Tolna Megyei Népújság, 1971. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-04 / 156. szám
Pintér Tamás BELGRAD A KALEMEGDANRÖL Hus&ü Olga felvétele Dióhéj ban Nem engedték, hogy az új piros autót magammal vigyem. Augusztus 20-án volt a búcsú, ott kaptam, és nagyon szerettem. Ha felhúztam, zümmögve elindult az asztalon, de ahogy a sima asztallap széléhez ért, mindig megtorpant és visszafordult. Eldugtam a nagy ebédlőszekrény háta mögé, hogy az öcsém meg ne találja. A sötét matrózruhát kellett felvennem, mintha ünnep lenne. Fekete lakkal bevont hátitáskám volt, ha szaladtam, zörgött benne minden. Nagyon sajnáltam, hogy az autót nem vihettem magammal. — Mindenkinek kell iskolába járnia — mondta édesanyám. Rasovszky tanító úr idegbeteg, durva ember volt. A kemény, hosszú nádpálcát soha nem tette le a kezéből. Biztos voltam benne, hogy az ágyban is vele van. Talán csak két hétig tanított. Az utolsó, magasabb padban három ismétlő ült. — Nézzétek meg ezeket! — mondta. Az ismétlők egy fejjel magasabbak voltak nálunk. Néztem őket. — Ne akarjatok ilyenek lenni — mondta a tanító. Hátratett kézzel, elcsavart nyakkal néztem őket; vadaknak látszottak és ellenségeseknek. Mezítláb ültek a padban, táskájuk kopott volt, rozoga, az olvasókönyv lapjai szétestek. Senkivel sem álltak szóba. Fekete táskámat hozzádörzsöltem a kavicsos földhöz, hogy ne legyen annyira szégyenletesen új. — Neked meg kell mutatnod ... — mondta az édesapám. Az alsó-falusiak külön ültek. Szalonnát és kolbászt ettek. Klottgatyában vagy kordbársony nadrágban jártak az iskolába. Én leggyakrabban zsíros kenyeret, almát vittem magammal. A fényesre kopott matrózruhát hordtam. Az alsófalusiak sváb gyerekek voltak Nem szerettem a svábokat. Nem értettem, mit beszélnek. — Vizezik a tejet — mondta a szomszédunk. Egyszer Boltos tanító néni megkérdezte, ki tud énekelni valamit. Jelentkeztem: „Én és a kisöcsém, fütyülünk a nőkre az idén .. .’" Ezzel otthon, társaságban mindig sikerem volt. Boltosné nem pofozott meg. Kicsit rángatózott a szája széle, vártam, hogy most, na most megüt. De nem nyúlt hozzám. Jóban volt a szüleimmel. Ha megkérdezték, mi akarok lenni, azt mondtam, nőgyógyász. Már dohányoztam. A trafik közel volt az iskolához, a templom közelében, a jegyző háza mellett. Vaszari Pirinek hívtuk a trafikosnőt. Fonnyadt, száraz vénlány veit, barna uj- jai vékony szivarokhoz hasonlítottak. Tízpercben elszaladtam Vaszari Pirihez, vettem két darab félfilléres Hunnia cigarettát és gyufát. A leveles gyufa felét egy fillérért adták. A vécében szívtam a cigarettát, nem hittem volna, hogy valaki besúg. Azt mondták, a tanító néni hívat. A megmaradt Hunniát és a gyufát a zoknim alá tettem, lecsúsztattam a magas szárú cipőmbe. Boltosné nem találta meg. Sokáig gyanakodva figyeltem az osztálytársaimat, de soha nem tudtam meg, ki volt az, aki besúgott. Az ismétlők befogadtak maguk közé. Aztán megkaptam az első évi bizonyítványt. Minden jegy „kitűnő” volt. Kicsit szégyelltem. Az Értesítő Könyvecske fedőlapjának belső oldalán „Szükséges tudnivalók”-at találtam: „Amelvik gvermek dohányzik, vagy szeszes italt iszik, az nem halad a tanulásban és testileg elcsenevészesedik, erőtlen, munkára képtelen lesz. Ez a két méreg oltja be leggyakrabban az emberekbe a tüdővész csíráját is, ami igen sok embernek ássa meg a sírját. Mert a tüdővész nagyon ragadós betegség és