Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-25 / 121. szám

1980. május 25.

wtPÜJSÄG 3

Nem jelenléti díj

Régi idők parlamentje (5.)

Tehetség, szolgalom, elismerés

A fizetés nem lehet jelenléti dij — hangzott el a kongresz- szuson, és ez a cél, ha más szavakkal is, de megfogalmazódott a határozatban is.

Az elvnek a megfogalmazása nem új, Marx és Engels is a jövendő szocialista társadalom alapvető elosztási elvének fogalmazta meg a munka szerinti javadalmazást. Már a Német ideológia című korai írásukban papírra vetették. A műben tulajdoniképpen saját nézeteiket kívánták tisztázni, csak évtizedekkel később jelent meg, mert átadták „az egerek rágcsáló bírálatának”. A -gondolatot nem kezdték • ki sem az egerek, sem az idő, azóta mindmáig, a megvalósult szocialista társadalmak mindegyike alapelvének tekinti, ilyen vagy olyan megfogalmazásban.

Az elv azonban gondolat marad, a határozat pedig terv, ha nem hajtják végre, nem valósítják meg. Minden határozat annyit ér, amennyit a gyakorlatban megvalósítanak belőle. A munka szerinti elosztás rendszere alapjaiban megvalósul nálunk, de még nem a megfelelő mértékben és nem is mindenütt.

A kongresszusi határozattól a pártvezetőségek cselekvési programjáig mindenütt megfogalmazódik a végrehajtás parancsoló szükségessége, és intézkedések sora is folyamatban, vagy legalábbis tervekben van.

Ügyszólván minden cselekvési program tartalmazza, hogy a „párt'alapszerve- zetek fejtsenek ki propagandát a becsületes, fegyelmezett munka elismerése, a hanyag elmarasztalása érdekében. A vezetői és dolgozói példamutatás és a fegyelem egyenlő hangsúlyt kapjon azzal, hogy a fegyelmezett munkavégzés feltételeinek biztosítása és a jó munka megkövetelése a gazdasági vezetés politikai feladata is”. \

Itt mindjárt következik is az első gyakorlati konfliktus, ugyanis ahhoz, hogy meg lehessen követelni a munkát, ahhoz munka is kell. Folya* matosan gondoskodni kell az anyagellátásról és a munkaszervezésről, beleértve a munkaerő ésszerű hasznosítását. Ennek mai tennivalói közé tartozik a dolgozók úgynevezett „átcsoportosítása”. Ami nem megy könnyen, hiszen esetenként rangokat, címeket érint, és ezért hiúságot sért. A politikai munka eszközeivel lehet itt a legtöbbet elérni. A meggyőző, felvilágosító munkában, a feladat emberközpontú, méltóságot nem sértő megvalósításában vannak tenivalói a pártvezetőségeknek és pártszervezeteknek. A kommunistáknak személy szerint is, mint minden döntés alátámasztásában, itt is rendkívül fontos az egységes értelmezésen kívül, az egységes cselekvés és a nyílt kiállás. Minden erőfeszítés hiábavaló akkor, ha mást mondanak a kommunisták a taggyűlésen, mint magánemberként.

Persze, hogy ez a mechanizmus minél hatékonyabb lehessen, a teljesítmény szerinti bérezés elvét, sőt, ahol lehetséges, ennek konkrét formáját is alkalmazni szükséges nemcsak a munkásokra, hanem a műszakiakra, és a különböző szintű vezetőkre is, már csak azért is, mert az ő munkájuktól függ, hogyan alakulnak a fizikai dolgozók munkafeltételei.

A megyében sok helyütt döntést hoztak már a valóságos teljesítménybérezés kiterjesztésére. Azokon a munka- területeken ugyanis, ahol az órabér teljesítménybérrel egészülhet ki, már ma is megvannak a tényleges munka szerinti elosztás alapfeltételei. Ilyen munkaterületen vannak is jelentős különbségek a keresetekben. A Dombóvári Kesztyűgyárban ez a különbség eléri a kétezer forintot is, a Láng Gépgyár dombóvári gyáregységében még ennél is nagyobbra nőhet, mert lehet háromezer-ötszázat és lehet kilencezer forintot is keresni. Ugyaninnen hozhatjuk a példát arra is. hogy a teljesítménybérezési formát kiterjesztik azon műhelyekre, ahol eddig még nem volt. Ugyanitt terveznek valamiféle konkrét mércét az adminisztrációs terület munkájára is.

