Tolna Megyei Népújság, 1971. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

PENDLI

A kerületi Ideggondozó Intézet hófehérre festett ajtaján Zoltán lépett ki eléggé megviselt állapotban.

— Ez a pendlizés a televízió és. rádió között teljesen ki- ke?Wtett — nyögte panaszosan.

— Tudtommal eddig megbecsült bútor-fényezőként dolgoztál. Időközben felcsaptál színésznek? — érdeklődtem nyájasan.

— Dehogy csaptam. Imádom a foglalkozásomat — felelte méltatlankodva.

— Akkor mit jelent az, hogy pendlizel a televízió és a rádió között? — kérdeztem.

— Elmagyarázom. Csak ne idegeskedj. — mondta idegesen, és jóízűen rágcsálni kezdett egy szevenált. — Arról van szó. hogy az idén januárig egyszerű rádióhallgató voltam.

— Januárban azonban komolyabb összeghez jutottam, és ez megpecsételte a sorsomat... Vettem egy televíziókészüléket. S mint rádió- s egyben televíziótulajdonosnak, pokollá lett az életem. Az ember a rádiónak havi tíz forint előfizetési díjat fizet, a televíziónak ötven forintot. így természetes, hogy elsősorban a nagyobb áldozatba került televízió műsorát nézi. Hét közben a rádió vsaik napközben jut szóhoz. Este a televízió előtt ül a család. Ám a szombati esték erős megrázkódtatással járnak. A televízió és a rádió sokszor ogyidőben ad kabaréműsort! Én imádom a kabarét, és egyikről se szeretnék lemaradni.

— Ez derék dolog — jegyeztem meg kissé elfogultan.

—■ A szombat estéim így telnek el — folytatta Zoltán.

— Az ebédlőben kinyitom a tévét, és a feleségemmel leülünk a készülék elé. A hálószobában kinyitjuk a rádiót és beültetem a kisfiámat, hogy ott inspekciózzon. A tévében mondjuk Z. Zámori Oszkár slágeregyveleget ad elő. Ezt örömmel nézem, öt perc múlva a fiam szalad és lihegve jelenti: a rádióban most kedvenc komikusom, Blahoda Dezső magánszámot ad elő. Átrohanok a rádióhoz, mivel a tévében most úgyis Szene Gottfried szájharmonikázik, akit úgysem szeretek. Hallgatom a rádiót. Kis idő múlva beszól a feleségem: „Gyere vissza, a tévében most Glancz Endre jelenetét játsz- sza Váradi Eleonóra és Árpád Emil!” Átrohanok a tévéhez, mivel a rádióban most úgyis Trémai Zsolt aktuális strófákat ad elő. Trémait pedig egyáltalán nem kedvelem. Vannak aztán határesetek. Bél- teky Rózsa a rádióban sanzonokat ad elő, s ezzel egyidő- ben Jámbor Elvira táncdalokat énekel. Egyaránt kedvelem Bélteky Rózsát és Jámbor Elvirát. Nem tudok vá- lasztáni a két nő között. Fel- dúltan futkosok egyik szobából a másikba. Egy ilyen szombat este után vasárnap ki sem tudom pihenni magam — nyögte panaszosan Zoltán.

— Szerencsétlen ember. Fogadd együttérzésemet — mondtam nyájasan.

— Köszönöm. Mondd, és arra nincs lehetőség, hogy a rádió és a televízió szerkesztői összeüljenek, hogy egyeztessék a műsorokat?

— Lehet, hogy nincsenek beszélő viszonyban — feleltem tétovázva.

— Egyébként ma hétköznap van, és így nincs nagy problémám. A rádióban „Évelő növényeink termesztése a szikes talajon” címmel tartanak előadást, a televízióban pedig egy nyugatnémet álmoskönyvből adnak elő részleteket. így könnyű választani.

— És melyiket választod?

— kérdeztem kíváncsian.

— Egyiket se. Korán lefekszem — mondta Zoltán boldogan és hazarohant aludni.

