Tolna Megyei Népújság, 1969. június (19. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-15 / 136. szám
4 Szákonyi Károly: Fülledt délután * 1! LACO NOVOMESKY: ÚTIRAJZ Van már célom, helyem az ablak mellett, hát mért gondolok a halálra, ha elindulnak a vonatok? ' Temetéseken ismertem meg zokogásukat, százszor elmondott istenhozzádjukat, hófehér zsebkendőiket. Szomorú özvegyek fátylai vonatfüstben szállnak lebegve. Mindig egyforma minden búcsú perce. Isten veletek! A mezők hada szemafor zászlajával szembe jön velünk, és minden ezred fut vissza ahhoz a helyhez, ahonnan elindultunk; talán jelenteni mennek: látták, hogy elmegyünk. Az évek is indulnak messzire, vissza, amíg emlékezetünk elér, szembe jönnek, s máris elhagynak minket. Aztán majd elsuhannak mellettünk, s rajtunk át észrevétlen. nekünk már nem lesznek többé, mint a mezők hada szemafor zászlajával. ha már nem vesszük őket észre. Ez az egész. Isten veletek! Isten veletek mezők, szemaforok, tájak, vonulatok, ahol a halálra gondoltam, mikor elindulnak a vonatok. Fordította: Szirmay Endre ét groteszk — Őrület! — mérgelődött a sofőr. — Őrület, hogy mindig elém kerül valami tragacs!... A makadámon mentek. Kora nyári hőség volt, 28 fok. A sofőr 70—75 kilométer körül tartotta a sebességet; az út horpadásain nagyokat huppant a három és fél tonnás Csepel. Mintha máris eltört volna a kocsi rúgózata. — Elég jól megy — mondta a segédvezető. — Beérem! — Dühödten mérte fel a távot. — Nincs nagyobb mérgem, mintha nem látom be az utat. Az egész utat... Egy teherautóról beszéltek, nemrég bukkant fel az „S” kanyar után. Néhány száz méter választotta el egymástól a két kocsit, a Csepel sebessége miatt azonban egyre csökkent a távolság. — Minden sofőr azt akarja, hogy övé legyen az egész országút — nevetett a segédvezető. Hajlott hátú, sovány ember volt, nem izzadt, zokszó nélkül tűrte a hőséget. Pedig száraz meleg égetett, a kocsi nikkelezett részein szikrákat szórt a napfény. A földek, s távolabb a dombok fényben fürödtek, minden zöld volt: halványzöld, mélyzöld; csak az út fehérlett a szárazságtól, s távol, s köröskörül minden beleveszett a halványkék égbe. A sofőr izzadt. Ingerültté tette a motorházból felszálló hőség, a rossz út, a tikkasztó délután. Félkézzel tartotta a volánt, bal karját kidugta a lehúzott ablakon, figyelte a tükröt: előzik-e? — Kikerülöd ezt a vén fűrészt? — kérdezte unalmában á segéd vezető. — Nézd csak! Tyúkketrecekkel van tele. Régi masina, de jól megy ... — Steyr. Szeméttelepre való. — Nyolcvan... — mondta a segédvezető, mert figyelte a kilométerórát. — Nyolcvanöt... Néhány perc múlva beérték a teherautót: A Steyr az út közepén ment. A Csepel sofőrje dudált, balra húzódott és gyorsított, de újra dudálni kellett: a Steyr ahelyett, hogy utat engedett volna, rákapcsolt és megugrott. — A rohadt csibész! — szitkozódott a sofőr. — Látta jól, hogy előzni akarok!... A segédvezető nevetett, hátradőlt az ülésen. — A szaki is a te nézetedet vallja. Ő se szereti, ha előtte furikáznak. A sofőr rátaposott a gázra, csakhamar újra a Steyr faránál voltak. Ameddig csak lehetett, kiment az út bal oldalára, csuklóját rányomta a dudára és ( megszakítás