Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-20 / 143. szám
1980. június 20. Képújság 5 X IPJJ BUfl JEA ifósmű vagy beszéd tárgya; zenemű alapját ■■■■ alkoto zenei gondolat. A meghatározás szerint tehát kizárólag csak az embereknek lehet témájuk, hiszen például a madarak közlésrendszere nem alapul sem íráson, sem beszéden, sem zenén. Habár vannak énekesmadarak is. De a veréb nem énekesmadár. Néha azonban még a verebek is azt csiripelik, hogy... A választék gazdag, sőt végtelen. Hiszen szűkebb és tágabb értelemben vett világunk folyton változik, vagy ha úgy tűnik, hogy mégsem, akkor már adódik is az újabb téma; miért nem? És mégis, néha a párbeszéd hiányát érezzük feszülten. Olykor azt hisszük, nincs egymással tár- gyalnivalónk, pedig mindenről és a mindenségről beszélhetünk apró magunk, de legfőbb kiindulópontnak legalább a tárgyalások szükségességét el kell ismernünk. Miről beszélek? Időnként előforduló profán házastársi kapcsolatokról? Ha leegyszerűsítjük a témát, akkor arról is. Ki ne hallotta volna még a hangos nézeteltéréseket követő fájó csendet? S jártában- keltében akaratlanul is mindenki fültanúja lehet mások eszmecseréjének. Utcán, vonaton, pénztárnál sorban állva, vagy a presszó éppen szomszédos asztalánál ülve. Mindegy hol. A szituáció adott, s a szándékos hallgatózás legcsekélyebb gyanúja nélkül tudomást szerzünk a témáról. De miről is beszélnek az emberek ? Az utóbbi hetekben talán Farkas Bertalant emlegettük a legtöbbet. Az ő nevét kimondva büszkék vagyunk arra, hogy a mágyar űrhajós magyar. S közben tulajdonképpen nem gondolunk rá: lényegében annak örülünk, hogy magunk is magyarok vagyunk. Nagy szavakat mondok? Dehogy, hisz’ csak arról beszélek, amiről beszélgetünk, nem feledkezve meg a piaci árakról sem. Éppen a minap említette meg e témát hivatalból, valaki. Sokallta a zöldségárakat, majd magánemberként hozzátette, hogy kiskertjében nagyon jót tett az eső a palántáinak. No lám, az időjárás! Hát ez majdnem olyan gyakori téma, mint a szomszédék lányának az udvarlója, akiről aztán nem tudunk eleget beszélni, s még azt is elfelejtjük, hogy annak idején sokalltuk a saját szomszédaink szóbeszédét mirólunk. Habár a mai fiatalok talán nem annyira érzékenyek az ilyesmire, s talán több témájuk is van „kéznél”, mint nekünk, mikor az első bálon utolsó szalmaszálként, de huszárvágásként arról kezdtünk el beszélni táncpartnerünknek; milyen rossz is lehet az, ha valaki-nem tud miről beszélni tánc közben. De mit is beszélek erről is, arról is, miközben gondolataim kacskaringós fonala majdnem elkerüli azt a témát jelző kifejezést, amelyet szinte minden újságíró leírt, kimondott már az utóbbi hónapokban. Ez egy különleges hullám, s annyiban hasonlít egy nem kívánt — pokolbéli — vendégre, amennyiben addig emlegettük, festettük a falra, amíg meg nem jelent. A nosztalgiahullámról van szó, amely először közeledett, aztán megérkezett, s mostanában újabb megnyilvánulásai „gyűrűznek be”. Majd elmegy, még ha néhol szívesen látott vendég is. Mert a jelen és a jövő a legnagyobb divat minálunk, már legkevesebb 24 esztendeje, de inkább több. Ezért nemcsak beszélnek az emberek. De ha szükséges, beszélnek kisebb-nagyobb fórumokon is; hadd ne soroljam fel az erre adódott idei összes jó alkalmat. Alkalom egyébként mindig van.- A múltkor két férfi munkaruhában — de nem munkaidőben — sokak kedvelt vendéglőjében sört iszogatva azt latolgatta, hogy ki győz majd az amerikai elnökválasztáson. Nem jósolgattak, hanem mérlegelték a tényeket. Nem védték politikai ellenfeleinket, de az idősebbik rámutatott: annyi eszük a Nyugaton élőknek is van,' hogy tudják, miszerint az enyhülés az egyetlen lehetséges út a két világrendszer viszonyai közepette, hiszen a sugarak közül ők is a napsugarat szeretik a legjobban. így mondták, és ők mondták. Mások meg arról beszéltek, hogy ma már mindenről lehet beszélni. Ma már nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy a Föld gömbölyű, s nem halunk bele, ha kijelentjük: eppur si muove. Ma már szerelemről, boldogságtól, időjárásról, árakról, tomboló nyárról, színekről, ízekről, virágokról, fegyverkezésről, a