Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-05 / 235. szám

1978. október 5.

^rfepÜJSÁG 5

FIATALOK

FIATALOK

FIATALOK

FIATALOK

Beilleszkedés

NEMRÉGIBEN az egyik műszaki egyetem docense arról beszélt, hogy a náluk végzett friss diplomások beilleszkedése korántsem any- nyira zökkenőmentes, mint kívánatos lenne. Az új körülmények megszokásához természetesen kell néhány hét, néhány hónap, ám hogy egy esztendő teljen bele, amíg a fiatal képes a tudásának megfelelő munkára, az mégiscsak túlzás.

Az okot — ő is és a megkérdezettek egyaránt — a képzésben látták. Pontosabban az oktatás formájában. Az egyetemre bekerülő, műszaki pályára készülő fiatal esztendőkön át birkózik az elmélettel — több-kevesebb sikerrel. Ideális esetben nagyon sokat tud diplomaszerzéskor, ám a fejében lévő ismeretanyag jó ideig használhatatlan, kihasználatlan lesz. Mert elképzelése sincs róla, milyen egy gyár, egy üzem.

Ellenvetésként, a cáfolat érveként, felhozható itt az időről-időre kötelezően előírt szakmai gyakorlat, amely arra hivatott, hogy megismertesse a későbbi mérnökökkel, műszaki szakemberekkel a gyakorlatot. Nem mondom, némi elképzelése lehet a fiatalnak a termelésről a gyakorlat után, ám kötve hiszem, hogy ez alapja lehet a későbbi eredményes munkának. Két hét, esetleg egy hónap, aligha elégséges a közeli ismeretséghez.

A megoldás csak kézenfekvő, s mint ilyen, korántsem biztos. Valamiképpen az oktatásnak kellene szorosabban kapcsolódnia a praxishoz, és nem kifejezetten a termelés gyakorlatához.

Mert a mindennapi munka közben jelentkező, megoldhatatlan gondok csupán egyik oldalát jelentik a dolognak. Egy munkahely nemcsak abból áll, hogy a dolgozó feladatot kap, s azt teljesíti. A szerelőcsarnokokban, a gépsorok, a futószalagok mellett emberek dolgoznak, akikkel — értelemszerűen — együtt kell dolgoznia a diplomás szakembernek. Értenie kell a nyelvükön, meg kell találnia a hozzájuk illő hangot — ha úgy tetszik, neki, mint vezetőnek kell megteremtenie az együttműködéshez nélkülözhetetlen összhangot. Természetesen segítséggel. A már régebben ott dolgozó, tapasztaltabb kollégák közreműködésével.

AZ IDŐSEBBEK sokat segíthetnek — ha akarnak. A szándékon itt is sok múlik, talán a legtöbb. Rengeteg idő takarítható meg vele, ha az idősebb kolléga elmondja a saját, megszenvedett tapasztalatait a fiataloknak. És — ismét elmondom — ez esetben nem a termelési tapasztalatokról van szó.

A már említett docens mesélte __azt is, hogy a pályakezdő mérnökök többsége általában a harmadik munkahelyén találja meg először önmagát. Az első elvállalja, mert tetszik neki. Kialakulnak bizonyos igényei, vágyai — teljesíthetetlenek maradnak és továbbáll. A második helyén újabb tapasztalatokat szerez, s többnyire rájön arra, mit is vár ő a hivatásától, hogyan képzeli el kapcsolatát a kollégákkal, a főnökkel. A harmadik állomás aztán már legtöbbször a végállomást jelenti.

LÁTSZÓLAG kissé eltávolodtam az oktatástól, a képzéstől. Ám csupán látszólag. Mert a megfelelő forma ismerete nélkül is bizton állíthatjuk: a képzés feladata a gyakorlatra felkészítés is.

MALONYAIPÉTER

Munkáspedagógusok ?

Csende Sándor

ÉRDES, olajos a kezük. Bizonyíték arra, hogy ők munkások és csak azután pedagógusok. Köntös Gyulának még a szóösszetétel sem tetszik: munkáspedagógus! öten, fiatal és idősebb szakoktatók a szekszárdi szakmunkásképzőben ülik körül az asztalt: Kalapos József, Köntös Gyula, Komáromi József, Máthé István, és Csende Sándor.

Évek óta .kettős feladatot látnak el. Munkások; tudásukat adják át a jövendő munkásosztálynak. Pedagógusok ; minden gyerekkel másképpen kell foglalkozni.

Első kérdés

— Lehet-e oktatni pedagógusképzettség nélkül?

