Tolna Megyei Népújság, 1963. május (13. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-25 / 120. szám
2 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1963. május 25. Vendégváró üzenet Szekszárdiul Budapestre Kedves Barátom! Valamelyik nap a szekszárdi domboldalakat jártam. Az a nap gyönyörködéssel telt el, de nemcsak a szelíd pannon táj töltött el leboruló csodálattal, hanem az itt élő, kék- kötényes kisember, aki valami bámulatos bátorsággal rontott neki az elvadult domboldalaknak, hogy új nagy,üzemi szőlőkultúrát teremtsen. Ötvözze a tiszteletre méltó hagyományokat, korszerű igényekkel, követelményekkel és új romantikát hagyva örökítesse meg nevét az utókor számára, az unokák számára, akik már tudni sem fogják, hogy szívet szorítóan nehéz volt ezen az áldott vidéken hinni és belefogni egy még többet ígérő világba. Miskolci tűnődéseink jutottak eszembe: a hosszú, éjfél utánig tartó séták, a komor szépségű Avas tövében, ahol arról beszélgettünk, hogy jön a legnehezebb munka, az átszervezés és arról, hogy mikor gyulladnak ki, s mikor kezdenek pislákolni — az emberibb élet igényét jelző lángocskák a szívben és az értelemben. Azóta valamivel, néhány esztendővel öregebbek lettünk, pofont is adott, itt-ott simogatást is nyújtott az élet. De nem ez a fontos, inkább az, hogy a várt lángocskák kigyulladtak, tápláló oxigént kapnak a mostani politika erre is fúvó szeléből és úgy égnek, hogy egyre messzebbre világítanak. S tudod Jóskám az a legjobb, hogy most amikor e sorokat írom, akkor az az állapot beszél belőlem, amelyben élek. A valóság mondatja a bizakodó szavak az az öröm, hogy a könyvhét során találkozunk, beszélgetünk és majd magad is észreveheted mennyi izgalmas élményt nyújt, mennyi érdekes változást enged megfigyelni, — néha ellentmondást is persze — ez a tolnai táj annak, aki úgy jön ide, hogy szívébe fogadja és megszeresse e dolgos, okos nép>et, a szőlő, a föld ezernyi jó mesterét, amit kicsit még mindig mostohán kezelnek, mert ipara szegényes, megyeszékhelyének kultúrája is elég elhanyagolt, pedig többet érdemelne és igényelne... Amikor szombaton kézbe vettem az Élet és Irodalmat, azt kerestem nyomban, hogy kik jönnek hozzánk. Dobozy Imre, Csaná- dy János, Ténagy Sándor nevét olvastam és persze a Tiédet. Dobozy Imrét a kun városokban úgy ismerik, mint szomszéd a szomszédot. Pár évvel ezelőtt az egyik kunsági termelőszövetkezet ünnepi közgyűlésén őt is beválasztották az elnökségbe. Ott ült az elnök mellett, hősei, írásainak szereplői között. A felszólalók a megtett útról, a küzdelemről beszéltek, gyakran^ rá hivatkoztak. „Emlékszik rá Dobozy elvtárs”, „az a motoros 'ember tudja Dobozy elvtárs”. És most azt reméljük, hogy Dobozy Imre ezt a vidéket is szívébe zárja, annyira megszereti, hogy úgy vágyódik majd ide is vissza-vissza, mint a Kunságba. Örülünk, hogy jöttök, remélem, lesz időtök sokat beszélgetni az itteni emberekkel. Érdemes! Kevés híján két évtizede sátorpony- vás szekerekkel egész falvak népe indult ide a Tiszántúlról, megtelepedtek, a kubikosokból szőlőművelők, állattenyésztők lettek. Jöttek a felvidékiek, érkeztek a székelyek, itt vannak az őslakosok és mint nagykohó az acélt, úgy olvasztotta egybe a sokfajta embert a szövetkezés. De mennyi minden végbement e közben. Most napx>k óta az esőt. várjuk. Lessük az eget, mert szomjasak a földek. Hozzatok