Nem egyedi hely a Láng Gépgyár, ahol nagy feszültségek vannak a fizikai munkások és a közvetlen termelésirányító, pontosabban a művezetők között. Ha elvárjuk a jó munkát mindenkitől, akkor nemcsak arról van szó, hogy kevesebbet keressen az, aki keveset dolgozik, hanem az ellenkezőjének is érvényesülnie kell. Nem az a cél, hogy legyenek emberek, akik keveset keresnek, hanem hogy egyre többen dolgozzanak jól, és ezáltal javuljon a keresetük is.

Márpedig a művezetők keresete általában maximálisan négyezer-hatszáz forint, akkor is, ha az általuk irányítottak ólyan jól dolgoznak, hogy jövedelmük a kilencezret is eléri. Sokáig nem tartható ez az állapot, és képtelenség, amire pedig van példa, hogy ezt a beosztást mintegy „pártmunkában” vállalják már csak el.

Alig van a világon olyan munka, amihez ne kellene tehetség, még a legrutinabb tevékenységet is lehet ügyesen és kevésbé ügyesen végezni. Ma már éppen nem elég pusztán a mennyiséget, tehát csak a szorgalmat nézni, díjazni szükséges anyagilag is a tehetséget, ami a kész munkadarabon a minőség formájában jelentkezik. Nehéz megértetni az emberekkel, hogy bizony rosszabbul dolgozik az, aki csak a mennyiséget hozza, mint az, aki talán kevesebbet, de kifogástalan minőségben. Ha nem objektív eszközökkel mérhető munkáról van szó, akkor éppen ezt a legnehezebb megítélni; a tehetségből fakadó minőséget.

Ebben is nagy a jelentősége a kollektívának; konkrétabban a munkahelyi demokráciának. A szubjektív megítélés, és az ebből fakadó differenciálás sokkal rosszabb, mint a semmilyen. Ha teljesítmények és az ebből következő bérek megítélésében a

legszélesebb demokrácia alapján döntenek, akkor szinte teljes egészében kizárható a szubjektivizmus, mert az lehetetlen, hogy ugyanarra az emberre egyszerre „haragudjon” a főnök, a beosztottja, aki szakszervezeti bizalmi, a pártvezetőség és a KISZ- titkár. A sok véleményből végül dialektikusán alakulhat ki kép az egyes emberről.

Hiba lenne, ha ezután az elismerésnek csupán az anyagi frontjára fordítanának figyelmet a pártszervezetek és közben kikerülne a látókörükből az erkölcsi megbecsülés témaköre. Sokan és sokszor mondták már, hogy néha egy, a kollektíva előtt elhangzott dicsérő szó többet ér, mint száz forint fizetés- emelés, vagy ötven fillér órabérnövelés. Az elismerést ki lehet és kell fejezni szavakban, társadalmi megbízatásokban, a választott tisztségekre való ajánlásban és nem utolsó sorban kitüntetésekkel.

Az elismerés apróbb-na- gyobb jelei mindig növelik a jól végzett munka feletti örömet és a további becsületes munkára ösztönöznek.

A munka szerinti elosztás elve sokkal több pusztán az anyagi ösztönzésnél, mert kétségtelen, hogy a jobb munka gyümölcséből jut több a dolgozónak, ebből képes a társadalom más szociális, egészségügyi nevelési költségeket fedezni, egyúttal morális, politikai cél is. Ezzel lehet a munka becsületét növelni, és az emberek általános igazságérzetének eleget tenni.

Ne legyenek többet skatulyák, erre sem árt figyelmet fordítani a pártszervezeteknek. Mindenkinek meg kell találni az egyes munkahelyek szervezetében az őt megillető legjobb helyet és munkakört, ahol a legtöbbet elérheti és ebben hallatlan a kommunisták felelőssége. Ne legyenek eleve rossz és eleve jó dolgozók. Mindig módja legyen mindenkinek a legtötbbet nyújtani, és ha javított a régebbi hibáin, akkor ezt ismerje el a kollektíva és a lehetséges időn belül kövesse az anyagi elismerés is.

