Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
U tíÉPÜJSÁG 1979. április 15. • H Aki netán olyan könnyelmű, mint e sorok írója volt, és előszezonban, nem csoportos utazóként, hanem felettébb „maszek” formában kísérli meglátogatni a baráti NDK egyik legszebb városát. Drezdát, az méltán irigyelheti nyeregbe pattant őseit. Nekik ugyanis könnyebb dolguk volt. Az ember megkéri az IBUSZ-t februárban, hogy szerezzen. egy fizetővendég- szobát április elejére. Az IBUSZ és az IBUSZ-osok szokás szerint kedvesek, de erre a boszorkányosán nehéz feladatra képtelenek. Ami másfél hónappal később derül ki. Akkor el lehet menni az EXPRESSZ-hez, ahol kedvességben ugyancsak nincs hiány, de szobában épp eny- nyire. Az érdeklődő kap egy telefonszámot, melyet a drezdai posta aligha ismer, mert folyvást „mással beszélt”-et jelez. Meg még egy berlinit is, amit a minden fülkéből táv- kapcsolásos NDK-ban felhívni teljesen felesleges, mert végtére is mit kezd az ember egy berlini telefonszámmal: — Drezdában? Az újságírók szakmai szabályai tiltják, hogy egyéni problémáiknak adjanak hangot. Az előbbiekben nem ez történt. Ugyanis találkoztunk Drezdában magyarokkal, akik kóbor farkasokként járták az utcákat, szállás híján. Olyanokkal is, akik ide készültek és lehajthatták a fejüket: — Lipcsében. Budapest—Miskolc távolság. Kiegyezhetünk — sajnos — azzal, hogy a két baráti ország között az idegenforgalom statisztikailag kimutathatóan fejlődik, de sokkal rugalmasabb szervezésre lenne szükség ahhoz, hogy az oda látogató turisták első napját ne keserítsék elhelyezési nehézségek. * Minden műemléket ember alkotott. Bár érdekes volna boncolgatni azt, hogy napjaink alkotásai közül mi marad majd műemlékként késő századokra, most ne ezzel foglalkozzunk. Inkább az emberekkel. Régóta valljuk, hogy tévútra téved az az utazó, akinek néhány határ átlépése árán nincs más célja, mint az, hogy áruházak pultjai mellett, gyors fejszámolás árán mérlegelje a különböző cikkek piaci értékét. Ugyanígy jár az is, aki mindezt mellőzi, de ámult csodálattal néz egy közepes barokk kastélyra, mert az történetesen nem magyar földön áll. Az utazók harmadik fajtája hátizsákkal mássza meg a valóban meredek hegyeket, csupán a „teljesítmény” kedvéért és nem veszi észre magát a tájat, ahol Goethe szavai szerint „Minden bérc felett csend honol”. Áruházak és műemlékek, sőt bizonyos értelemben maga a táj is, emberi munka eredményei. Tehát véleményünk szerint bárhol járunk, legérdekesebbek, legértékesebbek az emberek. És a kezük nyoma. A kezük nyoma Drezdában lenyűgöző. Február 13-án lesz 35 éve, hogy az akkor milliós lélekszámúra duzzadt Drezda felett elszabadult a pokol. Az angolszász bosszú tüzében emberek tízezrei égtek fáklyák módjára és sok négyzetkilométernyi terület, lakóházak, templomok, pénzben nem kifejezhető értékű műkincsek Váltak hamuvá. Érdekes módon az idegen a pusztulást itt éppúgy, mint a hozzánk testvérien közelivé vált Karl- Marx-Stadtban, az egykori Chemnitzben, az építkezéseken tudja mérni. A pályaudvarról kilépve levegős, modern, szökőkutakkal ékített sétálóutca fogadja a vendéget. Ez a Prager-Strasse, Drezda legparádésabb, legszebb útja. Később romok, még mindig újjáépítésre váró régi épületek váltakoznak új- donat újakkal. Anélkül, hogy — kevés kivétellel — az összképben bármelyik a másikat rontaná. * Április első hetében voltunk Drezdában. Az itthoni cseresznyevirágzást ott bokáig érő hó váltotta fel, majd eső, pazar napsütés, a közkertekben virágokat ültető lányok, esernyők, bundagallérok, napozó szerelmespárok és mindez néhány óra, egykét nap alatt lepergő tarka összevisszaságban. Karl-Marx -Stadt-i lakásunk ablaka alatt (mert hol egyebütt kaphattunk volna szállást, mint Drezdától 70 kilométerre és itt is csak azért, mert az ottani Moziüzemi Vállalat igazgatójának éppen volt egy szabad vendégszobája) hajnalok hajnalán a legkülönbözőbb korú, tréningruhás, tornacipős kocogó németek hada vonult el. Rendkívül szemléletesen dokumentálva a különböző olimpiákon aratott NDK aranyérmek sokaságának