mindenki megkaphatja. Hazánkban 70 ezer embert visz el a rettenetes betegség évenként.. Már egészen tűrhetően olvastam. Volt otthon egy orvosi felvilágosító könyvünk, legszívesebben azt böngésztem. Hamarosan, ha kézbevettem, magától kinyílt egy oldalnál, amelyen akt-fotók voltak: „Kislány”. „Fiatal nő”. „Érett asszony”. Egy alkalommal szüleimmel az állomásfőnökékhez mentünk. Évike, a lányuk egy, vagy két évvel volt fiatalabb nálam. Bebújtunk a háromrészes hálószobái tükör mögé, végigsimogattam és megcsókoltam az arcát. Nevettek rajtam. Határozottan tudtam, hogy komoly dolgot csinálok és dühös voltam, hogy nevetnek. — A paráználkodás halálos bűn — mondta az esperes úr, aki a hittant tanította. Az első áldozásra készültünk. — Aki nem vallja be minden bűnét, annak vér folyik ki a száján, ha a szent ostyát átveszi — mondta a tanítónő. Kis papírszeletre írtam fel a bűneimet, nedves, nyirkos volt a tenyerem, fáztam a gyóntatófülkében. A csókról elfeledkeztem. Csak akkor jutott eszembe, amikor ott térdeltem az oltár előtt és megláttam a pap kezében az ostyát. Azóta sem féltem úgy. Az első áldozáson egyébként semmi különös nem történt. Molnár Sándor tanított azután. Fiatal, szőke ember. Szerettük. Négyen feleltünk egyszerre földrajzból. Egy a szöve— Masenyka! — ordítottam befutva a konyhába. — Ez aztán siker! Elsöprő siker! Az általam készített hóeltakarító kombájn tervrajzát elfogadta a tudományos minősítő bizottság! — Mondtam én, hogy minden jó, ha a vége jó — suttogta a feleségem, és a terített asztalra mutatott. Ott már illatoztak a finom ételek, középen pedig ingerlőén díszelgett a pezsgősüveg. Miután egy pohárral felhajtottunk, ezt mondtam: A hóel- takarító kombájnom tervrajza ördögien jól sikerült! Utolérhetetlen! A legideálisabb gép, majdhogynem örökmozgó. Képzeld, milyen elmés szerkezet: Van egy hatalmas gőzkazánja, amelynek örökmozgását is köszönheti. A gép összekotorja a havat, felmarkolja és betáplálja a kazánba. Itt a hó átalakul gőzzé; azaz a gép mozgató energiájává, mellyel új havat gyűjt, ami aztán ismét gőzzé változik. Ez a folyamat állandóan ismétlődik. Nagyszerű, ugye? — Én mindig zseniális tervezőnek tartottalak, — suttogta meghatódottan a feleségem. — Én már akkor is hittem neked, amikor még senki sem hitt. get mondta, a másik mutatta a térképen, a harmadik a táblára rajzolt, a negyedik a fakeretes terepasztalon „építette fel” a tájat homokból. Ha ide kerültem, a hegyek mindig túl magasra sikerültek. Molnár Sándor volt az első igazi tanítóm. Értette a játékainkat, értett minket. Hazafelé menet rendszerint a csúzlival szórakoztam. Mindig volt csúzlim. Nagyon értettem a dolgot: tíz lövés közül hét biztosan talált. A Fő úton mentünk. Csicsur úr motorszerelő műhelye mellett, az olajos hulladékban keresgéltünk. Egy zacskóra való fényes csapágygolyót gyűjtöttem össze. Máskor csúszkálva jöttünk végig a Kis-Duna jegén, az iskolától az állomásig. A tintásüvegem eltörött, már későre járt, a Fő úton kigyulladtak a lámpák. Édesanyám százszor leíratta velem: „Járt utat a járatlanért el ne hagyd”. A tanítómmal kellett aláíratnom. Egész nap betegen ültem a padban, szégyelltem odamenni hozzá. Csak az utolsó óra után, amikor már senki sem volt a teremben, akkor vittem oda a füzetet. — Járatlan út? — kérdezte hümmögve. Nem mondott mást. Aláírta. Kántortanító volt, egy diákja temetésén agyhártyagyulladást