nélkül tülkölt. '— Hát süket ez a csibész?! Alszik, vagy mi az istent csinál?! Motorkerékpáros jött szembe, vissza kellett húzódni a Steyr mögé. — Ugyan, hagyd! — mondta a segédvezető. — Kicsit lelassítunk, ráérünk ... ők meg elhúzzák a csíkot, és szabad lesz előtted az út. — Csak nem képzeled, hogy hagyom magam?! — Újra gyorsított, a kocsi faránál kihúzódott balra, csuklóját rászorította a dudára. — A Végén még megüt a guta! — nevetett a segéd vezető. A sofőr szóra sem méltatta. Egyre az út balfelén haladt, nyomta a dudát. A Steyr any- nyira középen ment, hogy nem tudta megelőzni. — Még megsturcoljuk a fákat ! — hagyta abba a nevetést a segédvezető. Már 80—90 kilométeres sebességgel száguldtak, a kocsi ugrált, a fák pillanatonként szabdalták a levegőt, rövid sípolások vágtak be az ablakon. — Nekimegyek! — dühöngött a sofőr. — Isten bizony, nekimegyek! A segédvezető elsápadt. Szolid ember volt, nem szerette a vagánykodást. — Hohhh! — kiáltott a sofőr. — Hohh! Most!... A Steyr valami miatt jobbra húzódott kissé. Nem nagyon, de annyi hely támadt, hogy a Csepel elfért mellette. Talán megúnhatta a hajszát, a fülsértő dudálást. Elhúztak mellette. Centik választották el egymástól a két kocsit. A segédvezető behúny- ta a szemét; a lehúzott ablakon át érezte, mint suhannak el a Steyr mellett. Amikor a két kabin egyvonalba ért, hallotta a sofőrök szitkozódásait. Egy pillanat múlva már a tyúkketreces autó előtt haladtak; alig akarta elhinni, hogy ép bőrrel úszták meg a dolgot. — A nyavalyás! — sziszegte a sofőr. — Azt hiszem — mondta a segédvezető —, ő is ugyanezt gondolja rólad ... Egy darabig csendben mentek. Északnyugaton felhők gyűltek, de még csak a kékség látszott sűrűbbnek. A sofőr cigarettára gyújtott, a kifújt füstöt elkapta a bevágódó léghuzat, és vékony foszlányokká tépte. — Talán odaérünk a vihar előtt — szólt végre a segédvezető. Be a sofőr nem válaszolt, a visszapillantó tükröt figyelte. — Jön utánunk — mondta izgatottan. — Meg akar előzni! — Ugyan, hagyd! — A segédvezető szorongva figyelte a társát. A Steyr közeledett, de a sofőr nem gyorsított, bevárta. Amaz valóban megpróbált előzni, csakhogy a Csepel máris ott volt az út közepén, visz- szaszorította. A sofőr nevetett. Megugrott egy kicsit, aztán úgy tett, mintha szabaddá tenné az utat. De amint a másik előzni próbált, kiszorította. — Hátha siet? — szólt halkan a segédvezető. A sofőr nem is hallotta. Lekötötte a bosszú, a játék. Néhányszor megtette még: engedett, majd hirtelen elzárta az utat. Féktelen kedve támadt, nevetett. — Az ilyen pasasnak nem árt az orrára koppintani! — magyarázta a társának. — Majd megtanulja!... Izgatottan várta a Steyr újabb manőverét. De hiába. A tyúkketreces kocsi megúnta a küzdelmet, lemaradt. A sofőr rosszkedvűen mérte fel a távot. Várt. Aztán eszébe jutott valami. — Most jön az igazi büntetés! — mondta. Visszafogta a kocsit, annyira, hogy a távolság 40—50 méter legyen. Egyforma tempóval kihajtott az út jobb szélére, a poros padkára. A Csepel nyomában- szürke, sűrű, átláthatatlan porfelhő kezdett gomolyogni. A segédvezető észrevette, felpattant. — Azonnal menj visz- sza a kőre! A sofőr idegesen felnevetett. — Mit