Galambos Szilveszter

Az olvasó

naplója

Ordas Iván:

Damjanich tábornok

A szabadságharc, Arany szavával a „világ csudája”, kimeríthetetlen téma s most Ordas Iván szolgáltat példát arra, hogy mindenki tud róla újat mondani, ha lelkiismeretesen, a történetíró objektivitásával közeledik hozzá. Mert Ordas nem, vagy csak alig bízza magát képzeletére, tudja, hogy a történelem a leghibátlanabb regény, s célja is az, hogy pontos krónikás legyen. Pontosságát segíti saját vonzalma is, s miközben könyvébe építi családi emlékeit, a kép válik teljesebbé: az a Damjanich áll előttünk, akiért katonái „készek voltak tűzbe ugrani”.

Mit tudunk 48-ról, a szabadságharcról? Minden évben megemlékezünk március 15-ről és október 6-ról, de az aradi vértanúk nevét nagyon kevesen tudják felsorolni, hogy az egész szabadságharc eseményei, nagy csatáinak színhelyei is jobbára bizonytalan emlékei a legtöbb embernek. Ennek egyik, magyarázata az is, hogy mindmáig hiányzik a szabadság- harc megfelelő, korszerű feldolgozása, ahogy hiányzik a szabadságharc igazi regénye is. Ordas Iván nem ezt a hiányt akarta pótolni, bár mindenképpen hiányt pótolt, amikor a nagy idők egyik olyan főszereplőjéről írt, akiről csaknem minden városban neveztek el utcát, s akinek életrajza, ennek ellenére is, mindeddig hiányzott.

A könyv Damjanicha a valóságból lép elénk, s egyszerre több oldalról is kap fényt: a regénybe beépítve s annak szerves részeként hat kortárs tanú szólal meg. Mindegyik . más szemszögből nézi Damja- nichot, aki ha új meg új színt is kap, egységes és töretlen jellem, akit a legnagyobb megpróbáltatás, az aradi „ítélet” sem tud méltatlanná tenni önmagához. Szilárd, hajlíthatat- lan jellem, s éppen ezért szerencsés lelemény, hogy az író több oldalról is megvilágítja, mintegy bizonyítva, hogy ha másként is, de minden kortárs ugyanazt a Damjanichot látta és tisztelte benne. A korhűsé_ get szolgálja, hogy Ordas Iván sűrűn merít a leghitelesebb forrásokból, naplókból, levelekből, amelyeket szó szerint idéz, anélkül, hogy ez a regényszerűség rovására menne.

Az utószó külön is kitér erre, magyarázatként, s talán mentségként is. De ezt a történelmi hűséget nemcsak az jelenti, hogy a szereplők valóban éltek, hanem más is, a regény egésze, hangvétele, atmoszférája. S nem utolsó sorban az, hogy Damjanich mellett az egész szabadságharc

szemünk előtt játszódik le, melyben fontos szerepet kapnak a nemzetiségek is, elsősorban a szerbség. S ez az érzékletesen ábrázolt történelmi légkör bizonyítja, kimondatlanul is, hogy a szabadságharc nemcsak egy nép ügye volt, s bukásával a testvérnépek szabadsága, maga a szabadság bukott el.

A könyv, ismételjük, valóban hiányt pótol, amit a kiadói példányszám is mutat: a Móra több mint 25 000 példányban jelentette meg a könyvet. Elsősorban az ifjúság számára, s mint a könyv hátlapján olvasható, a tizenkét éven felülieknek ajánlva. Mégsem mernénk a Damjanich tábornokot kifejezetten ifjúsági regénynek nevezni, bár bizonyos, hogy a fiatalok legszebb eszményeikkel találkozhatnak lapjain. De nemcsak azok, az idősebbek is, akik miközben Damjanich tábornok valóban regényes történetét olvassák, gyarapítják történeti ismereteiket, s közelebb kerülnek egy hősi korhoz, amelynek emléke ma is elevenen él mindnyájunk szívében.

CSÁNYILÁSZLÓ

'y<Y

Úttörőtáborban

Érdi Judit raf^a.

Lázár Ervin:

A költő és a lövcsztekiaő

Azt mondják, a finneknek az ember pénteken elmesél egy viccet, faarccal végighallgatják* s csak vasárnap, a templomban kezdenek rajta nevetni. Kínos lehet. De még mennyire kínos! A minap rám is egy megtisztelőén komoly társulatban jött rám a röhöghetnék, éppen akkor, mikor a társaság éke, a köztiszteletben álló úriember ott tartott a történetében, hogy az őr rákiáltott: „Állj, vagy lövök!”

