Tolna Megyei Népújság, 1970. szeptember (20. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-13 / 215. szám
Németh István GALAMBOSI LÁSZLÓ: UTAZÁS Készülök a végső utazásra. Eljön, biztosabban a régieknél. Könnyebben, mert utaztam én messzebbre csak szívemben. Külföld nem látta arcomat. Pénzem a havi gond kalmár-kezébe hullt. Kaptam fiamnak cipőt, ruhát, feleségemnek s magamnak szegény takarót. Lakás, fűtés: szükséges luxusok kívánták koszos filléreimet. Utaztak mások már helyettem is, dagadt zsebekkel. Aranyszövetek szálltak zakóvá, nadrággá. Cipők zománcos fénye váltott hivatalt, honnét könnyű a gazdag utazás. Kiadtam már egy verseskötetet, ' önállót, majdnem negyvenévesen. Első s utolsó nagyon meglehet e néhány gondolat. Szegényen szült anyám, szegényen is temetnek el, tudom másképpen nékem nem virít. A gondolat útján nagy rend vonul. Bennem a holt erők, akár falak alatt a szétvert vályogok, mállnak, parány sem bukkan fényre már. Teszem dolgom hámbafogott igás. Esténként, hogyha könyvem fölnevet, repülni érzem fáradt asztalom. Barátaim, kik keményebb szavam vértje mellett dühödten mentek el. velem repülnek higgadt tájakon. Sorvaszt az idő fekhelyet, a kő sugártól is kormossá feketül. Bogár, ha méri törvényes honát, szárnyas zászlója szél ellen feszül. Az ember köröz, fölszáll, megpihen. Repül s nem látja röptét senkisem■ ÉLETMENTÉS Egyik este, amint visszatérőben a falunak került, sürgés-forgást látott a templom előtti téren. Fiatal legények és lányok valami dobogófélét ácsoltak és díszítettek ott, színes szalagokkal fonták be a nyers fenyődeszkákat, drapériát szögeitek a lécekeié. Sámson megállt, és nézte őket. — Hát ez meg mire való? — kérdezte az egyik legénytől. ' — Holnap ünnep lesz, ha nem tudná. Ez meg itt egy színpad. — Aztán színészek jönnek, vagy mi ? — Az lesz a színész, aki akar — mondta a legény. — Már felírtuk, hogy kik szerepelnek. Énekelni fognak, táncolni, a tanító úr meg betanított egy kis színdarabot. Maga is fölléphet, ha tud valamit, — Én? Hadd el! — Sámson elnevette magát, aztán észbe kapott: a legény bizonyára gúnyolódott vele. Megfordult. elment. Másnap nagy zenebonára ébredt a község, a hangszórók indulókat recsegtek a házak fölött. Nem kellett kinyitni a műhelyt. Sámson felöltözött, és elballagott; a faluba, nézelődni. Á kocsma előtt söröztek a férfiak, látták őt. de nem hívták. A kovács elódal- goft mellettük. A templomtéren felállított színpad köré gyűlt a nép, lesték a táncosokat, a zenészeket. Sámson egy platánfa hűsé- ben állt. amikor különös társaság ’ fordult be a torre. Halványzöldre mázolt kis traktor húzott egy cirkuszi batárt, trombitáló bohóc ült a tetőn és vidáman integetett. A tömeg alig ocsúdott — a cirkuszosok máris a színpadon ugrabugráltak, cigányke- reket hánytak, kézen állva hegedültek, egymást hajigál- ták ördögi ügyességgel. KéAPUKA rajzol. Előbb égy sevége-sehossza rétet, aztán a rét fölé egy napot, s azt mondja, hogy most tavasz van. — Hóembert is rajzolj — mondja a kisfia. — Tavasszal nincs hóember. — No, tata, hóembert is rajzolj. — Tavasszal