Tolna Megyei Népújság, 1965. május (15. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-01 / 102. szám
Szép Ernőt MENET Szép Ernő, a pesti élet krónikása, 1913-ban végignézte a főváros munkásainak május elsejei felvonulását. Élményének batására írta az alábbi karcolatot. Úgy emlékszem, egyszer már próbáltam írni a munkások májusi menetéről... megint írni szerenék, mert megint láttam. Soha nem fogom tudni kifejezni, amit emberi szívemben érzek, mégis muszáj lehajtani a fejemet és gyámoltalanul mozgó ajkaimmal dadogni, mint a Szahara vándorának, aki leborul a közeledő éj, a szánum és a végtelenség előtt. Minden esztendőben odaállok a járda szélére és végignézem a szocialisták májusi felvonulását zászlóik, tábláik és dalaik alatt. Mennek nyolcas sorokban. rendben, csoportokban és oszlopokban, százan ezren, tízezren, énekelnek, fel-f elkiáltanak, a kávéházak előtt felágaskodnak a vendégek, az ablakokból, erkélyekről családtagok néznek lefelé. a villamosok lassan, gyáván mennek, míg a menet az úttesten folyik. A zászlók hímzett betűi fénylenek a májusi napon, a zászlót egy munkás viszi, s a, zászlóról lecsüngő két hosszú szalagot egy-egy fehérruhás kis leány tartja kétfelöl. Múlnak a sorok, csoportok, minden csoport valami más dalt énekel, s messziről és még messzibbről fúvószenekaraik fájdalmas hangjai hallatszanak. Mintha búcsúsok lennének a végtelen fáradtan és végtelen reménnyel a boldogság és az igazság felé zarándokolnának messzi, messzire, a világ végire. Nézem a táblák felírásait: egymásután jönnek a szabó munkások akik a ruhámat csinálták, a kalapos munkások, akik a kalapomat csinálták, a cipész munkások, akik a cipőmet csinálták, az asztalos munkások, akik az ágyamat csinálták ... kefekötő munkások ... malommunkások... sütőmunkások ... könyvkötő munkások ... vas és fémmunkások... egy idegen felírású tábla jön: Sectiene a Romana ... textilipari munkások ... vegyiipari munkások... délszlávok szervezete ... eszperantista munkások... nézem a végtelen menetet és szeretnék minden embert külön megnézni, de úgy múlnak előlem, mint a Duna habjai, ezek a fakó és rosz- szul öltözött emberek és bennük a munka, a szegénység, a fázás, éhezés,, betegség, lemondás, lázadás és gyűlölet. Egy-egy emberrel pár lépést megy a tekintetem, megnézem arcát, kalapját, öltönyét, cipőjét, nyakkendőjét, nyakkendőtűjét, szegfűjét a gomblyukában, jelvényét a virág mellett, szivar szipkáját. Istenem, mit gondoljak minderről? Egy embernek fel van kötve a karja, a kötésből vatta buggyan ki. Egy fiú sántít, Sántít és énekel ... szabad lesz a jövő ... Egy kis vörös púpos ember jön, az is énekel... Egy sor leány jön. fehér blúzban, vörös szalag a vállukon, egyiknek a lábán vörös harisnya, énekelnek... mi dolgozunk, nagy hasznot hajtunk... Zenekar zúg el, utó.na egy gyerekhang kiált fel: Éljen a világot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia! Mit tehetek én itt az előttem vonuló menetért életem rövidségével és erőtlenségével? Semmit. Csak megállók és nézem a tűnő sorokat, a zászlókat és a táblákat és a felvirágozott bicikliket és a jelvényeket és hallgatom mámoros kiáltásaikat és elúszó dalaikat és trombitáik távolodó recsegését, addig, míg a türelmetlen könnyek fel nem szaladnak a szemembe, minden május elsején, és be kell surrannom a legközelebbi kapu alá, mert mégsem korrekt dolog az utcán könnyezni. Az ember és a munka dicsérete „Én őt dicsérem csak, az élet anyját: Kitől jövendő győzelmünk ered: A munkát dalolom, ki a szabadság útjára visz gyász és romok felett...” (Juhász Gyula: A munka.) E gymást dicsérik ők ketten, az embert jó munkája, amellyel átformálja világát s az egyre szebbre alakuló világot az őt alkotó ember. A dialektikus kölcsönhatás nyilvánvaló s ebben a kölcsönösségben és egységben rejlik végső soron a szocializmus fejlődése. A művészek — a dolgozó emberek egyik rétege — nemcsak szemlélik és érzékelik, de átélik a más területen alkotó embert és így festői, vagy szobrászi élmény, művészet lesz belőle. „Dolgozó emberek között” címen a Képzőművészek Szakszervezete kezdeményezésére már 1959-től kezdve évenként bemutatásra került egy-egy szép kiállítás, amelyen az ember és munkája volt a téma. Megelőzte a kiállításokat több művész hónapokra terjedő tartózkodása tsz- ekben, ipari, vagy bányavárosokban, ahol az ott élő