Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-04 / 80. szám

e Képújság

1980. április 4.

Múltunkból

— Készültem Illés Ferencből: volt kubikos,

csemetekerti segédmunkás, téglagyári csillés, esztergályos, szakoktató, mérnöki diplomát szerzett közben és egy hónapja megválasztották a Tolna megyei Tanácsi Építő- és Szerelőipari Vállalat párttitkárává. De a címben, a neve mellé csak egyetlen foglalkozást írhatunk. Melyik legyen az?

— Nehéz a választás. A gyerekkori kitérők, kényszerpályák nem számíthatnak. Semmiképp sem írhatjuk a téglagyári vagy a csemetekerti foglalkozásokat. Meghatározóak, de mégsem voltam a szó igazi értelmében például kubikos. Ha azt kellene kiválasztani, amelyik nekem a legtöbbet jelentette, akkor az esztergályos szakmunkásvizsga ténye, az az út, míg odáig eljutottam a legjelentősebb eddigi életemben. Szívem szerint ezt nevezném meg, de ez így nem lenne igaz, elszakadtam a szakmától már több mint tíz éve. Nem mondhatom azt sem: párttitkár vagyok. Habár az utóbbi hónapban ezzel foglalkozom szüntelenül, még a szabad időmben is. Először azonban meg kell ismerni egy három megyében dolgozó vállalat életét, az embereket, az építésvezetőségeket, meg gyakorlatot is kell szerezni a párttitkári teendőkből. Papír szerint, az elmúlt éveket figyelembe véve: gépésztechnológus vagyok, ez a hivatalos beosztásom, írjuk azt.

— Az előbbiekben elárultuk, hogy a felszabadulásunk idején kezdett általános iskolába járni — és kacskaringős pályát járt végig. Ez az út számtalan falusi gyereknél azonos. Mi kell ahhoz, hogy valaki

Szekszárd-Szőlőhegyről Csepelre kerüljön, a segédmunkási múlt után mérnöki diplomával a zsebben párttitkár legyen?

— Akaraterő és olyan társadalom, amely megteremti a lehetőséget. Gyakorlatilag az ötvenes években is biztosítva voltak ezek, de anyám társadalmi helyzetéből adódóan, akár csak számtalan falusi családnál, nem ismerhették a lehetőségeket, a fel- emelkedés útját. Erre sem szellemileg, sem anyagilag nem voltunk felkészülve. így a társadalom biztosította út nem mindig ott kezdődött, ahol kellett. Elsősorban ebben az esetben az anyagi lehetőségek jelentették az egyik legfontosabb tényezőt. Apám 1947-ben meghalt, anyám egyedül maradt négy gyerekkel. A két bátyám el sem juthatott az általános iskola befejezéséig. Nekik kenyérkereset után kellett nézni, ök teremtették meg annak a lehetőségét, hogy én már elvégezzem a nyolc általánost. Az akkori életszínvonal — 1954 — csak arra volt alkalmas, hogy a harmadik fiú is dolgozzon és ne szakmát tanuljon. Ahogy fejlődött a társadalom, a mi családunk is felfelé tört: húgom már nappali tagozaton lett szakmunkás. Ha történetesen van még egy fiatalabb testvérünk és neki az élete, pontosabban a csepe- redése a hatvanas évek közepére esik: játszva leérettségizik vagy egyetemista lehetett volna. A társadalom adott lehetőséget — mert működtek egyetemek és középiskolák is, de még nem minden család rendelkezett olyan erővel, anyagi bázissal, hogy elküldhesse a gyerekeket tanulni. Ezért van az; a mi korosztályunk legtöbbje gyorstalpalón vagy esti iskolában szerezte meg diplomáját. A mi gyerekeinknek már ilyen gondjai nem lesznek. S mindez a társadalomnak köszönhető, az egyre fejlődő szocializmusnak. Erről ritkán beszélünk, de azért így van. Ennyi kitérő után magamról: az iskola befejezése után az erdészethez kerültem, majd a csatári téglagyárhoz, ez volt a lehetőség. Az osztályunkból csak egyetlenegy lány tanult tovább, a többi segédmunkás, paraszt vagy alkalmi munkás lett.

— Minden gyereknek vannak álmai. Illés Ferencnek volt ilyen?