majd jó kiadós esőt a földnek és szomjat oltó kultúrát az itteni embereknek. . ■ ölel, barátod: Szekulity Péter. Burgondia, Bánom-yölgy, Kálvária Hz emberek és a barlang — Építsenek, de hogyan? Poncius-Piláfus és a végső megoldás KÁBA KIS TAVASZI VERŰ- FÉNY botladozik a domboldalakon. Inkább senyveszti, nemhogy élesztené, táplálná a szőlőket. Esőt ígér a tétovázó idő, s távolabb, a Duna felett, úgy látszik, mintha csakugyan lógná a lába a májusi zuhárénak. Itt azonban a kanyargós út felett csak a szagát érzi az ember, meg a port; a csípős löszszemcsék belevágódnak orrába, szájába. Ilyenkor nekifordul a tibláboló, bujkáló napsugárnak, s tüsszent egyet. — Egészségére — kívánja tiszta szívből, s egy kis tréfálkozással a bokor mögül előkukucskáló szőlőkapás. Nagy darab ember, arcát barnára cserzette a tavaszi szél. Illő megköszönni a jókívánságot, s utána beszédbe is elegyedni vele, mert beszélőkedvűnek látszik. — A pincéket keresi? — kérdez vissza. — Megtalálja itt a hegyoldalban. A Burgondián, Bánom- völgyben és a Kálvária oldalában is... El sem lehet tévedni. Aztán egy kicsit aggódik értem. — Nem nagyon ajánlom, hogy menjen. Még majd elzavarják, merthogy indulatosak az emberek. Ballagok tovább. Az úttól jobb- ra-balra szárazságtól vegetáló kertek, elvirágzott, bő termést Ígérő gyümölcsfák. Néha-néha vakkant egy kutya, s ez már biztos híradás: emberek Iáknál: itt! AZ ELSŐ, HEVENYÉSZVE körülkerített lakás előtt egy asszony fogad. Bizalmatlanul, kicsit gyanakodva vizsgálja az arcomat, majd a táskámra téved a szeme. Kellemetlen, ha így fürkészik az embert. S egyszerre megered a szava: — Járt itt már annyi ember, hogy sok, de segíteni senki sem segített. Eggyel több, vagy kevesebb, oly mindegy. A pincelakás továbbra is megmarad. ALEKSZANDR NASZIBOV: EJTEKHELY í?<z ‘(libán Fordította: Szathmári Gábor 66. Ezt a feltevését végérvényesen igazolva látta, amikor nem sokkal később jött a jelentés: eltűnt a „Zöld”. Hol lehet Wiesbach? — kérdezte magában Upitz, s azonnal megtalálta a választ is: az orosz felderítők kezére került. Világos: az Ostburgba érkező oroszok első dolga, hogy felkutassák a hegesztőt, akinek az információjára alapozta egész vallomását Georg Homann. Ezt a feladatukat tehát elvégezték, s ráadásul milyen gyorsan és milyen ügyesen! Most szakadatlan faggatásnak, keresztkérdéseknek vetik alá Wiesbachot, mert hiszen csak annyit tudnak róla, amit Homann elmondott. Természetes, hogy alaposan megnézik, mielőtt hinnének a szavának. Most, az első napokban Wiesbach feltehetően hallgat. De nem kell őt félteni! Talál majd alkalmat, hogy hírt adjon magáról az Abwehmek. Valahol a tudata legmélyén egy baljós érzése támadt: mi van, ha, az oroszoknak sikerült valami úton-módon kiszagolniok Wiesbach igazi szerepét ebben az egész rejtekhely-ügyben? De Upitz elhessegette magától ezeket á kellemetlon gondolatokat: a kitűzött kombinációt tökéletesen végigvitték, eddig minden úgy alakult, ahogy tervezték. Ha az oroszok is sejtettek valamit, nem sokra mennek vele. Upitz elővigyázatos volt, s gondoskodott róla, hogy Wiesbach ne tudja meg, hol van az igazi rejtekhely. Tehát „Zöld”-nek ebben az esetben nincs más választása, mint kitartani amellett, hogy amit Ho- mannak elmondott a rejtekhelyről, az első szótól az utolsóig igaz. Miután mindezt végiggondolta, s úgy ítélte, hogy nincs különösebb