nincs hóember. Ee figyelj csak! Nézd ezt a sok virágot. Mennyi virág! És a virágok közt nyuszik bukfenceznek. Nézd csak! Ez itt egy bokor. A bokor mögött egy szelíd szemű őzike heverészik, — Hol van Janika? — Itt van Janika is. — Hol a szeme? — Itt a szeme; itt az orra. itt a szája. Apuka rajzol. Gyönyörű szép tavaszi rétet, sok-sok virággal. A virágokon méhek és bogarak. A bokrok tövében mackók, meg jóságos tekintetű őzikék heverésznek, a faágakon mókusok szökdécselnek. Janika is ott futkos a réten, és azon igyekszik, hogy sót hintsen a nyuszi kusza farkára. Igen, ez így van. így meséli apuka. — Ez itt micsoda? — kérdezi a kisfiú tágra nyílt szemmel. — Vadász. — Mit csinál a vadász? — A vadász? Le akarja lőni a kis mackót. — Miért akarja lelőni? — Mert a vadász minden állatot és minden madarat lelő. — A nyuszikat is? — Azokat is. — A kis mókusokat is? — Igen, a mókusokat is. — És fáj majd a kis mókusnak, ha lelövi a vadász? — De még mennyire! Leesik a fáról s elfolyik a vére. A mamája meg siratja, úgy siratja szegényt! — Várjál, tata. Tata, várjál! Janika leugrik a székről, és az éjjeliszekrényhez szalad. Egyszer látott valamit az éjjeliszekrényben, egy csodálatos dolgot, amit, jaj, most gyorsan meg kell találni. — Tata, várjál! — kiált kétségbeesetten Janika, miközben apró ujjaival Kinyitja a fiókot. Szeme nagy a rémülettől- De hopp, megvan az a csodálatos valami. —i Itt van, tata! — fut vissza az asztalhoz, s letesz egy törlőgumit. — Gyorsan kergesd el a vadászt! Tata a döbbenettől remegő ujjal veszi fel a törlőgumit, s a papírról, a gyönyörű szép virágos rétről letörli a vadászt. És nincs többé vdöász. Janika könnyein át diadalmasan mosolyog. Apuka tovább rajzol és mesél. Janika lélegzetvisszafojtva figyeli, mikor ugrik elő a ceruzahegyből a vadász: Németh István vajdasági ma- gyár író. Fenti írása ,,Lepke- tánc”' című. az újvidéki Fórum Kiadónál megjelent kötetéből való. Cs. Simon István és Bog- dánfi Sándor szintén vajdasági alkotók. Közölt írásaik az újvidéki Magyar Szó-ban jelentek meg. sőbb egy bajuszos, öregedő férfi, félmeztelenül, kis véres nadrágban, fején bórszorító- val, kezében egy vaspálcával körbe járt a színpadon és azt mondta, ő Zámpánó. az erőművész. Dob pergeti, a félmeztelen férfi terpeszbe állt, mellét kifeszítette, felmutatta a vaspálcá'i. majd kidagadó erekkel vöröslő arccal lassan ívbe hajlította, a nép nagy örömére és csodálkozására. Viharos taps fogadta. Az erőművész csendet intett. Rekedtes hangon bejelentette, hogy jutalmat kap, aki megismétli a bravúros mutatványt. Az emberek mo- rajlottak, nevetgéltek, taszi- gálták egymás1!. Nem akadt jelentkező. Az erőművész vidáman és elégedetten tekingetett körbe. Ekkor valaki utat tört magának a sorok között. — Nicsak! — mondták a falubeliek — nicsak, Sámson! — A kovács leszegett feijel megállt a színpad előtt. Zámpánó észrevette, erőltetett nyájassággal, leereszkedően bíztatta: — Jöjjön csak, bátyám. ne féljen, nem harapjuk le az orrát! — Tréfáját elismerő nevetés követte. Sámson ügyet sem vetett a gúnyolódásra, felmászott