Tolna Megyei Népújság, 1961. április (11. évfolyam, 78-101. szám)
1961-04-09 / 83. szám
Tolna megye művészeti emlékei A simontornyai vár Műhely és játék A szerző személye soha nem közömbös. Bizonyságul két verset mutatok be, előbb a német szöveget, majd magyar fordítását. Az első vers így hangzik: Leben, Tod O selig, wem gegeben Des Schicksals giit’ge Hand, Für Wein und Weib zu leben, Zu sterben für’s Vaterland. Az első három sor Luther szentenciája utánérzésének tűnik: Wer nicht liebt Wein, Weib und Gesang — Der bleibt ein Narr sein Lebelang. Csak a negyedik Élet, halál Ö boldog, kit a sorsnak az áldása kisért, asszonynak élt s a bornak, de meghalt a honért. A Wein és a Weib hangzásha- konlóságát még alliterációval is lehetetlen visszaadni, a formai hűség azonban megkövetelte az ölelkező rímeket, s ezekkel nincs is baj. A német költő nem valami virtuóz verselő, éppen ezért a »gesehen — zu leben«-el egyenértékű ez a ragrím: »sorsnak—bornak«, s hangulatilag is körülsor ad váratlan és magasztos for- | belül hűségesen adja vissza. A dulatot a versnek, de így is Kör- nert, vagy valamelyik romantikus hazafias lantverőt sejtjük csak a rövid vers mögött. Magyar fordításban így adtam vissza: »Hand—Vaterland« rímpámál valamivel finomabb a »kísért—honért«, jóllehet nem tiszta rím. A másik vers németül így hangzik: ■ 'Tjainuzi haza tévés bad! — Nem is! — vetette oda. — Nem leszek én arra sohase rászorulva! ... így ment el hat éve Paraszkai Anna... (Folytatás az 5. oldalról.) Éjszakáját Bódogéknál töltőt- nekitapadt a szoknyájának, és Nem tudni aztán, miket mon- te, akikre az elhagyott kis házát Paraszkai Anna csak annyit tudott még neki Vencel Imre, csak bízta, reggel aztán korán kelt, hi- dott mondani: annyit beszéltek itt igen sokáig, deg vizet vitt a kútról, megmos- hogy csúnyán összevesztek. dott szépen, a kisfiát is rendbe— Eredj! — mondta a végén.— tette, felöltöztette. Tejet ittak Fuss neki az életnek, de nehogy mind a ketten, de Anna torkán aztán eszedbe jusson visszajönni, igen nehezen csúszott le a falat, mert annyit megmondok neked, Mi lesz most énvelem — töpren- hogy ide, mihozzánk te hiába ko- gett — és a kicsi fiammal, ebben pogtatnál! Ide be ne tedd a Iá- a régen elhagyott életben?! Aztán megfogta a gyerek kezét, s ahogyan tegnap érkezett, fekete ruhában, fekete kendővel . elindult a faluba. ' Hej, de más most itt minden, hej de más! — hajtogatta magában. amint benézegetett az ud- Irt olykor a faluba egynek- varokba. Hogyan találom én meg másnak, dicsekedett a sorsával, magamat ebben az új levegőben, azt is megírta most öt éve, hogy hiszen a fák is nagyobbak, a bök- hoz fordult, de nem bírta szeme férjhez ment valami igen csinos rok dúsabbak. minden megváltó- az erős fényt, szakmunkáshoz. zott itt. mióta elmentem. A ház Aztán elhallgatott. Emlegették is, ahol Vencel Imrével utoljára itt olykor, hogy mi lehet vele, ha beszéltem! Nicsak, nem is az a előbújt tavasszal a vizes rétek ház már, hanem új, jóval na- kikericse, mondogatták: de sze- gyobb, tábla is van a falán, hogy rette ezt Paraszkai Anna!... Ha ez itt a szövetkezet központja, virágot bontottak az orgonák, — Gyere, fiam, gyere, kicsi utóbb az. akácok, egyik-másik só- fiam ... — mondogatta, amint behajtott egyet:, hej de sokszor da- lépett az új vaskapun, s érezte. Meg is kopogtatta az üveget, mert lolt ezek