— Természetesen. Először bognár, aztán autószerelő akartam lenni. Egyet azért még el kell mondani, ami véleményem szerint ma is érvényes: egy 13 éves gyerek, ha nem mutatják meg neki az utat és. a környezet sem inspirálja — eltéved. Gondoljunk csak a veszélyeztetett gyerekekre: a tolvajok, a részegesek, a csavargók gyerekeire. Nálunk a családban természetes volt, hogy az iskola után fizikai munkát végzünk, még az ismeretségünk körében sem volt szakmunkás, nemhogy a családban. Na ebbe én nem nyugodtam bele. Szerettem volna egy szakmát, valamit, ami jövőt jelent, ami kimozdít a segédmunkási létből. S itt kapcsolódik ismét az ember életébe a társadalom, illetve a társadalmi mozgás. Akkor divatos volt, hogy a fiatal srácok elindultak, Pestre. Az onnét visszajövő hírek reményt keltettek. Egy kis bőrönddel, pár forint apróval én is elmentem és Csepelnél előbb meg sem álltam.

I — Miért pont Csepel?

— Az egyik ismerősöm kalauzolt a felvételi irodáig, ö intézte el a munkásszállást, fogta a kezem. Már voltam előtte Csepelen 15 éves koromban, csak nem vettek fel. Akkor elhelyezkedtem a vízügyi igazgatóságon és az 56-os árvíz alatt Domboriban gépkezelő voltam. A barakkoknak villanyt kellett biztosítani meg kezelni a szivattyúkat. Ezután 1957 májusában megpróbáltam újból, ismét felmentem. Fölvettek. Segédmunkásnak tanítottak be, betanított esztergályos lettem.

I

— Itt már körvonalazódott, hogy esetleg mérnök is lehet?

— Erre nem gondoltam. Egyszerűen csak szakmunkás akartam lenni, de az nagyon. Megszerettem a forgácsolást. Figyeltem a beállítólakatos minden mozdulatát. És néha egy-egy műveletre beállíthattam a gépet. Megtanultam köszörülni. Egyszer megbetegedett a beállítónk, s csinálhattam magam a munkát, ekkor már — most utólag átgondolva — látszott, szakmunkás leszek. Hozzá kell tenni, mindig selejtmen- tesen dolgoztam. A következő lépcső már a csepeli környezetnek köszönhető. Másfél évi gyakorlat után önálló munkával bíztak meg. Említettem a csepeli légkört.

Az ottani munkásokat ismerni kell, másképpen nem érti az ember. Csepel az egy hatalom. Na, nem rossz értelemben vett hatalom. Emberformáló erő. Mindenki teret kap, aki akar valamit. Ha jó, ha a közösségnek kell, megcsinálhatja, sőt olyan hatások érik, hogy meg is csinálja amit akar. Az előbb már említettük a társadalmat, hogy az mennyire fontos az egyén fejlődésében. Életem során számtalan ember tett azért, hogy előre jussanak, a kezemet fogták. Itt Csepelen nem tudok egyénekről beszélni, csak arról: Csepelnek, az egésznek köszönhetem. Amikor önálló gépmunkásnak tettek, egy szocialista brigád vállalt értem felelősséget — ők is a kezem fogták!

’60-ban bevonultam katonának és a leszerelés után családi okok miatt Szekszárdon a Gépjavítónál kellett elhelyezkednem. Itt a próbamunka után szakmunkásként vettek fel. Ez volt rám olyan hatással, hogy régi vágyam teljesüljön, jelentkeztem ’63- ban szakmunkásvizsgára és elsőre sikerült.

— Kanyarodjunk még vissza a csepeli időkre. Egyszer láttam Szekszárdon — akkor még nagy kultusza volt — bokszolni. Arra is emlékszem, hogy kegyetlenül rosszul csinálta. Kínos kimondani: az volt az érzésem, azért állt szorítóba, hogy kilegyen a csapat.