félted? Hadd prüszköljön egy kicsit! Ha jön prüszkölhet ... — Elvigyorodott, amikor látta a tükörből, hogy milyen vastag porfelhőt kavarnak a szélső kerekek. Olykor megcsillant a Steyr ablakán a fény; egyízben a tyúkketreces megpróbált óvatosan előzni, de a sofőr résen volt, azonnal balra kapta a volánt, s nem engedte. Az út kanyarhoz ért, falusi házak tűntek fel. — A faluban majd abba kell hagyni ezt a bolond játékot — gondolta a segédvezető. Ekkor az egyik szélső ház udvarából parasztszekér fordult ki, s a közlekedési szabályokat megvető nemtörődömséggel kapaszkodott fel az útra. — Te! — kiáltott a segédvezető. — Te! Vigyázz!... Pillanatok alatt történt: a sofőrnek éppen annyi ideje volt, hogy balra kapja a volánt; beletaposott a gázba, és fél méterrel a rúd előtt elsuhantak. A segédvezető látta, hogy a lovak felágaskodtak. A következő pillanatban fékcsikorgás hallatszott mögöttük, tompa dobbanás, és egy ló visításhoz hasonló -nyihogása. A sofőr a volánba kapaszkodott, egész mellével ráfeküdt a volánra, és tövig nyomta a gázpedált. A segédvezető remegett, a szerelvényfalba kapaszkodott sápadtan. A templomtéren a sofőr hirtelen fékezett. Nekiestek a szélvédő üvegnek; a Csepel nagyot rugaszkodva megállt. Percekig ültek szótlanul. A sofőr végre elengedte a kormányt, ölébe ejtette a kezét. Elfehéredő arccal bámult, aztán vinnyogva elnevette magát : — Reszket. . . nézd, hogy reszket a kezem ... — mondta. — A segédvezető csukott szemmel ült, erőtlenül. — Majd jönnek — dadogta a sofőr —, majd jönnek, ugye ... ide . .. értem ... — Nem — mondta a segédvezető csendesen. — Nem. Oda kell mennünk . .. hozzájuk ... 1. Az üdülőhöz tó is tartozott, „csónakázó tó", mondta nagyképűen a gondnok, de gyanúsan kicsinek látszott, bár méreteit a partját elborító hó miatt nem lehetett megállapítani. A közepét letisztították, hogy a vendégek korcsolyázhassanak. Az üdülő korcsolyával is szolgált, amit a könyvtáros osztott ki minden reggel. Először csak néhány fiatal merészkedett ki, bizonytalanul billegtek a jégen, melynek tenyérnyi területe egyszerre kétes, sőt ellenséges közeggé vált, s akik csábítóan fényes tükrét azonosították vágyaikkal, s képzeletükben már forogtak, s merész íveket rajzoltak a jégre, elbátor- talanodtak, ügyességükből arra is alig futotta, hogy korcsolyájukon megálljának. Egy lány vágott neki először; bal lábát hátra lendítette, biztosan siklott előre, s amikor megfordult, már a másik lábát emelte magasra. A parton állók tapsoltak és éljeneztek. Délután egy ötven körüli férfi megszólította a lányt. — Tehetséges. Adhatok néhány tanácsot? Este már mindenki róla beszélt. Városneveket emlegettek, ahol ifjúkorában versenyzett! a bennfentesek pedig áhitatos szak- kifejezésekkel oktatták a többieket. Másnap reggel a férfi is korcsolyát kötött. Mindenki a párton volt, s lesték a szavát, de ő csak a lánynak magyarázott. Felemelt ujja köríveket írt a levegőbe, aztán kezét hátrakulcsolta, s nekivágott a jégnek. De a következő pillanatban elesett. Pontosan úgy, mint a többiek, a kezdők és ügyetlenek. Lábai kicsúsztak alóla,' s előbb leült, majd szabályosan elterült. A következő pillanatban felugrott, gyakorlottan