Tolna Megyei Népújság, 1975. március (25. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-09 / 58. szám

9. Tömeges ellenállás

A német fasiszták a fölszabadító Vörös Hadsereg megérkezése előtt minden talpalatnyi földet fel akartak perzselni. minden értéket el akartak hurcolni, minden épkézláb embert ágyútöltelékként akartak bevetni.

E pokoli terv ellen a törnek ges ellenállás a falvak, a városok kiürítését elrendelő parancsok megtagadásával kezdődött. A Tiszántúlon a nagy- birtokosok, a tőkések, a különféle egyéb urak pánikszerű menekülését még a legtöbb esetben követték a kishivatal- nokok. A dolgozók azonban csak elvétve hagyták el otthonukat. A Hajdúságban kelt szárnyra az a népi mondás: i,Urak, papok szaladjatok, parasztok csak maradjatok!” A Duna—Tisza közének s főként a főváros és környékének kiürítésekor már tömeges ellenállással találták szemben magukat a nácik és csatlósaik. A menekülők szörnyű kálváriája, a németek és nyilasok hará- csolása, fosztogatása, a hazafiak szervezett ellenállásának eredményessége és főként a felszabadított területekről érkező hírek, amelyek megcáfolták a gyalázatos szovjetellenes propagandát —. jórészt maradásra bírták az embereket. „Mi Szegedre, Debrecenre nézünk és nem megyünk... Az ország népe hazát akar és nem hontalanságot” — írta az Ellenállás novemberi száma.

Csepel népének 1944. december 4. és 6-a között a város kiürítési parancsával szembeszegülő bátor helytállása, amelyet Kalamár József vezetésével a „Í3-as bizottság” irányított, nemcsak a csepeli munkások elhurcolását, hanem a főváros munkáslakta peremkerületeinek evakuálását is megakadályozta. A Dunántúlon jórészt már azok is ott maradtak, akik az ország más részeiből még ide menekültek. Főleg azok mentek tovább, akik tudták, lfogy a felelősségre vonást nem kerülhetik el. Az utolsó „végvárakból”, Sopronból és Szombathelyről származó nyilas jelentések is arról számolnak be, hogy a lakosság nem hajlandó szülőföldjét elhagyni. mert „ha már éhezni és fagvoskodni kell, legalább itthon legyünk.”

’ Tömeges ©líenáuássaí rfííaszolt a lakosság a nemzeti vagyon elhurcolásának és a gyárak felrobbantásának tervére. Egymás után alakultak kommunistákból. szervezett dolgozókból. öntudatos munkásokból a különféle „védelmi bizottságok”, amelyeket igen sok esetben a műszakiakkal, sőt a tőkésekkel vagy meg- bízottaikkal is együttműködve szerveztek. Csepelen, Miskolcon, Diósgyőrött, a győri vagongyárban. a Dunai Repülő- gépgyárban, az Egyesült Izzóban. a Ganz Hajógyárban, a MÁVAG-ban, a kőbányai sörgyárban, a Hazai Fésűsfonóban, a Mechanikai Cipőgyárban, az Ózdi Acélárugyárban, a Vadásztölténygyár mosonmagyaróvári részlegében és még másutt is alakultak illegális szervezetek. A gépek elszállítását időhúzással, ide- oda utaztatással, nem egy esetben értéktelen szerszámok berakásával mentették meg. Pécsett a vasutasok helytállása akadályozta meg a megrakott szerelvények elindítását

A német hadvezetést megle-' petésszerűen érte a Vörös Hadsereg gyors előretörése éS' Budapest megközelítése. Ezért minden épkézláb embert mozgósítani akartak, hogy legalább hevenyészett védőárkokban vehessék fel a harcot. A peremkerületek és környező falvak lakóinak ezreit kényszerítették munkára, de kevés eredménnyel. Pedig e célra igénybe vették a csendőrséget, a nemzetőrséget, a légószolgá- lat fegyveres beosztottjait, sok esetben katonaságot is. A kispesti polgármester írja a sikertelen kísérletekről: „Minden odaadásunk ellenére is a lakosság kötelességérzete elkopott Az <3rsz£gcs Elhelyezési Kormánybiztosság elnöke röviden így összegezte tapasztalatait: „A magyar sem dolgozni, sem harcolni nem akar.”

Falun a parasztság terményeinek . eltitkolásával, a szállítási kötelezettségek szabotá- lásával menti, ami menthető. Az állatokat távol eső majorokban, tanyákon vagy erdőkben rejtegették. (Az állatállománynak így is több mint 50 százaléka pusztult el vagy került a németek kezére.)

A vidék, főként pedig a főváros lakosságának elévülhetetlen érdeme az üldözöttek, egyes esetekben szovjet hadifoglyok. a katonaszökevények és a zsidók tízezreinek rejtegetése, bújtatása. A rejtegetők- nek nemcsak a kockázatot, a megtorlást kellett vállalniuk, hanem utolsó falatjukat is meg kellett osztaniuk a bújtatottakkal.