Erre leginkább Kalapos József esztergályos, műszaki szaktanár tud válaszolni. Tizenkét év óta szakoktató.

— Négy-öt évig ismeretek nélkül tanítottam. Utána jártam tanfolyamokra, továbbképzésre és később a főiskolára. Sokkal biztosabb vagyok azóta a munkámban, de továbbra is a szakmai ismereteimre van a legtöbb szükség.

— Tulajdonképpen az a szakmunkás is pedagógus, aki az üzemben fiatalokkal foglalkozik — vág közbe Máthé István. — elsődlegesebb a szakismeret, mint a pedagógia. Ugyanakkor olyan gyerekekkel kell megszerettetni a szakmát, akik azt se tudják, mi fán terem az esztergálás, a hegesztés...

A gyerekek életében az első hónapok meghatározók.

Azt, hogy milyen kedvcsinálót tart a szakoktató, sok mindentől függ. Ez friss tudást követel.

— Az első naptól kezdve a tanulók érdeklődését fent kell tartani. Olyan tanmenetet tervezni, ami fokozatosan vezeti be a csoportot a szakmába. — mondja Komáromi József.

Szinte egyöntetű a vélemény: legfontosabb kapcsolatot teremteni a tanítványokkal. Amit az elméletben megtanulnak szaktanároktól, azt könnyedén kell átvezetni a gyakorlatba és fordítva.

Csende Sándor egy másik lényeges dologra hívja fel a figyelmet. „Két év alatt a legtöbbet velünk vannak a tanulók. Ismerni kell a gyerek egyéniségét, a családi helyzetét.” Komáromi József tovább vezeti a gondolatsort:

— A szakoktatónak ismerni illik a legújabb eseményeket még hétfőnként, vagy csütörtökönként a labdarúgóeredményeket is. Ez a kapcsolat tartásához feltétlenül kell.

Második kérdés

— Ha valaki tíz évig szakoktató, elfelejti mesterségét. Egyre jobban fejlődik az ipar, egyre több ismeret kellene. Végül mégis csak a pedagógia marad? ,

Köntös Gyula

Úgy látszik, ezt kérdezni bátor dolog volt. Szinte egyszerre válaszolnak:

— Nem igaz! (Komáromi József).

— A jó szakember állandóan képezi magát (Máthé István).

— Minden második, vagy harmadik évben a szakoktatók a harmadikosokkal együtt vannak az üzemben. Az újat megtanulja és mindig más gyárban. (Csendes Sándor.)

— Ha valaki hiú a szaktudására, akkor mindig szerez ismereteket (Köntös Gyula).

— Aki elfelejti a szakmát, az nem volt jó szakoktató és jó szakmunkás sem! (Kalapos József).

Harmadik kérdés

— Tavalyi felmérések alapján a gyerekek 57,5%-a nem azt a szakmát választotta, amelybe beiskolázták. Négy hónap múlva már csak 21,6 százalékuk választott volna új szakmát. Sok ez, vagy kevés?

Kalapos József: „Bármelyik számot nézzük, nagyon nagy. Ha a kettő közöttit vesszük, akkor kitűnik a szakoktatók munkája.” — A szót Komáromi József veszi át:

— Tavaly szabadult egy szerszámkészítő fiú. Fogalma sem volt a szakmáról. Most örül, hogy a véletlen idehozta.

Kalapos József

Példák. Férfifodrász-jelöltből lett lakatos. A szaktanárok jó, ha havonta négy-öt órát találkoznak velük, de az oktatók hetven órát. Ez alakító tényező, túlon-túl nagy a kockázat.

— Oktathatnánk úgy is: a műhelybeli íróasztal mellé leülünk és távolról dirigálunk. Rajzon, dián megmutatjuk, és néha a gyakorlati fogásokat is, de akkor a gyerekeket elriasztjuk. Ha azt látja, hogy mi szeretjük és értjük a szakmát, akkor hisz... szakember lesz. — Köntös Gyula géplakatos szakoktató véleményét a többiek is elfogadják.

Csende Sándor rádió- és televízió-műszerész, az érettségizett fiatalokkal foglalkozik. „Nálam már kész emberek vannak, rövidebb ideig tartózkodnak a tanműhelyben, de ez alatt a három hónapos időszak alatt feltétlenül módot kell találni, hogy a gyerekek politikai ismereteket is kapjanak. Az „életben” legyenek. Fel kell készíteni őket, más az iskola és más a munkahely”.