— Nem kényelmetlen. így volt. Szekszárdon már azért húztam fel néha a kesztyűt, hogy kilegyen a csapat. Természetesen a sportot is Csepelen kezdtem. Soha sem akartam nagy eredményeket, egyszerűen kellett a sport, a mozgás. Lehet, hogy nem lettem volna rossz bokszoló. Egyszer Adler Zsiga bácsi mondta: „A bunyóhoz nagy kitartás, nagy akarat kell. Ez benned van, csak ha eredményt akarsz, akkor mindent erre a lapra kell feltenni”. Lehet, hogy megmaradtam volna a ring környékén, de együtt dolgoztam valakivel, aki annakidején a Nehéz kesztyűkben együtt szerepelt Papp Lacival, és aztán teljesen elzüllött. Nem választhattam példaképemnek, meg azon is gondolkodtam annak idején: nekem egy életre kell készülni, nem néhány sikeres évre. Jó volt mozgásnak, szórakozásnak, semmi több. Amit ott tanultam, azt hasznosítottam később. Mert az akaraterő nincs magától, csak fegyelemmel lehet kikényszeríteni még önmagunkból is. A fegyelmet pedig megtanultam a szorítóban. A szakmai továbbképzésre fektettem a súlyt. A szakmunkásvizsga után beiratkoztam a pécsi Zipernovszky technikumba. Olyan gondolatom nem is volt, hogy az esztergapadtól eljövök, kizárólag a szakmai tudás gyarapítása volt előttem. Közben ne felejtkezzünk el a mozgalmi munkáról sem. Az ifjúsági szervezetnek ’57-ben lettem tagja, voltam Csepelen alapszervezeti agitációs és propagandatitkár, itt Szekszárdon pedig a Gépjavító KISZ-titkára 1964-ben. Ez azért lényeges, mert ösztönzött arra, hogy képezzem magam. Mert annál rosszabb érzés nincs, amikor nálam nagyobb tu'a

dású embert kell meggyőzni valamiről vagy mozgósítani valamire. Szóval a technikum a kezdeti nehézségek után beindult, a harmadikban már jeles voltam. Ezt köszönhetem a tanulópáromnak is, Páli Mihálynak, mert mindig együtt készültünk. Közben felvettek a pártba és elmentem szakoktatónak. Jelesre érettségiztem. Ezzel, akkor úgy éreztem, be is fejeződik a tanulás. Elégedett voltam, már túlszárnyaltam az 1957-es álmomat. Itt szólt közbe ismét a társadalom, s ekkor megint megfogták a kezemet. Kaszás Imre bácsi az akkori ipari iskola igazgatója ösztönzött bennünket a tanulásra. Pécsett a szekszárdi származású Lőrincz József, a technikum igazgatója szinte kötelezett arra, hogy küld- jem el a jelentkezési lapot a műszaki egyetemre. Ezen ne múljon — gondoltam, úgy sem vesznek fel. Felvettek.

— A beszélgetés alatt többször említette:

„Megfogták a kezem!”. Ez egy varázsszó?

— A társadalom egye- dekből, emberekből áll, tehát a közösség ád, de ezen felül kellenek példaképek vagy olyan társak, akik segítik a kibontakozást. Lehet, hogy soha nem lettem volna esztergályos, ha a csepeli brigád nem vállal védnökséget, de mérnök biztos nem lettem volna, ha nincs egy olyan iskolaigazgató, aki kikényszeríti a felvételi lap kitöltését. Ezért egyenlő a saját szorgalom értéke ezekkel, a „megfogta a kezem” mondatokkal. Továbbgondolva a dolgot, ha nincs Tóbiás Péter, akivel az egyetemen ismerkedtem meg, akkor nincs diploma sem. Együtt tanultunk, s egymást segítettük át a nehézségeken. Vagy zsefet, a TOTÉV igazgatóját említenem kell Kobra Jó- — mert a második évben szakot kellett választani és én az épületgépészetet írtam be, így a TOTÉV-nél helyezkedtem el — aki a hatodik év második felében biztosította, hogy ne kelljen befejezni időnap előtt a tanulást. Ezt bővebben meg kell magyaráznom : nem kötöttem tanulmányi szerződést, végig saját költségemen jártam fel Pestre, vettem a jegyzeteket, tankönyveket. ötödikben megnősültem és a következő évre jött a gyerek. A feleségem gyesre ment, sehogy sem tudtunk a tanulásra pénzt biztosítani. Végén már összecsaptak felettünk a hullámok. Akkor elmentem az igazgatóhoz: hagyom az egészet. „Erről szó sem lehet” — mondta és ezután a vállalat minden költségemet megtérítette.

| — Hogyan tovább?