félnivaló, hozzálátott az akció befejező szakaszának az előkészületeihez. Ámbár mégis akadt zavaró körülmény, amely lehetetlenné tette, hogy az SS-tábornok kizárólag csak a munkára koncentráljon. Nem sokkal ezelőtt kerültek Upitz kezébe azok a jelentések, amelyek arról tanúskodtak: az „felső oppozíció”, amely a Führer elleni merényletre készült, végérvényesen vereséget szenvedett. Hitler lett a győztes. Különben — a sorok között olvasva — Upitz jól látta: az ösz- szeesküvők egyáltalán nem azért buktak le, mert az, akit el akartak tenni láb alól, olyan erős és legyőzhetetlen, mint amilyennek tűnik. Másutt kell keresni az okot. Az összeesküvés vezetői — Beck vezérezredes, aki az államfői címre pályázott és Witzleben táborszernagy, aki a Wehrmacht főparancsnoki tisztét szemelte ki magának, — egyszerűen pipogyák voltak, nem eléggé határozottan és gyorsan cselekedtek. S éreztette hatását a vak ellenségeskedés is, amely hosszú évek óta belülről marcangolta a hitlerista tábornoki kart. A döntő pillanatban például megingott Rommel táborszernagy és Von Kluge táborszernagy, gyávaság vett erőt rajtuk, s elárulták összeesküvő cimborájukat, Von Stulpnagel tábornokot. Hitler könyörtelenül leszámolt a puccsistákkal. A „felső oppozíció” tagjait minden ceremónia nélkül lelőtték, mint a kutyákat, vagy méreggel pusztították el. Másokat pedig az álluknál, vagy a bordájuknál fogva vaskampóra akasztották, mint a vágott marhákat, eltördelték a csontjaikat, összeroncsolták az ízületüket. S Upitz nem győzött hálát adni a megváltónak, hogy sikerült távol tartani magát ettől az egész ügytől.. Megértette Hitler féktelen dühének igazi okát Németország szénája egyre rosszabbul állt. Az angolok és az amerikaiak, akik végre ráeszméltek, hogy az oroszok az ő közreműködésük nélkül is el tudnak bánni a német fasisztákkal, in- térzivebben mozgolódni kezdtek. Különböző ürügyeken két esztendeje halogatták a második front megnyitását. Most ezt is megkezdték: 1944. június hatodikén a szövetségesek partraszáll- tak Normandiában. A németek — akiknek a „Nyugat” elnevezésű, mindössze ötven hadosztályt számláló hadseregcsoportja állomásozott Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában, s még ennek a kevés számú hadosztálynak egy része is feltöltés, átcsoportosítás alatt állt — nem tudtak ellenállni a levegőben is fölényben lévő, jól felszerelt angol—amerikai katonaság erőinek. S megkezdődött Nyugaton a visszavonulás. (Folytatjuk) Az arcát figyelgetem. Furcsán sárga, a pórusok mintha ritkábbak lennének a bőrén, mint szokott. A közben körénk sereglett gyerekhad arcán is hasonló nyomokat fedezek fel. — Ja, igen — bólogat. — Ilyen a pince. Kevés benne a levegő, napfény nem járja, csak az ajtón süt be néha. Télen még ott se. — Hogy mióta laknak a hegyoldalban emberek? — kérdez rám egy olyan tizennégy éves forma iskolás. — Azt senki sem tudja megmondani. A hagyományok szerint már a törökidőkben is voltak a domboldalakban pincelakások. Most, ahogy hamarjában ösz- szeszámoljuk a dunaföldvári Burgondiában, a Bánom-völgyben és a Kálvárián, huszonhat pince- lakásf lehet találni. A múlt, a keserű, sanyarú történelem, a jajszavas „népjólét” emlékei ezek. Aki egyszer ide költözött, az egyből mindjárt a társadalom perifériájára is került. Megsárgult az arca, s a községben már tudták ránézésre, hogy a környékről