a szálkás fenyődeszkára. Zámpánó egyre csak beszélt, hogy ime a bátor férfiú, a vállalkozó kedvű férfiú... — kezet nyújtott Sámsonnak, hajlongott, s a kovácsot is kényszerítette. hogv hajlongjon a közönség előtt. Az emberek vihogtak. Ebben a percben egy asz- szonv felkiáltott: „Jön Kapor Mári A kovács felesége szélsebesen tört át a tömegen, be nem állt a szája: — Vén bolond! Jön le onnan, vén bolond! Maid adok én magának ! — Sámson egy futó pillantást vetett a háborgó asz- szonyra, aki már a színpad szélén rázta az öklét, a falubeliek mulatságára. Az erőművész gyorsan Sámson kezébe nyomott egy jókora vaspálcát (aki odafigyelt, észre vehette, hogy vaskosabb, mint az iménti, amit Zámpánó meghajlított), és kérte a tömeget, hogy maradjon csendben. Csak Mári dohogott még a színpad előtt. Az erőművész hátrább lépett, és kis gúnyos mosollyal várta, mire végzi a kovács. Ezt a vasat még soha nem tudta meghajlítani senki. Sámson nem állt terpeszbe, csak maga elé emelte a pálcát, két végénél, megmarkolta. Minden nesz elült Zámpánó túlzott jóindulattal figyelmeztette áldozatát hopy így nem jut semmire. feszítse meg a testét, tartsa a feje fölé a vasat. De Sámson, válla egy mozdulatával, lesöpörte magáról az erőművész kezét. — Márira tekintett — az asszony torkán akadtak a szitkok. A kovácson nem látszott semmi erőlködés — a vas mégis mint az íj: görbült; néhány másodperc — és nem ívvé, de Sámson két szorító öklében, szára ösz- szeérve, csaknem karikává görbült. Zámpánó ámult, levegő u’tán kapkodott; a tömeg kiáltozott, éljenzett. elsodorta Kapor Marit. Vállukon akarták elvinni a kovácsot, de mire feljutottak a színpadra. Sámson már eltűnt. Nem is látták aznap. Pedig egész este, az ünnepi táncon, erről beszéltek. Borzongva csodálták Sámson erejét. A cirkuszosok is keresték, el akarták vinni magukkal. Másnap alkonyaikor, abban az órában, amikor a Nap már eltűnt a hegy mögött, de sugarai még megvilágították az égboltot, Sámson megint ott állt a háza kapujában, markában a jókora kenyér két ujja közt a vékony szalonna — lassan őrölte fogával a falatokat, és némán' bólintott a ráköszönőknek. I I I I I s I s I s CS. SIMON IT SVÁN: TISZA — 70 íme gőzölgő hüUö a folyó Vedlő hüllő a folyó törött bordáinál füzek tapogatóznak od vas törzsükön árnyék minden ág nyirkos testéből áporodott sóhajként sárgán szakad ki a holtág-csáp ködbozótok közé mosódott partok mintha csak most teremtődne a világ VÁZLATOK A HALLQATÁSHOZ Napfogyatkozástól gyalázott táj ez az idő északi oldalán vársz karjaid szétkorbácsolt partok hallgatásod viharmadár BOGDÁNFI SÁNDOR: FOSZLÁNYOK Aki mindenáron pásztorkodni akar más népek fölött, azt azonnal helyezzék át kecskepásztornak. * Az oltárról is kiderül olykor, hogy csak konyhaasztal. * A vaskezű uralom rendszerint falábon áll. * Némely író csak azért torzítja el a valóságot, mert ír. feni. Az erőszakos ember a semmit is meg akarja semmisí- i. • * A címkórság jobban terjed, mint a nátha. * Egyesek élete példás, másoké példátlan. WM *. HHHBBIRI HRPI í:I|:ɧí!ÉÍ A Babits-ház Szekszárdon Foto: Komáromi