A magyar hadsereg a magyarországi hadműveletek során is az utóvéd szerepét kapta. De ez már egy demoralizált, szétesett hadsereg volt. Előbb a székelyek, aztán a kárpátaljaiak, a nyírségiek, majd az alföldiek mentek el tömegesen — panaszolják jelentéseikben a nyilas tisztek. A főváros pincéi, elhagyott házai tele voltak „dezertálókkal”. A Dunántúl erdeiben, falvaiban is ezrével lézengtek a front elvonulását váró katonák. A városokban pedig „csak egy nap a világ” hangulatába temetkező, dáridózó tisztek mulattak. 1945. áprilisában — két hadosztály átállása miatt — a német hadvezetés parancsot adott a Németországba hurcolt magyar honvédcsapatok lefegyverzésére és munkásalakulatokba történő beosztására (Folytatjuk)

A szófiai metró 4

A Szovjetunió műszaki ses gítséget nyújt a szófiai metrd első szakaszának építéséhez^

1975 és 1980 között 10,5 kilo* méter hosszú metróvonal épül, 12 állomással. A szófiai metró egy-egy kocsija 170 i utast szállíthat. A metrósze- A -jf relvények kocsijai éppúgy a ® \ szovjet Mityiscsinszkij üzem- f ben készülnek, mint annak» w idején a budapesti metróéi

Az állomások falát csiszol gránittal, fehér és fekete már„ vállnyal, kerámiával, üveg-» gél díszítik. A metróvonalad keresztezés! pontjaiban zes állomásokat különböző szinte-» ^ ken alakítják majd ki. A» utasok hagyományos lépcső-»' kön, illetve mozgólépcsőköffii érkezhetnek az állomásokra, i

Előzetes számítások szarná a szófiai metró — ameíyned teljes hossza 25 kilométer lesz — évente átlagosan 215( millió utast fog szállítani. Aí £ metróvonatok óránkénti áüa-» - gos sebessége meghaladja) majd a 40 kilométert. A met» ró építésénél nehézséget oko^j hogy Szófia alatt régf építmé-í nyék, várfalak találhatók. Ai bolgár főváros rendkívül gazdag meleg ásványi források^ ban is. Mindez természetesen)

fokozott gondot okoz az épf-* tőknek, akik máris megtették» a szükséges intézkedéseket a kincsek megmentésére. !

a

D vizek

tisztaságáért

Hálaüsenet Zsargó József pálfai tisztviselő,

„autógyárosnak”

' Ä „Szanitár—I” nevű új szovjet hajó első példánya munkához látott a feketetengeri novorosszijszki kikötőben. Feladata, hogy összegyűjtse és megtisztítsa a kikötő és a part menti sáv szennyezett vizét. E hajók szériagyártását annak a nemzetközi egyezménynek az alapján kezdik, amelyet a tenger olajszennyeződésének megakadályozására kötöttek. A vízszennyeződés elleni harcban a Szovjetunió együttműködik a szocialista országokkal, továbbá az Egyesült Államokkal, Angliával, Franciaországgal és Finnországgal.

Az egyezmény előírásai szellemében minden szovjet, zászlóval úszó tartályhajó beszüntette a tenger olajszeny- nyezését. A szükséges tisztításokat vagy közvetlenül a hajókon, vagy pedig az úszó tisztítóállomásokon végzik. Egy ilyen állomás több mint 2000 tonna ásványolajterméket „dolgoz” fel évente.

Rendkívül gazdaságosak a kikötői állomások is a tartályhajók, által szennyezett víz tisztítására. Ilyen állomások már sok helyen működnek a fekete-tengeri kikötőkben, például Ogyesszában, Novo- rosszijszkban, Tuapszkban, Batumiban, a Baltikumon Ventspilsben, Klaipedában; a Csendes-óceánnál Nahodká- ban; a Kaspi-tengernél Krasz- novodszkban, Nyeftyanyie Kamnyiban, stb. A szovjet kikötőket speciális „kerítéssel” is felszerelték. Eieket az ásványolajtermékek kiömlése esetén alkalmazzák.

1975. március 9.

Orosz-magyar szakos tanár

vagyok. Decsen, a Ságvári u. 7. szám alatt lakom családommal együtt.

Csak járni nem tudok. Esetleg két mankóval tudnék valahogy, de ahhoz két jó kéz kellene. Sajnos, nekem abból is csak egy van. Egy bottal és egy kísérővel (aki a hónom alá, nyúlna) is tudnék pár lépést tenni, de ahhoz ritkán akad segítség. A feleségem munkába jár, a nagyobbik fiam Moszkvában egyetemista, a két iker fiam most jár első osztályba, ők még nem érnek fel a hónomig. A szüleim pedig, akik 80-on felül vannak, maguk is segítségre szorulnak. Különösen az édesapám.