emberekkel való személyes kapcsolat — ami gyakran barátsággá mélyült —, valamint az adott termelőmunkával történő közelebbi ismeretség — üvegfúvás, szövés, hídépítés, földmunka — ihletővé lett. A „téma” mindezen ismeretek birtokában természetességgel kért szót a műben, s a társadalmilag hasznos munka minden fajtája, a félelmetes földmaró gépek, a szelíd tanítónő, vagy tál, éppen muzsikáló ember nagy- tos, de szívvel és értelemmel a nagy bensőséggel állt a művészi munkásmozgalomhoz vonzódó átírás előterébe. Minden céltuda- művészei. A derkovitsi életmű a tos és hasznos emberi tevékeny- szocialista realizmus első meg- ség méltó a megörökítésre és a valósulása hazánkban s legköz- mindennapok névtelen hősei, tér- vetlenebb hagyománya az új, melvén a társadalmi javak ősz- most bontakozó művészetünknek, szességét, emelik valójában ha- Formailag már nem egy követőre talált, de az átélés, a meg- győződcttség ereje még nem fűzánk s népünk színvonalát. A dolgozó emberrel, szorosabban véve a munkásosztály életével, harcával és hőseivel már a két világháború közötti periódusban foglalkoztak nem mindennapi tehetségű, marxista ideolóti éppolyan intenzitással a követők téma- és formaválasztását. Az utóbbi húsz esztendő természetesen változott munkafeltételeket teremtett, s ez a művészi giával áthatott, művészek mint munkára is vonatkozik, bizonyos, Derkovits Gyula, Dési 'Huber szükségszerű eltérések mellett. István, valamint a Szocialista ^ társadalmi tulajdonú termelőKépzőművészek Csoportjának fiamás lábak dobognak a stégen, Burányiné leméri a kosarakat, vényt ad. Csorba suttogva evez ki a hallgatásból: — A tegnapi csokrot a Dunába dobta a féleséged ... mint hallom... Burányi furcsállkodva néz. — Az ő dolga... meg a tied. — Búcsúzóul küldtem. Burányi a sört csorgatja s közben odapillant. Nem szól. — Elhelyeztettem magam ... jó messzire. — Mindenütt jó ... víz mellett. — Ne haragudj rám Burányi ... Nem tudom Gizit elfelejteni ... Én akartam elvenni, mennyi virágot küldtem neki... s tehozzád ment. Pedig neked is én mutattam be a hajósbálon. Azelőtt jó barátok voltunk... Krákogva isszák a hideg sört. Burányi ökle az asztalra döc- cen. — Mióta kóbor kutyaként kerülgeted ... vége a cimboraságnak! — Mondta Gizi. hogy ... mit üzentem, mielőtt áthelyezést kértem? — Nem beszéltünk rólad. Nem lehetett tudni, hol van a szép Burányiné. Kilesett az ember. Kint volt a parton, igazgatta a kötélen a férje ingeit, le ne rántsa a szél. Mikor megfordult, azt kérdezte a vendégtől: — Minek jöttél? Csorba kis bajuszkája remegett. — Búcsúzni. — Tőle? — Tőletek, Burányi elfogta az ajtónyílást. — Aztán ... nem félsz? — Nem. Jó ember vagy te Burányi... Gizi azért választott téged. Hát akkor testvér ... tartsatok meg jóemlékezetben... — Nyújtotta a kezét. Burányi elfogadta, hanem a kézfogás furcsán sikerült, közeire rántotta a búcsúzót, az fájdalmasan szisszent, karja majdnem kicsavarodott letérdelt, mintha könyörögne. Nem tudott védekezni. Burányi mel- lenragadta és felrántotta, közelről nézett Csorba fátyolosán pislogó kék szemébe; félelmet nem látott, csak hamuszínű bánatot. Nagyot fújt és elengedte a fiatal hajósit. Éppen akkor nyitott be az asszony. Sült halat hozott, csak úgy serpenyőben. — Megnéztem a horgokat.,. Ami volt megsütöttem. Jó lesz sör mellé. — S a vendég keze- ügyébe igazította a nagyobb halat, közben férjére nézett. — Hallom Csorba, elmegy? — Igen. — Jobb lesz. Ne úgy éljen, mint itt. — S megfogta férje karját. — Tudod, mit gondoltam? Adj be kérvényt, átmehetnénk oda ... Nagyobb a lakás, szebb a kert. — Ott akarsz lakni? Az asszony csendesen beszélt: — Hallod,.. Csorba úgyis elmegy. A fiatalember azt mondta: — Itthagyom a sok tulipánt... Az asszony azt mondta: — Nem szeretem a tulipánt. Kosarakat hoztak, kint tanakodtak az asszonyok. Burányiné kiperdült. Burányi lökte a serpenyőt. — Egyél. .. neked sütötte az asszony! Akinek halat sütnek, szerelmet kínálnak. Csorba a küszöbre lépett s lehajtott fejjel, sírós hangon beszélt: — Nincs idő evésre. Itt a hajó. Szinte úgy lopakodott közeire. hullámzott már a Duna, ringott az állomás, dohogtak a gépek. Mindkettőjüknek ugrani kel-- lett. Együtt tisztelegtek az érkező hajónak. Amint a kosarakat behordták, Csorba a bicikliért ment. Odaköszönt az asszonynak, lehajtott fejjel. Barátja előtt is megállt egy