell találnia magát és közvetíteni. A gyerekek jó riportereknek bizonyultak. Fantasztikus történeteket kerítettek a zajok segítségével. A zsűri is, a közönség is jót derült e műsor hallgatása közben. A riporterek feladatai között szerepelt műsorvezetés is. A somogyiak versmondót, a baranyaiak harmonikást, a tolnaiak mesemondót mutattak be. Hangos portré is készült a színpadon. A csapatok tagjai — pedagógusnap lévén — egy-egy tanárt mutattak be. A kérdésekből és válaszokból egyértelműen kiderült: gyerekkorukban a mai tanárnők és tanárok sem voltak se jobbak, se rosszabbak a mai gyerekeknél. Ök is megtréfálták tanáraikat, ők is haragudtak, ha rossz jegyet kaptak. A zsűri értékelésekor le is vonta a következtetést: a mai gyerekből is legalább olyan jó felnőttek lesznek majd, mint amilyenek a mai felnőttek. Volt diszkópárbaj és rádiósriport. A gyerekek megszólaltatták Szekeres István népi fiafaragót, Gelencsér Sándor népdalgyűjtőt, aki már nyolcvannégy éves, de ma is tele van tettvággyal, Szőke Sándort, Dombóvár krónikását... A szombati vetélkedőt a Somogy megyeiek nyerték, a második helyen a baranyaiak, a harmadikon pedig a Tolna megyeiek végeztek. A vetélkedő, amelyről 70 perces műsort közvetített a Pécsi Rádió vasárnap, elérte a célját. Jó alkalom volt arra, hogy a gyerekek lemérjék erejüket, tudásukat egy olyan területen, amely nagy-nagy felkészültséget kíván. Jó házigazdának bizonyult Dombóvár. Hogy mennyire rangos eseménynek tartották ezt a vetélkedőt a dombóváriak, azt nemcsak a példás szervezés, hanem az is bizonyította, hogy a versenyzőket a városi tanács elnöke, Vidóczy László köszöntötte és tájékoztatta Dombóvár múltjáról, jelenéről, fejlődéséről. Kossuth-könyvek Rádió Miért? Szilágyi János kérdezni és fütyülni egyaránt tud. Előbbit talán valamivel jobban, utóbbi képessége leginkább azok előtt ismert, akik rendszeresen hallgatják pompás ,.Miért?" című műsorát. Erre legutóbb május 2ó-án nyílt lehetőség, amikor ismét sikerült közérdeklődésre számot tartó kérdéseket feltenie, megtalálnia a válaszadásra legilletékesebbeket, és akár tetszett az illetőnek, akár nem, kicsikarnia belőlük a választ. Valószínűleg nem mindig tetszett, ami minden bizonnyal hozzájárul a műsor népszerűségéhez. Aligha tévedünk ugyanis azzal a feltételezésünkkel, hogy a rádióhallgatók többségébe szorult némi kajánság, és élvezettel veszik tudomásul, ha a riporterből nem hiányzik a mersz olyanok „megizzasztásához", akiket az ilyen kúráról beosztásuk, társadalmi állásuk és a rang iránt társadalmunkban tagadhatatlanul élő ostoba, bi- zantinista tisztelet, már régen leszoktatott. Semmi se szolgálja jobban hivatásunk tekintélyének növelését, mint amikor a riporter egyenrangú partner, és ezt, tisztelettel bár, de cseppet sem fél érvényre is juttatni. Ebben a „Miért?"-ben Szilágyi érdeklődött az ismét felbukkant papír 10 forintosok sorsáról (melyeket egyébként soha, senki hivatalosan nem vont ki a forgalomból), a túlzott készpénzforgalom csökkentésére irányuló törekvésekről, majd tréfásan megmagyarázta, hogy tulajdonképpen miért is fütyül az egyes kérdések között. Mellékesen szólva, sokkal jobb, hogy ezt teszi, mintha haladónak vélt hagyományai szerint a rádió itt is zeneszámokat játszana be, amiként azt unos-úntalan teszi. Ezután sor került az özvegyi nyugdíjjal kapcsolatos egyes — tagadhatatlan — .visszásságok megtárgyalására és arra, hogy tartósan külföldön dolgozó Ceruza és mikrofon Ri portervetél kedő Józsi nővér Hankiss Elemér szociológus érdekes kísérletet végzett: csúcsforgalomban, a budap sti Kossuth Lajos utca középső sávjára egy kukát helyezett Arra volt kíváncsi, hogy ki lesz az, aki kiszáll, a kocsiból és a gyalogjárdára viszi a kukát. Ahogy arra számítani lehetett, forgalmi dugó keletkezett, s inkább hosszan vártak, míg be lehet sorolni a két szélső sávba, miintsem kiszálltak volna a kocsiból. A kamera az utca valamelyik felső emeleti lakásából leste az eredményt: az úgynevezett „kis hősnek” a FÖSPED egyik gépkocsivezetője bizonyult. Mindezt pénteken a késő esti Fiatalok órájában láttam, s közben eszembe jutott a szerda délutáni portré- film. Mégpedig azért, mert a Stafétában megszólaltatott Farkas József beteggondozó egészen biztos, hogy kiszállt volna a kocsijából. Ha lenné neki. De nincs. Egy egészén különös életútról hallhattunk ebben a műsorban: egy uránbányászról, aki nehéz, de jól fizetett állását otthogyja, hazaköltözik Igalba, és „nővér” lesz a kórház női osztályán. Ez számára a világ legtermészetesebb dolga: nem is választhatott volna másként. S mert ő így érzi, s így is végzi munkáját, a betegségük miatt elesett és kiszolgáltatott ápoltakat sém feszé- lyezteti, hogy nem nő, hanem férfi gondozza őket. „Minden beteggel kivételezek, akivel kell. A