Negyedik kérdés

— Két év „lombik” élet után kerülnek a gyerekek az üzemekbe. Nagy a törés ilyenkor?

— Itt pontosan kidolgozott órarend szerint dolgoznak. Harmadikban már a műhelyMáthé István

Komáromi József

ben kell őket foglalkoztatni. Ott a munkafegyelem sokkal lazább. Két lehetőség van: vagy felveszik az ottani ütemet, vagy nem. Többnyire hamar beilleszkednek. — Komáromi József tapasztalata ez. Kalapos József már tovább lép: „Az utolsó évben sajnos nem foglalkoznak a tanulókkal, nyűg a műhelyek számára a gyerek. Sokszor csak hórukkmunkával, takarítással bízzák meg őket. A szakmunkás vizsga után pedig szidnak bennünket, hogy nem tanítottunk meg velük semmit.”

— Azt is elfelejtik ilyenkor, hogy jó szakember csak tízéves gyakorlat után lesz valakiből — mondja Máthé István.

Azt hiszem, az egész szakmunkásképzésnek ez a legnehezebb pontja. Sokat segíthetnek a szakoktatók is. A harmadik évet az üzemben töltik és számon kérhetik a művezetőtől a gyerekekkel való törődést. Nem ártana az idősebb szakik körében azt a nézetet is felülvizsgálni, hogv valaki nem azért megy el szakoktatónak: ne kelljen dolgozni. hanem azért, mert a következő generációt tanítani kell és ezt csak munkások tehetik meg.

*

Érdes, olajos a kezük. Berzenkednek a munkáspedagógus szó hallatán. Megmaradtak munkásnak, hogy munkásokat nevelhessenek.

H. J.

Fotó: Gottvald Károly

éptakarítás után megtörölte a kezét. A munkalapra ráírta a darabszámot. Elővette jegyzetfüzetét. Felírta a napi teljesítményt, de már kiszámítva azt is: a nyolc órányi munkaidő alatt tíz órányi normaidőt teljesített, ez bőven százhúsz százalék. Mikor elindult a meo-iroda felé. Szőts Barnabás művezető egy rajzzal és egy alkatrésszel jött a műhelybe, integett: várjon.

— Sanyi, maradni kell, most adott a főmérnök egy sürgős melót. Holnap délután jönnek a központból ellenőrizni -— a fiú kezébe nyomta a rajzot, a nyersöntvényt és egy mintadarabot. Nem nagy lelkesedéssel mustrálta a különmunkát. Rögtön arra gondolt, hogy a délutáni bútorvásárlás elmarad, de mit szól majd a felesége?. . .

— Nem lehetne holnap? — kérdése nem volt meggyőző, tudta, ha Barnabás neki szól, tényleg sürgős.

— Reggelre a nullszériának a technológián kell lenni, hogy délutánra kidolgozhassák a műveleti utasítást. Húszezer forint prémiumot dobtak fel — Sanyi az utolsó mondatra csak cset- tinteni tudott.

__ Ennyi pénz, aztán mit kell

é

rte tenni?

— Látszólag sokat, ketten azonban reggelre megcsináljuk. Nem hoztak le rendes szerszámokat, mert itt úgysincsenek olyan gépek, mint a központban. Műveleti utasítást sem küldtek, csak anyagot és rajzot. Mintadarabot is nehezen tudtak szerezni. A határidő pedig 15-én lejár. Valaki elfektette az

ügyet, gondolom így könnyebben lehet prémiumot kitűzni.

Mire Sándor visszaérkezett a portáról — telefonált az asz- szonynak — a művezető mindent előkészített: vitetett anyagot a raktárból, és 16 órára íratott ki túlórát.

— Sanyi, köszörülj késeket, hazaszaladok, hozok vacsorát — a fiú bólintással jelezte: rendben. Nekiállt tanulmányozni a rajzot és a mintadarabot. Többször át kellett gondolni mindent, a bútorvásárlás még mindig ott zakatolt az agyában, örült, hogy rezet kell esztergálni, ez az az anyag, amit szívesen forgácsolt, lehet vele hajtani, mert a kés úgy viszi az anyagot, mint a vajat. Sivít az anyag, a forgácsok vastag folyamban pattognak a tokmány körül. A mostani munka ehhez az érzéshez fog közelíteni, egy öntött rézhengerből kell menetes gyűrűket esztergálni.

A szerszámos szekrényből előszedett minden kelléket: késeket, tolómérőt, mikrométert, kéztörlő rongyot. Sorjába lerakta a gépágyon lévő kis tálcára, kézközeiben legyenek.

