Tolna Megyei Népújság, 1971. február (21. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-21 / 44. szám
Jókai Anna: Szép délután Állt a mosogatódézsa előtt, S mint minden nap, vigyázott, bele ne bukjon a lébe. Tizenöt éves koráig a tanyán dolgozott, a szüleinél. Azután behozták a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvenhatezer kilométert futott le a gépe mellett. Kétszer is körülsétálta a földet, mégse látott' belőle mást, mint Nyergespusztát, Budapestet és egyszer a Balatont, 1958-ban, szakszervezeti beutalóval. A férje nem jött vissza a háborúból. Talán meghalt, vagy szerzett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gyereket azért felnevelte, úgy-ahogy, egyedül. Öt éve nyugdíjas. Most a Maca lányára főz, mos, takarít. Délutánonkint labdákat varr egy szövetkezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az ágyban, mint a búgócsiga. — Eridj innen... menjetek a szobába! — kiáltott az ikrekre, s fenyegető, csossza- nó mozdulatot tett a lábával. Hamar abbahagyta, mert lüktetett a püffedt talpa. Dudus és Dodi nevetve hömpölyögtek kifelé. — A macskát is! — szólt utánuk szigorúan — Azt a dögöt is vigyétek, ha már anyátok megtűri... A macskára fröccsentett a mosogatóvízből. Az rávicsorított és kirohant. Az ajtó persze nyitva maradt. „Huzat van — gondolta — a huzat árt nekem”. De nem mozdult. Sikálta a lábas fenekét, csak úgy csikorgóit a kefe. Maca megint moziba ment Mozgó figurák. Mire jó? Ez a szutykos konyha. Kókadt petrezselyem, vízbe áztatva. A szomszédban megint leégett a hagymás rántás. Émelyítő, kibírhatatlan szagok. Ha nyitva van az ablak, megfullad az ember a bűztől. Ha meg becsukja, nincs levegő. És mennyi edény! A tűzhelyre pislogott Tejes kávé. „De feltétlenül megegye mama...” Mintha az olyan egyszerű lenne. Valami mellékíze van, és a zsömlye se olyan, mint régen. A délutáni nap elérte az ablakot. Besütött, egyenesen a dézsába. így még undorítóbb. Ételmaradékok, zsíros mócsingok. A sarokban rongyok, meg a tű. „Minek csinálja, mama...?” Valamit csak kell csinálni. Ha már nem jó sem a kávé, sem a túrós bukta. A tévé a legidegesítőbb. Túl gyors a hang, a kép is összefolyik. Mit lehet ezen élvezni, ezen az egészen? Az unokák! Két vadember. Folyton nevetnek. Ez már betegség. Most is nevetnek. Ennyit tudnak, csak hároméves korukra. „Azért nekem is lehetne — gondolta sóváran és belecsapta a szivacsot a mocskos lébe — nekem is lehetne egyszer, egy szép délutánom.” összekulcsolta göbös ujjait a dézsa fenekén. — Egy szép délutánt, uram — mondta félhangosan, meggyőződés nélkül. „Maga folyton nyűgöskö- dik. Azt se tudja már, mit akar...” — hallotta Maca fölényes, ingerült hangját. „Egy szép délutánt. Nekem is kijár.” „Magának semmi se jó. Karácsonykor sír, szilveszterkor veszekszik. Nyáron mplege van, télen az ízülete szaggat, tavasszal a feje fáj, és ősszel mit tudom én...” Talán nincsenek is szép délutánok. Boldog fiatalság Derűs öregség A könyvekben. „Könyvet nekem ne adjatok. Nem szeretem a hülyeségeket.” Végzett a mosogatással, Megtörölte a kezét a konyharuhában. Gyanakodva a kávé fölé hajolt. ~ Ha ez a dög megint belelefetyelt.- egyszer úgyis agyonütöm. Tizenkét tányér ragyogott egymáson. Fogta őket, emelte a legfelső polcra. Akkor a két karján végigfutottak a láthatatlan kések, átvágták az izmokat Egy pillanatig még tartotta^ a fehér tányérokat maga előtt mint az ostyát úrfelmutatáskor, azután kinyíltak az ujjai. Az óriás csörömpölésben, a bal füle mellett, ferdén, fejébe hasított a szokott fejszecsapás. Csak egy kicsivel erősebben, mint máskor. De elmúlt. ö meg állt a cseréphalom között. — No — motyogta — Nona.. Nem tudta, mi ez. Mintha kiment volna az ajtón és letett volna odakünn valamit. Hitetlenül oldalt lebbentet- te kezét, félkörben forgatta fejét. Majd a bordáihoz kapott, nyomkodta őket, a hüvelykujjával. Nincs többé fájdalom. Az asztallap műanyag burkolata hirtelen harsogó kéken megfényesedett. Tágra nyitotta szemét. A sárga sugarakat nézte, a rubinpiros mázat az edények oldalán. A zöld üvegpoharakat, szivárványcsíkkal hasukon. Az aranybarna fényben remegő ajtóküszöböt. A cukortartóban a millió kristályszemet. Ilyet még sohase látott. Miféle színek? Miféle világ? Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás mellé a lábát, de mintha vajra lépett volna, lágy volt a kő a talpa alatt. A szekrényhez ment, tört a cipóból. A székhez vitte, leült. A falatot a szájába tette. Micsoda ízek! Külön-külön érezte: ez a só, ez meg a búza.:. Ivott egy korty vizet, izgatottan, az üvegpohárból. „Érdekes. A víznek is van illata — gondolta s ezen elcsodálkozott. Babrált a petrezselyemmel. — És milyen friss ,,éz a petrezselyem. Milyen /tiszta növény...” t. Uijait.-h .napfénybe tartotta, jeleket húzott. „Hihetetlen. Nagyszerű” — suttogta, mintha felfedezett volna valami rendkívülit. A nyitott ablakon besurrant a macska. De nem a régi. Nem a gyűlölt tejivó. Fekete, lüktető életdarab. S ahogy el- hullámzott mellette, meleg áramot sugárzott. Enyhén szédült. Úgyis olyan puha a kő, lefeküdt rá. A macska melléállt, nézte, vibráló karikákkal a szemében. „Igazi szép délután” — gondolta elégedetten, s mosolygott. Hagyma- és jácintszag borult az arca fölé. Élvezettel bészívta. Kicsit szúrta a koponyáját a színek káprázatos ragyogása,' ezért félig leeresztette pilláit. De azért látta még őket együtt, békésen remegve a fényben: a macskát, a petrezselymet és az üvegpoharat. Hallotta a nevetést is. Milyen édesen nevetnek! Nevetett ő is, ugyanúgy. Azután kellemes sötétség jött, és két egyre növekvő tűzkarika. Ámulva figyelte csukott szemhéja mögött. A karikák egymásba kapaszkodtak, majd rángatták őket jobbra-balra, hogy finoman belerendült a teste. De ez is megoldódott. Egyszerre — mint a bűvészkarikák — egy lehelet és szétváltak puhán, zajtalanul. Lehet, hogy még látott utána valamit. Az ikrek — amíg anyjuk haza nem jött — hintáztak a kilincsen. Kéziratokat nem érzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetős Jelét látjuk. ...... BÉNYEI JÓZSEF: MEQEMELEM A KALAPOM Meglengetem a kalapom minden jó ismerősnek. Lohol az idő. Homlokom napról napra idősebb. Volt és lesz ezután is két-három jóbarátom, s valameddig még hazavár szálló esttel a lányom. Naponta rablom magamat sűrű perc-pergőtűzben, nézek a tegnapok után vidáman, keserűen. Megemelem « kalapom Elek még ennyit 1 S ami less Éltem harmincöt évet fényesebb lesz, sötétebht IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA IMPROVIZÁCIÓ Kép. Csigákat ábrázol. Másznak tejszerű ködben. Azaz, csak látszat az egyszerű csigamozgás. Egyhelyen álló katonás csigasor: csigakocsi. Egy nagy és négy kicsi csiga a csöndbezárt, űri homokban, lehet spirál-köd: megszűnt-rendszerű galaxis-hazugság, fénye: csiganyál-fagyos út, ide látszik. Túlél a ragyogás, mind. A csiganyál-csillámú fű túlél engem. Engem, aki lelkemben hihetetlen csiga-erővel építkezem újra meg újra; berajzolom a képzelt naprendszert hit-csiga-ny állal, megmért időben, létem leltári tárgyai közt, a kíméletlenség-fagypont null-fokában. (óh, nem néked lelkizek, de a sebek levált var-hordalékai szinte a szemed láttára szaporodnak, befednek eget, birtokolt birodalmat s ha ez így folytatódik végül e képbe ékelődöm, válók hamis teóriák, csigafolyamat műbedermedő volt mozdulatává Inkább öltöztess selyem-szép szerelembe, nem akarok beállni — hatodiknak: nekem a hetedik nap vagy. Naptárban piros betűsor, madarak felfénylő ragyogása; vasárnap. Mit kezdenék — nélküled «— szívem tekercsére-felvett hangszalagoddal...? EÖRSI ISTVÁN: HIÁBA VÁRTAM Hiába vártam ma is szívrepesve szakító leveled. Hánykolódom, nem jön álom szememre, csak nem vagy beteg? Vagy elfeledtél? Arra számítottam: szerdára ideér. Már a csütörtök is hátunk mögött vasi, s még sehol a levél, írd meg sietve: ezért nem, azért nem, s többé nem-nem-soha — s hogy aggasztó késésednek e héten mi az oka? Káldi Judit: ESTE)