lét örömei- ről-bánatairól vallva azt jelentjük ki, hogy békében fognak élni az emberek. És elhessentünk egy gonosz kérdőjelet. És ha nincs téma? Rá rak, a ,,jó beszélőkéj ü” magyarokra jellemző, a-kkor is be- szlélünJk, beszélgetünk, csevegünk, dumálunk, nyomjuk a sódert rendületlenül. Gondoljunk, csak a szerencsére egyre ritkább olyan értekezletekre, amelyeknek a témája is szinte megfoghatatlan, csak azért hívták össize, mert már éppen itt az ideje. Ilyenkor adódik az, hogy a „vitaindítót” semmi,t- mondó hozzászólások követik,, melyek, vagy becsületből, vagy saómokolhatnjókból hangzanak el. Más. Kifejezetten ingerel, amikor összejön néhány asszonyság — lakáson, színházi előadás szünetében, üzemi büfében —, s azon nyomban elkezdenek főzni, öltözködni. Azaz, mondják a jobbnál jobb reepteket, befőzési tanácsokat, magyarázzák ruha- költeményeiket. És csupán ezeket. Hát csak ez a téma? — ötlük fel a kérdés. — nehogy! — mondják a férfiak. Ez kizárólag asszonykörökben fordul elő. — Nekünk mindig van más témánk! Hogy mi? Hát a nők... Állati tanulság Baboskendő ► • Az emberek túlzott sze, szesital-fogyasztása — sajnos — gyakori téma. Ez a ló is kedveli ugyan a sört, de „ő” nem olyan szamár, hogy berúgjon tőle... Arborétum, avagy a filozófus születése Mindenben van téma. Hogy mennyire igaz ez az állítás, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy fordítva is igaz: téma van mindenben. Persze, ennél súlyosabb bizonyítékok is vannak. íme: Kéjházi úr elméleti ember volt. Ezt ne úgy értse a kedves olvasó, hogy nem létezett ő, hanem úgy, hogy cselekedetei szellemiek voltak, elméletiek, azaz, mivel az okoskodás a tett halála, így nem voltak tettei, de mert gondolkodott, tehát élt, valaminek csak kellett lennie. Először is lett az, hogy Kéjházi úr örökölt. Örökölt egy három katasztrális (ő a katasztrofális kifejezést használta) hold nagyságú birtoktestet, a rajta álló (éppen hogy csak), a nép ajkán kéjháznak (innen a családi név) nevezett kúriával. Az épület köré valamely ős mindenféle növényeket, illetve szép parkot telepített, pompázatos virágágyásokkal tarkítva. A sűrűn beültetett parkot füves tér övezte, melyen angol- park-szerű hatást keltve itt-ott hatalmas fák állottak. E térnek vidáman csörgedező (csergedező) csermely izabott határt. A cser. melyen átívelő romantikus híd a gyümölcsöskertbe vezetett. Kéjházi úr hatalmas vehemenciával látott a birtok birtokbavételéhez. Először is vett egy hatalmas rajzmappát (később még ötöt), melyben a rendbehozatal terveit vázolta (nem minden kézügyesség nélkül), tíz franciakockás spirálfüzetet, melye, két címkékkel látott el: „kert- és parkápolási elképzelések, valamint a szükséges szerszámok jegyzéke’’, „feljegyzések az épület renoválásának módszereiről”, „gazdasági (gazdaságossági) számítások” és így tovább. Mindezek mellé még vett két rend szabadidő-ruhát, több fajta szabadidőszerszámot, melyek csak így első látásra, külön tervezés nélkül is szükségesek lehetnek az első lépések megtételéhez. Lázas munkába kezdett, felmért, tervezett (nem magot), hanem terveket. Sok fényes gondolata, ötlete támadt, de — sajnos beteljesedett rajtuk is a közmondás: nem mind arany, ami fénylik. Két év telt így el, és egyáltalán nem nyomtalanul. Helyesebb volna a gyomtalanul kifejezés. Hogy miért mondom ezt, megértheti a tisztelt olvasó, ebből a nem éppen közmondásból (olyan szerű): hol pihen a szabadidő-szerszám, ott nem pihen a gyom. Hely hiányában itt nem akarom idézni Kéjházi úr „egyéb feljegyzések” című füzetének azon részeit, melyek mély filozófiai okfejtéseket tartalmaznak arról, hogy milyen összefüggések vannak a szabadidő-szerszám szabad ideje (pihentetése) és a gyomok ezáltal megnövekedett szabad ideje között, továbbá a szerszámok nem tervszerű használata következtében milyen helyrehozhatatlan károk keletkeznek flórában és faunában. Mivel Kéjházi úrnak még mindig nem voltak kész tervei, nem állott módjában emberileg beleavatkozni a természet ügyei, be, már ami az ő birtokát illeti, amit az is illet, hogy úgymond, a természet eluralkodott rajta. Kissé reményt vesztve üldögélt a harmadik év tavaszán