Mire a művezető visszaért, elkészült az első darabokkal. Egy hengerről tizenkét gyűrű jött le.

— Nagyon lassú ez így — mondta Szőtsnek, aki egyetértett vele. A papírosokon két perc állt egy darabra. Sándornak

pedig több mint egy órába került a tizenkettő.

— Te, próbáljuk meg a menetvágást vonóorsóval, akkor nem kell mindig leállítani a gépet és visszahajtani a szánt. így nagyobb fordulattal is csinálhatjuk — mondta a művezető.

— Az nem qond, nem sok idő, de a leszúrásnál az ütközők beállítása hosszadalmas. Azt kellene megoldani, gyors rendszerrel.

— Megyek az irodába és le- skiccelek egy ütközőt, majd meglátjuk, jó lesz-e?!

Mindketten csinálták dolgukat. Sándor a menetvágással újabb értékes perceket nyert. Barnabás meq sorra rajzolta le gondolatait. Mire este hat óra lett, az elgondolás elkészült. Leültek vacsorázni, meg egy kis pihenés sem ártott.

— Meddig dolgozunk ilyen tűzoltómunkával? — kérdezte Sándor. — Nem lehetne megszervezni, hogy minden időre elkészüljön, így sokkal több pénzbe kerül a vállalatnak.

— Az értekezleten ezt mondjuk mi is de nem sok foganatja van. Tudod, sok olyan ember jött ide, aki nem nagyon ért a szakmához. Múltkor jött valaki, azt mondta, ő technológus, és előző munkahelyén az automata görbék szerkesztésével foglalkozott. Felvették, jó pénzért, félévbe tellett, mire kiderült: nem is ért hozzá.

— Akkor, aki felvette, az sem ért ahhoz a munkához?

— Persze, hogy nem. Ez a baj. Az öreg Lóki szokta mondani: Hülyék között könnyű okosnak lenni.

— Ezt a melót is előbb a

technológián kellett volna kidolgozni, a szerszámműhelyben a szerszámokat megcsinálni, egy kis műhelyben pedig kikísérletezni a gyártást. Ez a mostani a leqegyszerűbb; oldja meg a műhely maga, és majd akkor kidolgozzuk a műveleti sorrendet. így én is lennék szívesen technikus.

— Még mi járunk jobban, prémiumot kapunk, kifizetik a túlórát és okoskodhatunk, mert mértjük a melót. Ennyi előnyünk van.

— Azért nem nagyon bízok a prémiumban. Szépen elosztják maguk között, mi meg kapunk majd pár száz forintot.

Sándor utolsó megjegyzése tapasztalaton alapult. Több olyan munkában vett már részt, amikor a végén az, aki a nehezét végezte, majd, hogy nem is kapott pénzt.

A vacsora után megbeszélték, milyen is legyen az az ütköző rendszer, mellyel könnyedén, szinte automatikusan tudják tartani a nyolc milliméter leszúrási szélességet. Elosztották a munkát. Sándornak egy vezető rudat kellett esztergálni. A

művezető pedig a gépágyra szerelhető befogót marta meg.

Este, a második műszak végére, együtt volt az ütköző rendszer minden darabja. Megkezdhették az összeszerelést.

Reggel hatra végeztek, előtte a műhelyasztalon pár órát aludtak. Maris néni, a takarítóasz- szony az első kávét nekik adta. A többiek elismerően bólogattak.

A fiatal művezető egyre mérgesebb lett. Hét órakor kitört:

— Huszonnégy órája itt va- qyunk, a fontiek mea a fülük botját sem mozdítják.

Hiába háborgott, a technológusok csak negyed kilenckor jöttek, hamar átnézték a műveleti sorrendet és már mentek vissza kuckójukba.

A normások aztán kitettek magukért. Mindenáron csak másfél percet akartak adni egy darabért. . . Sándorék megmakacsolták magukat, nem engedtek az eqyeqész nyolctized percből, így is rövidebb idő alatt csinálták meg, mint a pestiek.

Délre kimérgelődték magukat. Nem várták meg a műszak végét.

Másnap a pénztáros telefonon hívta őket, vegyék fel a pénzt.

Végig silabizálták a listát: a főmérnök ötezret, a technológiai vezető, a normások főnöke, szintén annyit. Szőts Barnabás ezret, a technológusok — ketten voltak — nyolcszáz-nyolc- száz forintot, a normások összesen kétezret és Csike Sanyi négyszáz forintot kapott.

HAZAFI JÓZSEF