való. Megkeseredtek a férfiak, zsörtölődő, házsártos perszónák lettek a sok gyerektől és az egészségtelen pincelakástól korán öregedett asszonyok. — Elköltözni innen, építeni máshol, ugyan? — legyintenek fásultan. — Hogyan, miként? NAGY CSALÁDOK LAKJÁK a pincéket. Bálint Ferencnek kilenc gyermeke van. de négy, öt, hat gyermek egyáltalán nem számít ritkaságnak. S ennyi apróságtól az asszonyok nem tudnak dolgozni, csak a férfiak keresnek, ha keresnek. Egy fizetésből pedig aligha lehet összekuporgatni ez új ház árát. Mert számoljunk egy kicsit: a kiosztásra kerülő telkek, ára igen magas: körülbelül 39 forint négyszögölenként. S ezt a pénzt előteremteni olyan gyorsan, ahogy a pincelakők helyzete megkívánná, szinte lehetetlen. Kicsit keserű szájízzel köszönök el. Visszafelé az út mentén már vár rám a szőlőkapás ember, kíváncsian érdeklődik. Mondom neki, amit láttam, s ő csak legyint. — Megnézték ezeket már ki tudja hányán, de segítséget még nem kaptak. Nem is értem, hogy a demokráciában — hirtelen elhallgat, nem tudja, kivel beszél, s nem fejezi be a gondolatot. ba csak község Dunaföldvár, a helyiség- és lakásprobléma épp úgy megvan, mint a városokban. — A pincelakások ügyével már foglalkozott a tanács — mondja alapos megfontolás után. — A megoldás? Egyelőre még csak terveink vannak. Két éve dolgozunk azért, hogy megszüntessük ezt a régi, nagyon régi bajt. MIT AKAR TENNI A TANÁCS? Mint a beszélgetésből kiderül : emberibb körülmények közé szeretné juttatni azt a 26 családot, akik még a Burgondia, Bá- nom-völgy és a Kálvária oldalában laknak. S ezzel majdnem egyidőben arról a 33 cigánycsaládról is szeretnének gondoskodni valahogy, akik viszont a pincéknél alig jobb viskókban, kalyibákban élnek. — A mi erőnk azonban kevés — állapítja meg az elnök. — S hogy valamit is csinálni tudjunk, ahhoz a felsőbb szervek anyagi segítsége szükséges. Elmondja azt is: a pincelakók úgy vannak vele, járt már náluk Ponciustól Pilátusig mindenki, de megoldást még senki sem kezdeményezett. Talán most. A tanács ugyanis alapos tájékozódás után kísérletezik a végső megoldással. Valamilyen olcsóbb sorház-típusra gondolnak. Olyanra, amelyiknek a költségeit részletekben Jd tudnák fizetni a pincék lakói. Jó úton járnak? Bizonyára, hiszen embereken, szorongatott körülmények között élő családokon igyekeznek segíteni. S ez a gondolat vezeti majd azt a szervet is, amelyik dönt a dunaföldvári ak kéréséről. Sz. L Ki nem mondott szavai azonban ott motoszkálnak, fészkelődnek a gondolataim között, még akkor is, amikor benyitok a tanácselnök szobájába. Sűrű gondok között találom Bíró Józsefet. Éppen azon fáradoznak már hosz- szabb ideje, hol helyezzenek el egy fontos intézményt. Mert hiáTanácskoztak a járási szakpropagandisták (Tudósítónktól). 0 A járási tanácsok mezőgazda- sági osztályainak szakpropagandistái részére kétnapos értekezletet rendezett a Megyei Tanács VB. mezőgazdasági osztálya Lengyelben, a mezőgazdasági szakiskolán. Az értekezlet résztvevői a szakpropaganda és a mezőgazdasági tanulóképzés időszerű feladatairól tanácskoztak. Megismerkedtek az iskolán tanuló szakmunkások életével is, meglátogatták a gazdaságot és tanulmányozták annak bemutató tevékenységét. y A X; A fiatal lengyel autóipar termékeit is bemutatják a Budapesti Nemzetközi Vásáron. Előtérben a Warszawábói tovább fejlesztett speciális gépkocsik.