alatt Paraszkai Anna! hogy arcába fut a vér, szemébe szólni még mindig nem volt ké Mert nagyon szerették valameny- meg valami forró nedvesség, hyien. " így került be Vencel Imre elé, Most aztán megint a tavasz ra- aki azóta szépen megíehéredett, gyogásában elfutott a híre teg- a dereka is közelebb nap, hogy megérkezett Paraszkai földhöz. Megállt előtte, a kicsi gyerek Der Wald hat seine Vőgelein ... Der Wald hat seine Vögelein, Der Garten seine Blümelein, Der Himmel seine Sternelein, Der Busche hat sein Mägdelein. Der Vogel singt; die Blume Blüht; Der Sterne Glanz die Welt umsprüht; Das Mädchen glänzt und blüht und singt, Und jedes hohe Freude bringt. Jedoch die Blümelein verbltihn; Der Stern verbleicht; die Vögel zieh’n; Nur du kennst keine Jahreszeit: Der Liebe Himmelssaligkeit! Ilyesmit bizony elég sokat olvashatunk a német költőknél; afféle csendes falusi idill, legjobban talán Uhland lantjára méltó, aki néha valóban költői magaslatra tudta emelni ezeket a szelíd hangulatokat. A fordítót zavarba hozza a második strófa felsorolása, ami megismétlődik a harmadik versszakba i is. A »Der Vogel singt«, vagy a »die Blume Blüht« kifejezés a magyarban lényegesen több szótagot ad, nem is beszélve a »Das Mädchen glänzt ünd blüht und singt« sorról. Az átültetés hűsége viszont megköveteli a szószerintiséget is, főleg ilyen esetben. Hevenyészett fordítása így hangzik: — Megismer még, Imre bácsi? Az ablakon éppen Vencel arcára esett a fény, elfordult egy kicsit, közelebb is lépett és halkan szólt: — Te vagy, Paraszkai Anna? ... — Én vagyok, Imre bácsi. Meg a kisfiam. Árvácskám. Erre már cáák bólogatni tudott Vencel Imre, és megsimogatta a kisfiú fejét. — Azt mondta énnekem akkor — szólalt meg nehezen Anna —, hogy be ne tegyem ide többé a lábam, Imre bácsi... Vencel egy pillanatra az ablak — mondHa aztán — Mégis betetted . ta szelíden. — Be, Imre bácsi, maradhatnék... , Vencel egyet se szólt már erre, csak lehajolt, fölvette karjára az ijedt gyereket, odament vele az ablakhoz és mutogatott kifelé. pes. Anna. Elsőnek Tamás Vincéné látta, ámint jött befelé az állomásról. Jött a jegenyék alatt,, talpig feketében, városias ruhában, még a kendő is fekete volt a fején. Csomagot semmit se hozott magával, csak a négyéves kisfiát vezette a világos porban. A délutáni vonat hozta őket, a jegenyék árnyéka hosszan esett rá a kikeri- cses útra. s a levegőben libbenő lepkéket dobált a kölyökszelecs- ke. — Hát megjöttél? — állította meg Tamás Vincéné —, s már le is hajolt, hogy kedveskedjék a gyereknek. Paraszkai Anna csak annyit mondott; — Meg én, Lidi néni — és nem mondta, miért, hogyan, csak annyit beszélt, hogy özvegyen maradt. Aztán beért a faluba a tavaszi fehérben fénylő házak közé, a kocsiút közepén ballagott, mag- megállt kisfiával, ha bolyhos csibéket. libákat láttak, s örült a gyerek örömének. Estére már az egész falu beszélte, hogy visszajött Paraszkai Anna... Anna pedig csak állt a háta mögött, nézte az esett vállát, a hajolt a fia sötét haját, s olyan szépet érzett, amit nem is lehet elmondani.. . TANYA HL (Herner Lajos fametszete.) Erdőt lakja a madárka .. . Erdőt lakja a madárka, minden kertnek van virága, van csillagja a nagy égnek, szeretője a legénynek. Virág nyílik, csillag ragyog, a madárka víg dalba fog, a lány dalol, virít, ragyog, s a legénnyel, de boldogok. Csillag kihuny, virág hervad,/ ősszel a madár is elhagy, csak. a boldog szívek állják- múló évszakok próbáját. A német költő meglehetősen igénytelenül rímel, de ez az igénytelenség végeredményben illik is a népies hangvételhez. Igaz, hogy' a két utolsó sor: »Nur du kennst keine Jahreszeit.. .