súlyosabbakkal többet, a gyógyulófélben lévőkkel kevesebbet foglalkozom. Ha csak egy nappal is korábban megy valaki haza azért, mert én rendesen ápoltam, akkor érdemes volt jól dolgoznom.” — mondja az ápoló, akit a betegei Józsi nővérnek hívnak. A fizetése háromezer forint, s ebből öten élnek, igaz, szigorú beosztással. A 36 éves férfinővér elsősorban munkájára, s nem a boldogulására koncentrál, és csak hosszas faggatózás után böki ki, hogy a legnagyobb vágya egy saját ház. Az ápolói munkát csak azoknak a férfiaknak ajánlja, akik nagyon szeretik ezt a pályát, hisz kicsit szeretni nem lehet. A férfinővér vallomása, azt hiszem, minden szakmára érvényes: félgőzzel, a szakma szeretete nélkül, csupán a fizetésért dolgozni nem öröm, hanem véget nem érő kínlódás. Aki szereti a szakmáját, s nem azt nézi, hogyan lehet nem elvégezni a munkát, az egész biztos, hogy a pszichológiai kísérlet főszereplőjévé válna. A munka váltófutásában csak azok érhetnek el jó eredményt, akik a stafétabotot a lehető legjobb pillanatban kapják, s adják tovább váltótársuknak. d— Játszva matematikázni A még általános iskolás fiú alig több mint egy perc alatt „kiforgatja” az úgynevezett bűvös kockát, vagyis minden oldalán csak az egyforma színek vannak végeredményként. A televízió Hét című műsora megszólaltatta ezzel kapcsolatban az idős matematikust, aki kiszámolta, hogy két percen belül elérhető a kockajáték végeredménye, ö maga már sokkal később jut el idáig, de tudja, hogy matematika, illetve szigorú logika szerint a művelet a lehető leghamarabb megvalósul. A matematikaoktatásról szólt ez a riport, a tanulás és oktatás gyökeres változásáról, amely annyira szokatlan, hogy az egyik európai országban „hasraestek, mert gyorsan akarták megvalósítani.” Nálunk 17 év kellett a reform kidolgozásához, illetve elterjesztéséhez, a tanítási módszer meghökkentően újszerű átformálásához. Meg is kérdezte a riporter, hogy nem sok-e ez? A válasz „nem” egyértelmű. Mindenesetre az utolsó pillanatban megtörtént az új, a réginél mindenképpen korszerűbb matematikázás „bevezetése” iskoláinkban. Az utolsó pillanatban, hiszen az egyszeregy tanulgatásával tölteni az időt már nem lehet, a tempó óriásira növekedett és a gondolkodás módját is át kellett formálni. A gondolkodásmód a lényeg. Számítógépes világunkban, amikor a termelés szervezése — többnyire — tudományosan történik, meg kell tanulni az elmélet és a gyakorlat egyidejű alkalmazását, a logika használatát, a játszva matematikázást, mert ez egyáltalán nem játék, ha már kikerül valaki az iskolapadból. Szépen érzékeltette a tv-riport, milyen készségesen és valóban játékosan tanulják a kisiskolások egy bizonyos iskolában az újszerű matematikának az elemeit. Látszott az arcokon, nagyon figyel minden gyerek, de nem parancsra erőlteti az eszét, hanem érdeklődik. Ha csak arra gondolunk, milyen nehéz megszökni az új mértékegységek használatát, mennyire idegenkedünk tőle, beláthatjuk, szüksége van a gyereknek az „újfajta” tudományokra, még akkor is, ha mi, szülők sem boldogulunk a gyerek tananyagával, nemhogy segíthetnénk neki. 0- }■ hazánkfiai megtakarított pénzükből miért nem hozhatnak be e hazába Mercedes márkájú mentő-rohamkocsikat. Aztán jött a „Kabos-kérdés", melyről se Szilágyi, se a nagyközönség sokáig nem tudta, hogy egyáltalán létezik, és ami jobb lett volna, ha nem kerül szóba. Tömören, arról van szó, hogy Kabos László 30 év után otthagyta a Vidám Színpadot, mert nem teljesítették abbéli kérését, hogy megkaphassa az országban nyújtható létező legmagasabb színészi fizetést. Azt a műsorvezetővel együtt a rádióhallgatók többsége is jól sejtette, hogy a népszerű művész nem „agrárproletár” és kérését aligha anyagi gondok indokolták. Bizony nem, hanem abbéli bánata, hogy hosszú pályája során ez ideig még nem kapott kitüntetést. Itt pedig érdemes megállni egy szóra. Fizetésemelést kérni mindenkinek joga van. Vagy megkapja, vagy sem. Elmenni is joga van, éppúgy mint maradni. Az erkölcsi elismerés iránti igény is jogos. Ez utóbbit sokszor nem lehet béremeléssel, készpénzzel mérni, amiről nagyon sok vezető nagyon gyakran megfeledkezik. De az erkölcsi elismerést kikövetelni, netán kizsarolni, már nem lehet. A legnépszerűbb színésznek éppúgy nem, mint a legeredményesebben dolgozó martinásznak, vagy több évtizede dolgozó vájárnak. Ez utóbbi két mesterséget* szándékosan a jól keresők közül választottuk. Lehet, hogy a Vidám Színpad igazgatójának körül kellett volna udvarolnia a színészt, hogy maradjon. Éppúgy lehet, hogy nem. Az viszont egészen biztos, hogy a „Kabos-kérdés” nem országos probléma, még Szilágyinak se sikerült belőle „tipikus" esetet fabrikálnia. Befejezésül viszont tagadhatatlanul jól fütyülte, hogy „Mához egy hétre már nem leszek itt." ORDAS IVÁN