jogosságát. Nemrégiben Szekszárd város Tanácsának elnöke, némi túlzással akár kétségbeesett hangúnak is mondható kiáltványban könyörgött a megye- székhely lakosainak, hogy ugyan szíveskedjenek már ne szemetelni. Nagyon bajos lenne elképzelni, hogy ha ugyanezt német polgármesterek teszik meg, mi lenne a végeredmény. A városok ugyanis patyolat-tiszták, még az olyan nagyvárosok is, mint Drezda, ahol igazán nincs hiány turistákban. A szabad szombatot megelőző pénteken már-már az a meggyőződés alakult ki bennünk, hogy: — Drezda egy olyan város, ahol németek is laknak! A magyar szó húszméterenként ütötte meg a fülünket, de lengyel, cseh, román, bolgár, orosz majdnem ilyen sűrűén. Előbbivel kapcsolatban sajnos hallottunk egy véleményt, mely szakszervezeti funkcionárius szájából hangzott el: — Ha valaki magyar és részeg, az vendégmunkás. Ha áruházban van, akkor turista. Ö maga is tudta, hogy ez így, sommásan, természetesen nem igaz. Azt viszont többen mondták, hogy az NDK-ban dolgozó magyar fiatalok utolsó „eresztése”, nem ér fel a korábbiakkal, vagy — bízzunk benne! — még nem nőtt fel hozzájuk. * A Zwinger. Ez a szó eredeti értelme szerint tulajdonképpen „kényszerítőt” jelent, és mint erő- dítéstani kifejezés két sánc találkozását. A drezdai vár bevehetetlennek vélt sáncait Erős Ágost építtető kedve, tábornokai vad tiltakozása ellenére, eltüntette. Télikert, a kor szelleme szerint „oran- zséria” (■Narancsos) jött itt létre, már eredetileg is műgyűjteményeknek szánva. Az önkiszolgáló bolt és a múzeum között meglehetős nagy a különbség. Előbbin végig lehet loholni, utóbbin még napok árán sem. mert a képek, műtárgyak özönéből nem marad meg az emberben semmi. A Zwinger vitathatatlanul legnagyobb büszkesége a régi képtár. Rembrandt szokatlanul nagy méretű vásznai, flamandok, franciák, régi olaszok és egy döbbenetes erejű kép, a Six- tusi Madonna. Az emberiség kultúrtörténetének egyik legzordabb szelleme, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij — saját feljegyzései szerint — órák hosszat ült könnyes szemmel Raffaello remeke előtt. Valószínűleg egészen mást látott ugyanazon a képen, mint a mai, mérsékelten vallásos látogató. Itt nem istenanya öleli magához kisdedét, hanem egy sugárzó szépségű, fiatal nő. Ne féljünk nagy művek esetében a nagy szavaktól: — maga a diadalmas anyaság. A múzeumlátogatásnak van hátulütője is. Egy valószínűleg megoldhatatlan probléma. Jönnek a turisták, minden nemzet fiai, olykor falkaszám. Magnetofont bérelhetnek, ami praktikus, hiszen kivel-kivel az anyanyelvén közli a szükséges ismereteket. Igen ám, de sokszor ugyanabban a teremben három-négy anyanyelven, amiből kaotikus hangzavar támad és az ember örül, amikor átmenekülhet egy olyan terembe, ahol megérti a saját szavát és nem bolygatják a képek megérzésében. * Meissen. Böttger úr, amikor 1709- ben az európaiak számára is felfedezte a kínaiak által már rég ismert porcelánt, egyszer és mindenkorra összekötötte a város nevét ezzel a törékeny, fehér anyaggal. A két keresztbe fektetett kék karddal jelzett áru kincset ér, sokkal többet, mint Böttger eredeti terve, aki uralkodójának parancsára aranycsiná- lással próbálkozott. Mindenkinek más az ízlése. E sorok írója például már gyerekkorában sem rajongott a porcelánért. Persze illendő módon megnézte a gyárat, a kiállítótermet és csodálta szorgos munkáskezek alkotásait, sárkányos, vagy nem sárká- nyos mintával. Szentségtörő véleménye úgy alakult, hogy a modern meisseni porcelán jobban hatott rá, mint a barokk, vagy rokokó nyakate- kert formái. Mégis, hajlik arra, hogy Meisseni elsősorban épületei miatt őrizze meg emlékezetében. Itt nem pusztított a háború, bát Hitlerék mindent megtettek, hogy ők maguk pusztítsanak. A várat (Albrechts- burg) és katedrálist előkészítették a felrobbantásra, de szerencsére nem robbantották fel. Arnold von Westfalen, egy majdnem csak nevében ismert zseni, az itteni vár építkezésénél megvalósította a középkorból az újkorba vezető rekeszes boltozás csodáit: — a korabeli felfogás szerint teljesen