Hát így élek már több mint két éve, amióta a lábaim megbénultak.

A napot azóta csak az ablakon át látom. A testem tehetetlen, de az agyam állandóan működik, spekulál. Persze leginkább azon, hogy miként tudnám a szobafogságomat egy kis szabad levegőre, az aranyló napsugárra váltani. Az emberekkel találkozni, és egy-két szót váltani velük.

„Skoda”-export

A csehszlovákiai Skoda Művekben gyártott gépekkel és berendezésekkel szerelték fel a bulgáriai Dimitrovóban és Ruszéban épült hőerőműveket. Ezenkívül több vízi energetikai létesítményt, köztük a Balkán-félsziget leghatalmasabb vízlépcsőrendszerét

Az 1971-ben aláírt hosszú lejáratú megállapodás alapján a Skoda-vállalat trolibuszokat és villanymozdonyokat is szállít Bulgáriának. Ezekből ma már több mint 200 közlekedik a bolgár vasútvonalakon.

Már ez is enyhítené borzalmas helyzetemet.

Az orvos is ajánlotta, hogy olyan alkalmatosságot kellene fabrikálni, amelynek segítségével a lábaimat is „tornáztatnám”, hogy teljesen le ne bénuljak, de egyben hely- változtatásra, tehát az utcán való közlekedésre is alkalmas lenne. — Egy különleges triciklire gondolok — mondta az orvos.

— A vízbefúlő a szalmaszálba is kapaszkodik, hátha megmenekül. Ezután én is elkezdtem a levelezést.

Először a budapesti Jármü- és Alkatrész Ipari Szövetkezetnek írtam, hogy vállalnának-e a fent említetthez hasonló járművet, ök ilyennel nem foglalkoznak — írták. Forduljak kisiparoshoz.

Utána megegyeztem egy decsi üzemmérnökkel, hogy ő tervez egy ilyen triciklit és a szocialista brigáddal még 1974 tavaszán el is készítteti. Sajnos, már nyár is elmúlt és még a tervezés sem volt kész.

Más kivitelezők (lakatos, szerelő, hegesztő) után kutattam, de nem vállalta senki. En ezalatt tovább folytattam a rabéletemet. Nem tudtam kihez fordulni.

Szerencsémre akkor jelent meg a Népújságban az „autógyáros” nagyapáról egy cikk és fénykép, hogy milyen takaros autót készített a kis- unokának. Írtam neki, hogy milyen keserves helyzetben vagyok és az újságcikk után ítélve feltételezem, hogy ő tudna rajtam segíteni. Pár nap múlva megjelent nálam egy idegen ember és mondta, hogy a tricikli ügyében jött Páljáról. Nagyon meglepődtem, és meg is örültem. Kis ideig beszélgettünk, majd jegyzetelni kezdte a helyzetemet. Megmérte, hogy milyen magasra tudom a lábam emelni, mekkorát tudok lépni, stb. Egy keveset beszéltünk még, majd zsebre tette a jegyzetét és elköszönt. Én a megbeszélt anyagot (egy női kerékpárt) elküldtem a címére és vártam, hogy mi lesz.

Nos, nem soká kellett várni. Még két hónap sem telt el és újra megjelent az „autó- gyáros”, de nem egyedül, hanem maga előtt tolta a vadonatúj triciklit, ami nekefh e perctől az életet jelentette. Én az örömtől és boldogságtól szólni sem tudtam, csak dadogtam. Hát ez talán nem is igaz, csak álmodom... De a tricikli itt van és benne ülök. Tehát igaz.

Jön a tavasz, jön a nyár. Nem leszek többé fogoly. Ó ez a boldogság! •

Nagyon köszönöm önnek DRÁGA JÓ SEGÍTŐM, aki eddig idegen volt számomra, hisz soha nem láttam. És most a legdrágább jótevőm, barátom lett.

— Mennyivel tartozom? — kérdem, hiszen igen nagy utakat tett meg és számomra felmérhetetlen értékű munkát végzett.

— Semmivel, kedves tanár úr, csak használja egészséggel és kívánom, hogy minél előbb gyógyuljon meg! Ne legyen erre a triciklire szüksége soha!

Ezzel vette a kalapját és elköszönt.

Amikor az ablakon kinéztem, már csak a februári hóban maradt nyomok jelezték, hogy nálam járt valaki, akinek jóságát e sorokon keresztül próbálom megköszönni és világgá „kiáltani”, mert meghálálni úgysem fogom tudni soha!

Hát ilyen ember Zsargó József pálfai tisztviselő, „autógyáros”.

BRASSNYÓ DEZSŐ nyugdíjas tanár Decs, Ságvári u~ 7.