és könnyedén, s már ott volt a tó közepén, egy óvatos ugrást is csinált, de erre mór nem figyelt senki. A parton állók hangosan nevettek, egy szemtelen hang oda is kiáltotta: „Még egy ilyent, mester!" — s ezen tovább nevetett mindenki. A férfi valóban tudott korcsolyázni, de akik az előbb még kiváncsi nézők voltak, lélekbúvárokká váltak. „Be akarta fűzni a nőt" — mondták cinkosan. A férfi ebben a pillanatban egy valódi Axelt ugrott, de már a lány is a parton állókkal nevetett. A férfi csak most hallotta meg a gúnyos kórust. Hirtelen lefékezett, arca eltorzult, s odakiáltott nekik: — Hát ezt a terpeszugrást csinálja utánam valaki! Néma csend lett, a férfi szinte emberfeletti erővel vágott neki a jégnek. Az ugrás sikerült. Megállt, gúnyosan végignézett a parton álló kóruson. Most azok is elnémultak. De valaki kuncogni kezdett, s ez mindenkit megmosolyogtatott. — Mégis az első ugrása volt a legjobb — kiáltotta valaki, s erre valamennyiből kitört a visszafojtott nevetés. Hangosan nevettek, nyeritve és sokáig. A férfi előbb arra gondolt, hogy léket vág a jégen, s a vizbe öli magát. De belátta, hogy ez nagyon egyszerű megoldás lenne. Inkább elutazott az esti vonattal. 2. Amikor a szónok azt mondta, „mily fájdalmas a búcsú” — és hatáskeltő szünetet • tartott, az özvegy félszemmel jobbra sandított és odasúgta a lányának: „A szégyentelen! Még ide^ mer pcfátlankodni.” A lány kipillantott a gyászfátyol alól. A sir másik oldalán egy nő állt, alig idősebb nála, sötét ruhában, de gyászfátyol nélkül, és zokogod. A pillantást mások is észrevették. Most mindenki a nőt nézte, aki arcára szorította zsebkendőjét, és a szónok szavait ismételte: jó ember volt... közel állt szívünkhöz ... Az özvegy már nem törődött a szónokkal, csak a nőt nézte, s arra gondolt, hogy ez volt oka sírásnak és átoknak, gyilkos vitáknak, hájnalig tartó veszekedéseknek. „Nem különb, mint én" — gondolta tárgyilagosan, s a felismerés végképp megalázta. „Menj oda és lökd el onnan" — sziszegte a lányának, de az ijedten súgta: „Nem lehet, anyu". Az özvegy arra gondolt, hogy gyászában is megrabolják, és összeszorította öklét. S így állt ott, ökölbe szoritott kézzel, akkor is, amikor a koporsót leengedték a sírba, s már véget ért a szertartás, és az emberek lassan elindultak. A temető kapujánál ismét megpillantotta a nőt. Határozott mozdulattal félretolta a körülötte lévőket, és hozzá lépett. „Mit keresel itt, te rongy?" — s könyökével meglökte. A nő csak most pillantott fel, s rémülten meredt rá. Az özvegy úgy érezte, ezt a nyílt kihívást már nem bírja el, megalázott szíve nem —bírja tovább. Egészen közel hajolt hozzá, arcuk szinte összeért. Valamit mondott is, de a nő nem értette, mert csak az özvegy mozdulatát figyelte, a kezében meglendüiő ernyőt. A gyászolók megdermedve álltak meg. A nő fejéről lerepült a kalap, az özvegy pedig a következő pillanatban elesett az agyagos úton. „Ennek a dögnek hordta a pénzt, mi meg éheztünk!” — kiabálta a földről. Az meglódult, bele akart rúgni, de ekkor már iefogták és eltuszkolták onnan. Az embereken nem lehet eligazodni. Hónapokig erről beszélt mindenki, s legtöbben az özvegy igazát bizonygatták. CSÁNYI LÁSZLÓ