— A Marxista—Leninista Esti Egyetem harmadik évfolyamát végzem. Gondolkodtam, hogy beiratkozom valamelyik speciális kollégiumra, de még nem döntöttem. Megválasztottak párttitkárnak, ez megint tanulást igényel, becsületesen szeretnék megfelelni a bizalomnak. "'A szakmámból, az épületgépészetből sem szeretnék lemaradni, járatom a szaklapokat. Legfontosabb most: jó pártmunkássá szeretnék válni. És visszaadni apródonként azt, amit kaptam másoktól.

HAZAFI JÓZSEF Fotó:

GOTTVALD KÁROLY

A helytörténetírás iránt érdeklődő olvasók már régóta hiányolták Bél Mátyásnak a Notitia Hungáriáé novae historico geographica című művéből Tolna megye leírását. Az elmúlt napokban a levéltár kiadásában megjelent a „Tanulmányok Tolna megye történetéből” című helytörténeti sorozat 9. kötete, amely dr. Kun Lajos fordításában közli az érdeklődéssel várt tanulmányt. A fordítást az eredeti kézirattal egyeztette és lektorálta dr. Prokopp Gyula, aki maga is több megye történetét fordította Bél Mátyás latin nyelvű tanulmányából.

Bél Mátyás (1684—1749) hányatott életet élt. Volt idő, amikor a király kedveltje volt, s más esetben csaknem az életét vette őfelsége. A pápa kedves ajándékot küldött neki, de honfitársai gyakran megvetették vallása miatt. Sokan segítették pedagógiai munkásságát és voltak gáncsoskodók, akik megkeserítették életét. Nem volt szerencsésebb a történettudományok művelésével sem. Tolna megye egykori vezetői nem sok örömet szereztek a szerzőnek. Akkor, amikor elkészült Tolna megye leírásával, megküldte azt a megyének azzal, hogy adatait ellenőrizzék, egészítsék ki, s ezt követően küldjék vissza a kéziratot. Bél Mátyás már 1736. januárjában, majd két évvel később, 1738. januárjában ismét sürgette a kézirat visszajuttatását. A megye nem sok észrevételt fűzhetett a kézirathoz — de az is lehet, hogy semmit, mert ennek a Tolna megyei Levéltárban semmi nyoma sincs.

Sok érdekes adatot tudunk meg Bél Mátyás művéből. Foglalkozik a megye általános leírásával, és bemutat sok községet. Ismerteti Tolna megye vizeit és szól élővilágáról.

A mű azzal kezdődik, hogy megkísérli megfejteni, honnan származik Tolna megye neve. Idézzük a mű idevonatkozó részét.

„Tolna megye Tolna várostól kapta nevét, amely kiemelkedő helyen, a Duna partján fekszik. Vannak, akik a név első szótagját megkeményítik és Tholnát írnak, de nem tudom miért, mivel ez inkább megilleti az ausztriaiak Tholnáját, vagy még inkább Thulnáját, avagy a németek Thulnját, amelyről a magyar történet- írás atyja azt említi, hogy Attila ott győzte le a rómaiakat. Nem sokat számít azonban, hogy hogyan írod, csak különböztessük meg Pannóniának ezt a két helységét.”

Hát ezzel nem sokkal lettünk okosabbak. Persze, az igazság az, hogy ma sem tudunk ennél többet.

A tájról már sokkal többet mono. Leírja, hogy a megye déli részére átnyúlnak a Mecsek északi lejtői, a domborzatot sűrű és magas tölgyerdők borítják. „A berkek között előnyös szállás kínálkozik a telepeseknek, akik most ide özönlenek Németországból. A folyók és erdők szépségein kívül gyümölcs termelésére és mindenféle veteményre is igen alkalmas a tolnai tájék. Hasonlíthatatlanul kellemes látványt nyújtanak azután a ligetek, melyeket tarlott mezők és dombok választanak szét úgy, hogy méltán ha- onlítható össze ennek a megyének a fekvése Magyar- ország azon megyéivel, amelyeknek híre nem utolsó a maguk nemében”.