Pénz, bérfizetés, anyagi elismerés, prémium. Ma ezek a kategóriák sokat szerepelnek, s ez egyúttal kétfrontos harcot is jelent a pártszervezetek számára. Egyszerre kell védeni az okos javaslatokat, az ésszerű és'ötletes megoldásokat, a tehetséget, az újítani akarást, és harcolni az ügyeskedés, helyezkedés minden munkahelyi és azon kívüli formája ellen.

Már ebből a vázlatos áttekintésből, és néhány konfliktusforrás felvetéséből is kiderül, hogy a határidő „azonnal" ugyan, de azért „folyamatos" is. Intézkedések, megfontolt döntések sorozatáról van szó és kitartó nevelőmunka is szükséges ahhoz, hogy társadalmi méretekben megvalósuljon a munka szerinti elosztás, a jövedelmek egyszerre tükrözzék az adott munka társadalmi hasznosságát, és az egyéni teljesítményt.

IHAROSI ibolya

Ralönek Tiszára

Az országgyűlés, amely előszeretettel nevezte magát a „nemzeti akarat” letéteményesének, s amely csodálatos új palotát emeltetett magának, kifejezetten és leplezetlenül az urak képviselő- - testületé volt. A vagyoni állapot szerint megállapított választójog az ország lakosságának alig hat százalékát érintette. A nyílt szavazásos képviselőválasztás a nyilvános erőszak és korrupció rendszerére épült. Az ún. a-1- sóház képviselői közé föld- birtokosok, ügyvédek, gyárosok, a kibontakozó magyar kapitalizmus képviselői kerülhettek. A főrendiházban, a felsőházban viszont kizárólag az arisztokrácia és a főpapság képviselői foglaltak helyet. Az uralkodónak jogában volt bármelyik törvényt elutasítani, s az országgyűlést bármikor feloszlatni. Ilyen 'körülmények között szó sem lehetett arról, hogy a magyar parasztság, vágy munkásság érdekei szót kapjanak a parlamentben.

A polgári parlament azonban még a saját játékszabályait sem tartotta be. Bár az ország közvéleményének többsége az ellenzéki képviselők mögött állt, a hatóságok választási terrorja megakadályozta, hogy ez a képviselőház összetételében is tükröződjék. A többségben levő kormánypárti képviselők minden törvényjavaslatot megszavazhattak, ezért az ellenzék a végtelenségig húzta a vitát, a legkülönbözőbb ürügyekkel és módszerekkel sokszor évekig is elodázta a szavazást. Obstruk- cióval akadályozta a kormány működését, amely a házszabályok értelmében kénytelen volt végighallgatni az ellenzéket, bár véleményére nem sokat adott.

Tisza István másfél évtizedig volt központi alakja ennek a „tisztelt Háznak”. Először 1903 novemberében lett miniszterelnök, s miután egy évig fogcsikorgatva tűrte az obstrukciót, új házszabályokat terjesztett be, amelyek nehezítették a viták elhúzását. Többek között azt javasolta, hogy a parlament este is tartson üléseket, így akarta kimeríteni az ellenzéket.

1904. november 18-án délutánra, sőt este kilencre is ülést hirdetettek. Az esti ülésen elsőként Tisza István kezdett beszélni. A bal oldali padokból irtózatos zaj fogadta a miniszterelnök javaslatát az új házszabályokról. Amikor beszédét befejezte, leült, abban a pillanatban, mint egy adott jelre, az akkori kormánypárt valamennyi képviselője talpra ugrott. Háromszáz képviselő.

— Szavazzunk! Szavazzunk!

Perczel Dezső elnök szavait csak az elnöki emelvény elé futó gyorsírók hallhatták,

— Felteszem a kérdést:elfogadja-e a Ház a javaslatot: igen vagy nem?

A kormánypárti képviselőknek most kellett volna megszavazni a javaslatot, de nem hallották, hogy szavazniuk kell. Tiszáék azonban erre is gondoltak. Perczel kirántott egy fehér zsebkendőt kabátja zsebéből, s a kormánypártiak felé lengette. Erre azok ismét talpra ugrottak és megszavazták a házszabályrevíziót. Az ellenzéki képviselők hiába rohantak fel az elnöki emelvényre, hogy lerángassák Per- czelt, az elnök a módosítást elfogadottnak nyilvánította, a puccs sikerült. S miközben a 'képviselők verekedtek, iratok, tintatartók röpködtek, a jegyző felolvasta a királyi kéziratot: az uralkodó berekesztette az országgyűlés harmadik ülésszakát

Aztán Tiszáék megbuktak, a „geszti nagyúri’ a háttérből mozgatta a szálakat. Később 1912. májusában a képviselőház elnökeként tért vissza a nyílt politikai porondra. A Népszava ezzel a címmel adott hírt az új elnök megválasztásáról: „A gazok koronája, Tisza a képviselőház elnöke”.