feleslegesen. Ugyanis a tüneményes környezetben lévő várat a szász királyok majdnem sose lakták. Ennek jóvoltából elkerülte a későbbi korok átépítéseit és olyanként maradt meg, ahogyan azt alkotója megálmodta, mint a német késő-gótika egyik legszebb példája. Nyaktörést kockáztató lépcsőkön, szűk utcákon bandukol lefelé innen a turista. Megcsodálja a városházát, a mellette lévő templom harangjátékát (meisseni porcelán harangok), aztán eljut a víz partjára. A víz mindig megnyugtató. A haragosan áradó Elba mellett felfedezzük az első rügyeket. Az itteni tavaszt a szomorúfüzek bontakozó zöldje hordozza. A „Hajóspihenőhöz” címzett vendéglő 1595-ben épült és legfeljebb csak annyit változott azóta, hogy nem gyertyákkal, hanem villannyal vimm A kalandozások kora — történelmi ismereteink szerint — lovastúrákra hajlamos őseink néhány csata- vesztésével a X. század elején véget ért. Ez a merőben téves álláspont sürgős felülvizsgálatra szorul. A kalandozások kora ugyanis máig tart, korhű formában, tehát nem nyeregben, hanem gépkocsi volánja mögött és vonaton. Romok fölé épült Drezda legszebb utcája, a Prager-Strasse A Zwinger főbejárata lágítják belülről. Bemegy a vendég és a szomszéd asztalnál természetesen magyarokra lel, akik nemzeti öntudatunkhoz méltó széljegyzetekkel fűszerezik azt a barna folyadékot, melyet a németek „magyar gulyás” álnéven hoznak forgalomba. Az elképzelhető legnagyobb söröskorsó mögül váratlanul előkerül Hanzi, aki hentes a szomszédban, de mágocsi születésű, 9 éves korában hagyta el Magyarországot, és a régi tanítói súlykolás eredményeként máig is úgy számol, hogy: „ötször öt, az öt!” — A vásárlóknak is magyarul* készíti a számlát? Mosoly: — Fejben! * A bevezetőben azt említettük, hogy bárhol járjunk is, legfontosabb az ember. Az ember az utcán is érdekes, sőt olykor tanulságos. Például, amikor a zöld-piros lámpával ugyan nem jelzett, de az úttestre kifestett gyalogátkelő-helyen a gépkocsivezetők nem késztetik bakkecske- szökdécselésre az embert, Hanem a világ legtermészetesebb dolgaként megállnak és közben csodálkoznak azon, hogy ezen a magyar csodálkozik. Az ilyen jeleneteket tulajdonképpen filmezni kellene a hazai KRESZ-oktatás céljaira. A gépkocsiban a vezető hajbókol, a járdaszegélyen a járókelő és mindketten barátságos terelgető mozdulatokkal noszogatják egymást az indulásra. Az emberismerethez mégis a családlátogatás segíti hozzá legjobban azt, akinek ilyen igénye van, sőt igénye eleven. Ezen az úton csak három lakásban jártunk, kivétel nélkül bérházakban. Még a mi itthoni, nem éppen táncteremnyi lakásainkhoz viszonyítva se túl. nagyokban. ízléstelen egy se volt. Az elbűvölődésre nem hajlamos újságíró, akinek a lakáskultúra már két évtizede szívügye a saját szakterületén belül, kénytelen volt elbűvölőd- ni. Ne essünk túlzásba! Gics- cset természetesen láttunk, de uralkodó az ízlés volt, a régi és új bútorok harmonikus összhangja és mindezek végeredményeként egy olyan közérzet, hogy a látogató érezte: — itt nemcsak lakásokban jár, hanem valódi „otthonokban”, az emberi élet legintimebb és legmelegebb szférájában. *A lakástól a vendéglátás fogalma nincs túl távol. Ezzel kapcsolatban jó lenne eloszlatni egy illúziót. A „magyaros” vendéglátás fogalma nálunk sajnos többnyire a vendég minden mértéken túlterjedő tömésével, itatásával társul. Ha nincs fűszer, köny- nyet és verejtéket fakasztó cseresznyepaprika, akkor a vendéglátás nem is igazi. Nos, a legkülönbözőbb — egyáltaMeisseni utcarészlet Ián nem különösebben „előkelő” — otthonokban a tálalási és ételkultúra olyan fokát láttuk, melyből csak tanulni lehet. Él ugyanis egy másik magyar illúzió is, mely szerint a németek nem tudnak főzni. Tudnak. Jól és hazai szokásainknál sokkal egészségesebben. Csak jót láttünk tehát a változatos Elba menti tavaszi napokon? Szó sincs róla! Láttunk rosszat, visszatetszőt is. És aki hozzánk jön, ilyesmit nem talál? Villanásnyi körképet igyekeztünk adni csupán. Lehet, hogy ugyanezt más másként látta. Nekünk így sikerült. ORDAS IVÁN Fényképezte: ORDAS JUDIT