egy kidőlt rezgőnyár törzsén, a megfutamodás lehetőségeit taglalva. Útilapu — mondogatta magában. Plantagináceae. Lába előtt egy éppen tárogatta hamvas leveleit. Miként a növények feslő bimbójából a virágok, akként festett a gondolat Kéjházi úr agyában. Nem kell szabadidő-kapa, nem kell szabadidő-kasza, növényhatározó kell, és sok kis táblácska. Kéjházi úr ereiben dübörögve kezdett hömpölyögni a vér. Növényhatározót ragadott és szépen sorban kis táblácskával megjelölte a birtokán tenyésző fűket, s fákat. Kapuja fölé pedig kiírta: ARBORÉTUM: őspark jellegű füvészkert. Kéjházi úr nem azért volt elméleti ember, hogy e sikernél megakadjon. Gondolati cselekvéseinek is formát adott. Mint ahogy a szabadon burjánzó giz-gazokhoz, úgy hasonlóképpen tenyésző eszméihez is címkéket ragasztott, maga fölé (és köré) pedig odavarázsolta — ha láthatatlanul is — a feliratot: filozófus. Azt már mondanom sem kell talán, hogy nevét Key Hanzy-ra változtatta. Mondja valaki, hogy nem úgy van-é, mit fentebb állítottam, mint ahogy van. Kivált ha fordítva is igaz. Az iskolás korból — a pu- pertás kor zavarával — kilépő fiatalt sokféle veszély érheti. Rájöhet arra, 'hogy majdnem minden másképpen van az életben, mint azt esz- mélése előtt gondolhatta. Rájöhet arra, hogy általában minden fordítva is elképzelhető, mely még nem jelenti egyértelműen a dolgok tagadását és valótlanságát. Megértheti azt is, hogy nemcsak az asztalterítőnek van színe és visszája, hanem a tetteknek és a munkavégzésnek is. Továbbá megtudhatja azt is, hogy nem egyedül az asztaliteniszben használatos ütővel lehet fonákkal ütni, hanem a szavakkal is. Elképzelem, hogy ezeket a tényeket nem — vagy még nem — ismerték fel azok a fiatalok, akik világfelfogásuk szimbólumaként baboskendőt kötnek a nyakuk köré. Ök; a Beatrice együttes hívei. Én, gyermeteg módon azt gondoltam, hogy a falusi lányok és a szövőnők fej- reva'lója már rég eltűnt a nők divattárából, de a Nők Lapja 20. számában egy riportban az említett együttesről azt olvastam, hogy a hívek nyaka körül a baboskendő fehér pöttyei az országban előforduló visszásságokat jelentik, amik- ellen a Beatrice együttes a'maga sajátságos eszközeivel harcol. A baboskendő filozófiája fölött nem mondok ítéletet. Már csak azért sem, mert magam is fiatal vagyok és éveim száma sem annyi, hogy viseljem az ítéletkimondás ódiumát. Meggondoltságom azért nem késztet arra, hogy véleményemet is eltitkoljam. A baboakendő TÉMA, még témának is — nemhogy egy politikai platform kinyilatkoztatásának — nagyon szegényes. Véleményem szerint csupán csak arra jó, hogy legyünk igazából fiatalok, hallgassunk zenét, és ha nagy hőség van — mint most a napokban —, akkor a hőguta ellen . kössük a fejünkre, mint eleink tették, annak idején. Az oldalt írták: V. Horváth Mária, Czakó Sándor, Szűcs László, Vitaszek Zoltán. A fényképeket Czakó Sándor készítette. Összeállította: Vitaszek Zoltán. Csendélet A képen látható virágszál mégtszembeszáll az őt fenyegető „túlerővel”, de mintegy azt is jelképezi, hogy a természet nem képes megvédeni önmagát a civilizációtól. Léte az embertől függ, s ezért is fontos téma napjainkban a környezetvédelem. Nem csendélet! Amikor kiment... Reggel nyolc óra. Kezdődhet a munka. Ot nő dolgozik egy szobában. A szokásos néhány szó után egyikük irigy tekintettel hordozza végig tekintetét a valóban csinos Katin. — De cuki a ruhád. Kinti cucc? Kitűnően áll rajtad, s kiemeli a szemedet... A többiek helyeslőén bólogatnak. Kati egy „kösz>,-szel nyugtázza a dicséretet és kimegy. Amikor kiment: — Pokoli, hogy néz ki ez a nő. Úgy jön dolgozni, mintha színházba menne. Minek ez a sok smink? — A smink még hagyján! De hogy húzhat ilyen ruhát erre az alakra? Nincs önkritikája, az biztos... — Meg véleménye sei Emlékeztek, amikor a főnöknél voltunk, lapított. Egy szót sem szólt. Azt hiszi, ha mosolyog... — Persze, ha hallgat, az öreg nem tudja meg, hogy gőze sincs a szakmáról... Csak a háta mögött dödög... S ekkor bejön Kati. A négy nő serényen teszi dolgát. Egyikük megszólal: — Katikám, estére add kölcsön az ezüst kontúrceruzádat! A téma máris „túl van beszélve”...