A Ház 1912. június 4-i ülésén Tisza István mint házelnök durván megsértette a házszabályokat s bár az ellenzék a szükséges húsz aláírást bemutatta, nem volt hajlandó zárt ülést elrendelni. S a hatalmas zaj közepette megszavaztatta a véderőről szóló javaslatot. Természetes, hogy ezúttal is megvolt a kormánypárti többség,

A délutáni ülésen az ellenzék felháborodottan tiltakozott a jogtiprás ellen. Tisza rendőröket vezényelt a terembe. Schmidt és Pavlik rendőrfelügyelő vezetésével rendőrlegények állták el az egész jobb oldali folyosót, és az elnöki irodától az ülésteremig vezető utat is rendőrsorfal szegélyezte. A rendőrök láttára óriási kavarodás támadt. S amikor az ellenzék elkeseredésében botrányt rendezett az ülésteremben, a Ház elnökének parancsára a rendőrök berohantak és kezdték kituszkolni az ellenzéki képviselőket. Elsőnek Károlyi Mihályt vezették ki, majd utána másokat. Az egyik függetlenségi képviselő elájult az izgalomtól. A Justh-pártiak látva, hogy tehetetlenek az erőszakkal szemben, valamennyien kivonulták. A Népszava cikké-, nek címe: „Tisza diktál törvényt; eb, aki megtartja!”

Másnap az ellenzéki képviselők gz Országháziban gyülekeztek, onnan vonultak együtt az ülésterembe. Alig kezdték azonban el felháborodott tüntetésüket, több mint száz felfegyverzett rendőr vonult az ülésterembe és erőszakkal kivezette őket. A munkapártiak addig a büfébe mentek, majd visszatérték a „megtisztított” tisztelt Házba. A két nap múltfa megtartott következő ülésen ismét rendőri biztosítással tárgyaltak a kormánypártiak maguk között.

Tisza megnyitotta az ülést, s rövid beszédében megbélyegezte az ellenzéket.'

Ekkor a bal oldali újságíró- karzatról Kovács Gyula pár- tonkívüli képviselő ugrott a terembe.

— Van még itt egy ellenzéki! — kiáltotta, s revolveréből háromszor rálőtt az elnöklő Tiszára.

Rosszul célzott. Az első golyó a márványburkolatba fúródott, a második az elnöki asztal oldallapjába, a harmadik pedig az előadói emelvény felett a fadeszká- zatba.

Tiszának még arra sem volt .ideje, hogy megijedjen. Gépiesen felegyenesedett, majd hátradőlt az elnöki karosszékben. Semmiféle sérülés nem érte.

A leggyorsabban felocsúdó képviselők Kovács Gyula felé rohantak. Ő azonban mielőtt még ebben megakadályozhatták volna, halántékához emelte a revolvert, lőtt, majd végigvágódott a padsorok között.

A kormánypárti képviselők őrjöngve ütötték, rúgták a vérében fekvő merénylőt. A berohanó terem- őrök nagy nehezen tudták csak kivinni a súlyos sebesültet. Mindenki azt hitte, hogy a szerencsétlen képviselő utolsó perceit éli. A folyosón tartózkodó ellenzéki képviselők között papot kerestek. Hock János katolikus és Kovács evangélikus lelkész képviselő megáldotta, majd minthogy Kovács Gyű. la még mindig élt, az ellenzékiek szanatóriumba vitték. Kiderült, hogy homloksebe súlyos, de nem halálos.

Kovács Gyulát felgyógyulása után bíróság elé állították, az egész ország ünnepelte az esküdteket, akik felmentő ítéletet hoztak. Tisza kénytelen volt ezt eltűrni, de tovább haladt a maga útján. Rövid házelnöki működése utón, miután megtörte az ellenzék parlamenti hatalmát, 1913-ban ismét elfoglalta a miniszterelnöki bársonyszéket', amelytől aztán végleg csak 1917-ben vált meg.

(Folytatjuk) PÁSZTOR IMRE

1912. június: Katonaság az Országház lépcsőin