Érdekes, Bél Mátyás már két és fél évszázaddal ezelőtt felismerte megyénk szépségeit, az idegenforgalmunk csak az utóbbi időben lép Bél Mátyás nyomába... Igaz, jobb későn, mint soha.

Bél Mátyás korában már ismét nagy kiterjedésű szőlőskertek voltak a megyében. Megállapítja ugyanis,

hogy szőlőt minden helyen kiváló eredménnyel lehet termelni, főként a dombos oldalakon, ahol az éghajlat alkalmas erre. Tanúbizonyság erre a telepesek szorgalma, most olyan helyeken is szüretelnek szőlőt, ahol néhány év előtt a szőlőnek még a hírét sem hallották. „A megyénkben termelt borok közt a szekszárdi foglalja el a legkiemelkedőbb helyet. Piros színe igen hasonló a burgundihoz. Illatának kellemességével megelőzi azt, amennyiben valami nagyon finom fűszeres illatot lehel, erősebb és nemesebb is annál, de ami az ízét illeti, majd nemesebb, majd azonos, majd néha hitványabb is”. Szól arról is, hogy mindenféle gyümölcs megterem, ízletes.

Gazdag állatállományról szól. Megállapítja, hogy Tolnában otthonosak a szarvasok, a dámvadak és a nyu- lak, de hiúz és más hasonló állatok is találhatók. Daru, túzok, fácán, nyírfajd, fogoly, kacsa, lúd, szárcsa bőségével van, de még gazdagabb lenne az állomány, ha a lakosság nem pusztítaná rendszeresen a madarak fészkeit. A hal itt a legolcsóbb az egész országban. Három-négy font pontyot, csukát, harcsát, és más fajtát már egy garasért vesznek. Úgy tűnik, a hal minőségével azért már akkor is akadt némi probléma. Megállapítja ugyanis a szerző, hogy a Sárvízből és más, iszapos fo- lyókból származó halak csak ritkán kelnek el, mert rossz az ízük. Ugyanezt állaDÍtja meg a rákokról is.

A megye lakóiról igen jellemző képet fest egyetlen mondatban is. Idézzük:

„A megyét most magyarok', rácok, németek, és legújabban a tótok telepei népesítik be, de hogy a magyarok azoknak volnának a maradékai, akik Vérbulcsú vezérrel érkeztek ide, ez kétséges, oly sokszor változtak e vidék lakosai.”

Az öltözékről megállapítja, hogy a magyarok és a rácok öltözete magyaros, és a németek is a magyarokat utánozzák, de még divat a német viselet.

A földművelésről szólva megemlítik, hogy háromszor forgatják meg a földet a vetés előtt, néhányan pedig meg is trágyázzák. A szőlőskerteket is háromszor kapálják, és főleg a színes, a piros szőlőket ültetik. Feltűnt Bél Mátyásnak, hogy ez a vidék nem igen tud kereskedni, a termények jórészt eladatlanul maradnak. Pedig — állapítja meg a szerző —, ha lenne valaki, aki kihasználná a Dunát, és felfelé hajózva felkeresné a nagy piacokat, minden áru elkelne.

Nem hagyja szó nélkül a szerző azt sem, hogy az ideérkezők először úgy vélték, a »vidék oly gazdag és bőtermő, hogy szinte munka nélkül megszerezheti az ember a szükséges élelmet. Emiatt az ideérkezők közül sokan tönkrementek, és visszamentek óhazájukba. Gondot okozott az ideérkezőknek az itteni időjárás, és feljegyzések szerint pusztítottak a járványos betegségek is.

A megye legnagyobb földesura Eszterházy volt. A nagybirtokosok közé tartozott Mercy gróf, Schilzon báró, a pécsi püspökség, továbbá a Batthyány és Styrum grófok, valamint az Apponyi báró. A Száraz, Da- róczy, Petrovszky, Fiáth, Fördős, Meszlény, Lengyel, Gyurekovics, Salomváry és más családok is nagy birtokkal rendelkeztek Tolnában.

*

A történettudomány természetesen a régi korokról is sok újat feltárt. Többet tudunk az előző korokról, mint Bél Mátyás tudhatott. De úttörő munkája ma is értékes forrása a magyar történetírásnak.

K. BALOG JANOS

Illés Ferenc gópósjttechnoíógussal