kapott és meghalt. Akkor sírtam először vígasztalhatatlanul. ■— Nekem is kell majd iskolába járni? — kérdezte valamelyik nap hároméves fiam. — Igen — feleltem. — Mindenkinek kell iskolába járnia. Emlékszel, harminc évvel ezelőtt, házasságunk első hónapjaiban, amikor megkonstruáltál egy lapátot, mindenki kinevetett. De én hittem a képességeidben! — Miféle lapátról is beszélsz te tulajdonképpen? Mi a fészkes fenének terveztem volna én lapátot? — Nem egyszerű lapát volt — magyarázta a feleségem —, hanem hóeltakarító lapát. Volt rajta egy nyomógomb is ... — Minek terveztem volna én ilyen lapátot — morogtam sértődötten —, vajon minek? Különben is, kinek nézel te engem? — Ez nem mese! Ez tény — mondta keményen. — Csak te egyszerűen elfelejtetted. — Nem, nem — tiltakoztam kézzel, lábbal — ez lehetetlen! Egyáltalán mire jó az — lapát nyomógombbal? Nagy viccmester vagy te, Másenyka. Ügyesebb dolog lesz, ha felhajtunk még egy pohárka pezsgőt a boldogságunkra! Másenyka felemelte a telt poharat, kiitta, majd észbekapva azt mondta: — Jaj, igaz is, neked ma te- heráru-küldeménved érkezett! — Küldemény teheráruként? — örültem meg, és felhaj totNehezen kaptak kéglit. Sokkal több haveri szóra volt szükség, mint akarták. A kulcsot a mozi előterében háromtam az italt. — Ez nem rossz. Nézzük, mi van a csomagban! A folyosón idomtalan, hosz- szúkás láda éktelenkedett. Az italtól egyre derűsebb hangu- ■ latban nekiestem felbontásának. Ügyes mozdulatokkal felnyitottam a tetejét, s nagy nehezen kiemeltem belőle egy nehéz fémlapátot, melyen nyomógomb is díszlett. Mellékelve ott volt egy levél is: „Tisztelt Ivanov Elvtársi Örömmel közöljük önnel, hogy harmincéves szorgos és kitartó munka után üzemünkben ráálltunk az ön tervei alapján készített hóeltakarító lapát sorozatgyártására. Gratulálunk önnek, és emlékül megküldjük a futószalagról lekerült első lapátot. Tervezőmunkájához új sikereket kívánunk!” — Drágám —, mondtam feleszmélve keserű mosollyal, miközben odamentem az asztalhoz és töltöttem — ezt megünnepeljük egy pohár itallal. Arra iszunk, hogy hosszú-hosszú életet éljünk, hogy negyven év múlva ismét megünnepelhessük az általam tervezett, s az állami minősítő bizottság által már elfogadott kombájn szériagyártásának az első példányát... Fordította: SIGER IMRE szór is megnézték: valóban ea a kis acéldarab a néhány órai együttlét? • Tervezni nem mindig célszerű — vallotta a fiú elkeseredve, aztán bágyadtan asztalhoz ült. A lány ásított néhányszor, öt percet alszom — mondta, s horkolását folytatva aludt tavábh. 5 Csendesen szólt a csengői jött a haver és néhány jó társa. Kösz, szevasztok — felélte az ifjú pár, s a folyosón árgus szemmel figyelte botladozó lépéseiket a leendő anyós. * Amikor ugyanezt, ugyanígy többször megtették, összeházasodtak. A fiú ásított néhányszor, öt percet engedj aludni —• mondta, s a horkolást folytatya aludt tovább. * Nehezen váltak el. Sokkal több baráti szóra volt szükség, mint gondolták. A tárgyalás után háromszor is megnézték a dokumentumot: valóban ez a kis papírdarab a függetlenség? Aztán még utoljára közösen vettek egy csomag cigarettát, a gyerek kezébe nyomták, s ki-ki indult az útjára. A lány presszóba sietett —■ várták barátnői. A fiú a nyugdíjintézet félé vette útját. A gyerek pedig, honpolgári; kötelességének eleget téve, bevonult katonának. Besze Imre G. Kemoklidze: Micsoda siker !