pillanatra. Burányi mormolt valamit. A hajósok figyelték a kézfogást. Leszólt a kapitány: — Átköltöznek, Burányi? Jobb lesz ott a szép menyecskének. Csorba támaszkodott a biciklikormányon és szomorúan bámult. Azt mondta még Burányinak a kapitány: — Legény, semmi gondja. Odajártak hozzá a nők ... Másutt is feltalálja magát. Burányi sokáig nézett a hajó után, elsimult már a habos nyomvonal, s a hullámzás, alig rezgeti a házikó. Az asszony megfogta embere karját, szelíden húzta befelé. Ketten ették meg a sült halat. Volt még egy üveg sör is. Mikor a hajó távolodó sinpan- tása elhalt, azt mondta Burányi: — Hozz papírt... megírom most a szerkesztőelvű festé- azt a kérvényt. szét az, ami az új mondanivalóMácsai István festmény e: Épülő Erzsébet-híd. tudatos vagy kevésbé tuda- nak legalkalmasabb kifejező formája. Három olyan művész munkájáról adunk képet, akik ebben jeleset alkottak. Elsőnek Kádár György: Egymillió lakást! című nagy kompozícióját említjük, amelyben a mindennapi gazdaságpolitikai program nyert pompás művészi megfogalmazást. Nem aggasztotta a művészt, hogy művészetével az aktualitások szolgálatába áll, mert ez mit sem von le képe értékéből, sőt többlete annak. A kompozíció a szép szerkezetű állványzaton foglalatoskodó munkások komolyságával s a világos színek nemes harmóniájával a holnapok felé mutat. A szocialista mezőgazdaság egyik legérettebb művészi megfogalmazása Kurucz D. István: Cséplés című festménye, amelyen az egy hatalmas tagban megjelenő búzatáblában, a lágy haj- laitú domb tetején magános — a távlattól aprónak tűnő kombájn dolgozik. Az ezüstös-sárga tengerben a kicsi feketés piros gép magában győzi a beláthatatlan terület learatását. Ember nincs is a képen, de ettől mintha még monumentálisabb lenne a föld, amelyet már a teljesen kezessé szelídített géppel formál, termékenyít és szedi meg gyümölcsét. Az utóbbi évek legszebb és legmeggyőzőbb alkotása ez a témán belül. A harmadik jellemző munka Mácsai István: Épülő Erzsébet- híd című festménye, amely hűen tükrözi a budapesti emberek örömét és szeretetét az új híd iránt; a csodás, havas és hamvas budai part felé feszülő hatalmas, modem alkotmány pompás íveivel és pilléreivel, lábánál a pesti parton dolgozó, hangyányi emberek e szépség és nagyság alkotói. Három teljesen különböző temperamentumé művész különböző témájú, de azonos szándékú képeit említettük azzal a céllal, hogy a művészet, méghozzá a modern, korszerű magyar festészet tükrében lássuk az ember és a munka dicséretét. Említhettünk volna még számtalan jellemző példát a művészet köréből bizonyságul, hogy sokszorosan dicsért költészetben, festészetben s a művészet minden ágában a teremtő munka, miáltal új arcú lesz ez a föld s hogy általa alakul szebbé és boldogabbá, étikusabbá és műveltebbé, szocialistává népünk és hazánk. eszköz más tudatot kell, hogy alakítson, mint a robotba gör- nyesztő, tőkéstulajdonú gép. Ez a megmásult viszony, a birtokon, belüliség adhat olyan megnövekedett öntudatot, amely a művészetben így, vagy úgy, de tükröződik. Nem érheti a „lakkozás” vádja művészeinket, ha képben, szoborban az ember és a munka szépsége és erkölcsi összetartozása jelentkezik. Egy fejő asszony szép mozdulatában benne van a termelőtevékenység; a nádvágók kötegeik és kúpjaik között, a hegesztő fény-modellálta, figyelő figurája, az építkezés ritmusa okos gépekkel tűzdelve: mind alkalmas, sőt több. érdemes a megörökítésre, a művészi átköl- tésre, dicséretre. A munka, mint az emberré válás legfőbb tényezője, a társadalmak kialakulásának forrása. Különösen fontos és szívünknek kedves a szocialista társadalmat formáló munka, amelynek valóban értékes művészi tükrözésével találkozhattunk az elmúlt két évtized során. Imponáló névsort lehetne összeállítani, de a nevek kevesebbet mondanak, mint a művek, amelyek magukban foglalják az alkotó egyéniség s ugyanakkor az alakító korélmény jellemző vonásait. Szinte témák szerint csoportosítható volna a jó munkaábrázolások sora, de lényegében minden téma egyetlen főcím alá sorolható, mert az aszfaltozás, a rakodás, az aratás, a műtét, vagy a versírás mind a szocializmus építése címen foglalható össze. S mivel minden valamirevaló munka építés, ez meghatározza többé- kevésbé a stílust is, természetesen a művész sajátos alkatának és a hagyománynak megfelelően. Oelmacher Anna