« egy kicsit tudálékosan hat, a »Himmelsseligkeit« kifejezés pedig elárulja a romantikus iskolát, s erőltetettsége már bántó is. A magyar fordító kénytelen volt bonyolultabb rímeket használni s az első strófa kicsinyítőképzős ismétlődését — legalább formailag — a második versszakban próbálta visszaadni. A »ragyog — dalba fog — ragyog — boldogok« rímpárok többé-kevésbé sejtetni is tudják a vers hangulatát, bár a »dalba fog« erőltetett, viszont ugyanúgy a műköltőt árulja el, mint a német vers »jlimmels- seligkeit« kifejezése. A fordítás tehát — művészi értékétől függetlenül — lelkiismeretes munka, de most már az a kérdés, hogyan állunk az eredetivel. Mert mindkét költemény magyarról németre átültetett vers új ráfordítása, s ez a kettős áttétel próbája annak is, hogy az emlékezetben elmosódott eredeti hogyan támad újra a fordításban? Álljon itt tehát bizonyságul az eredeti is: Élet, halál Boldog, kinek fejére Az ég oly sorsot mért, Hogy bor- s leányért éljen És haljon a honért. Az erdőnek madara van.. Az erdőnek madara van, És a kertnek virága van, És az égnek csillaga van, o a leánynak kedvese van, Virílsz virág, dalolsz madár, És te ragyogsz csillagsugár, S a lány virít, dalol, ragyog.., Erdő, kert, ég, legény boldog. Hej, elhervad a virágszál, Csillag lehull, madár elszáll, De a leány az megmarad, A legény a legboldogabb. önmagában egyik' vers sem tartozik'a 'nagy költemények közé, s ha egy múlt századi antológiában olvassuk őkét, nyilván átsiklunk felettük. Efféle verssel nem egyszer találkozunk, s Krizát, Erdélyi Jánost éppúgy tarthatnánk szerzőjüknek, mint a jobb és igényesebb Petőfi utánzókat. De rögtön módosul értékük, ha egy nagy költői mű egészébe állítjuk, ha tudjuk, hogy egy gazdag pálya apró rögtönzései • csupán. A névnek is van valami gravitációja, összefog egy életművet, s talán épp az ilyen igénytelen versekkel teszi teljessé. Mindkét verset Petőfi Sándor írta, a német szöveget dr. J. Goldschmidt fordításából vettem, A gazdag gyűjtemény az 1880-as években jelent meg Lipcsében, s a lelkes fordító nemcsak Petőfi részletes életrajzát irta meg hozzá, hanem ódával is ünnepelte. Ő: élsz, ó élsz, szívünkben élsz te — és mindörökre élni fogsz — zengi a német fordító s lelkesedése olyan költőt ünnepel, akinek híre és hatása csak növekszik az esztendőkkel. CSANYI LÁSZLÓ Pécsi reggel Foszlik az éj, ez a szürke fátyol, s lehull vele a láz, a sötétség a jódszagú kórházi szobáról. És a szürkén merengő ablakon bebámul egy kopott, öreg bérház életuntán, sárgán, hallgatagon. Majd mogorván fölbúgnak a gyárak. És a térre döcögve kigördül a villamos, mint egy álmos állat. Lenn egy koránkelő lépte kopog. Nem messze egy vonat fütyül tompán, aztán lomhán, búsan továbbdohog. Szembe a Nap most bukott az égre. Ügy néz le a Mecsek a városra, mint anya ébredő gyermekére. Száll a Nap, és ablakunkra nevet. Fáradt szemünk fölravyog a fényre, feledve bajt. háborút és telet. S hallgatom, hogy milyen buzgón dalci árához egy idetévedt madár, tavaszról, mely most ébred valahol... Pécs. 1945, február. HEGEDŰS LÁSZLÓ