Egyetemi zászlóaljban voltam, nyaranta egy hónapra. Nem hiszem, hogy az aktív tiszteiknek sok örömet szereztünk. A mi századunk legszebb katonája egy költő — azaz akkor még költőpalánta — volt; ma a legnépszerűbbek közül való. A nem éppen daliás termetű ifjúra, aki ráadásul akkor még egy csenevész agárnál is soványabb volt, nemigen találtak megfelelő kisméretű ruhát, ezért aztán zubbonyban is úgy látszott, hogy köpenyt húzott. Ha meg köpenyt húzott, alul is, meg fölül is éppen, hogy csak kilátszott egy kis darab költő, egyébként az egész ember egy többszörösen megtekert derékszíjból, egy bő redőkben leomló köpenyből, s egy csillogó szemüvegből állt*

A sorban leghátul ment* ha lövészetre mentünk, ő hozta a céltáblát, harcászaton pedig ő volt az ellenség, akit vad dia- dalordítások és röhögés közepette elfogtunk. Nos, hát egy ízben lövészteknő-ásást gyakoroltunk. A föld meglehetősen köves és kemény volt, a lö- vészteknőnek mégis akkorának kellett lennie, hogy az ember hosszában végig tudjon benne feküdni, és ne látsszon ki belőle semmi. A többség már nagyjából elkészült, a főhadnagy szemlét tartott a művek fölött« A sor vége felé járt, amikor vészt jósló csendességgel megszólalt:

—- Magát hogy hívják? 1 *

Egy köpeny-gombolyag V?» szonylag függőlegessé rendeződött, tisztelgés, amennyire attól a marha nagy kabátujjtó! lehetett, és szabályos jelentkezés.

A főhadnagy szélütötten me. redt a költő-honvéd mester- remekére, amely állott egy pocok-túrás mennyiségű kikapart földből és egy hozzá méltó gödröcskébőL

—• Ez kész? — kérdezte mély undorral a gödörre mutatva a tiszt, közben remegett a szája- széle.

hátai új művelődési ház.

(Foto; Gottvald)

A költő magabiztosan rávágta.

— Igenis.

A tiszt elvörösödött, elüvöl- tötte magát:

— Ez magának lövészteknő ?

Mire a líra jövendőbeli mestere fölényes, oktató ’nyugalommal megszólalt:

— Főhadnagy elvtáre jelentem* nem lövészteknő, lövész- lavór.

A század a lövészteknőkben ifetrengett a visszafojtott röhögéstől* s nem is tudom, mi történik, ba a joviális tizedes meg nem menti a helyzetet.1 Szerencsére azonban megszó- ftqltS

— Idefigyeljen kiskatona i Aztán nehogy nekem legközelebb lövész szappanytartót esi-; Háljon*

Apropó* szpppany! így, ny<>í vei! Középiskolás koromban volt egy vájffülű, a nyelvhelyességre rendkívül érzékeny magyar tanáram. Egyik esztendőben D-re került érettségi elnöknek. A névsor vége felé tartottak már, a vizsgálóbizottság is unta kicsit a ceremóniát! A delikvens éppen József Attiláról felelt köziépeskén. Hogy minél előbbi túl legyenek rajta, az elnök megállította a fiút* gondolta* töltesz egy könnyű kérdést, amit biztosan tud, és mehét. Meg is' kérdezte* mi volt a foglalkozást József Attila apjának. Szere ticsétlei? legény gondolkodás nélkül rávágta: „Szappanyfőző”. Micsoda? — kérdezte rezignált ?rn jó tanárunk, s szegény ál'dőzat mit sem sejtve sétált az oroszlán torkába. „Szappanyfőzc'” — ismételte meg. A tanár úr n tost már rángani kezdett az idegességtől (kissé ideges természetű volt egyébként is), de azévt még mindig halkan, szelídéit, mondta az elítéltnek: „Írja föl a táblára”. Barátunk a táblához sétált és szép kalligrafikus betűkkel fölírta: „Szappanfőző”. így, n-nel. Mindenki felszabadultan felsóhajtott. Na látja — mondta az elnök — olvassa szépen el. A fiú a tábla felé fordult és szén tagoltan elolvasta: „Szappanyfőző”. Így* nyö-vel. Az elnök lilára váltan kirúgta maga alól a széket, felugrott, és ordítva kérdezte; .Hogy hívják magát, szerencsétlen?”

— ‘Szappanyos Ábrahámnató — közölte a megszeppent fiú.

Átengedték«