Tolna Megyei Népújság, 1960. augusztus (5. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-20 / 197. szám
IRODÁLOM ^fUwé4Mt N É P M Ű V * Szép szekszárdi Szekszárdi emlékek Móricz Zsigmondiról Egy régi újságcikk — Ments János emlékei a nagy íróról A táj éppen fakul. Bármilyen szép is az ősz, a levelek hervadnak, és lehullanak. Az ember hisz a csalóka nap fényének, a növény nem hisz. ö szépen készül a télre. És íme, ilyenkor van a mező legnagyobb aratóünnepe, a legvigabb és legmámorosabb: a szüret. Szekszárdnak nagy szüreti ünnepe van ma. Elszántan, mindenáron: szüret, ha bor nincs is. A város A város nem ismer magára. Kedves, csöndes, úri város egyébként. Hegyoldali kis város, ami bizonyos rangot ad neki ebben az alföldire szabott országban. Most tele van öntve vendéggel. Nyüzsögnek. Az ember csodálkozik, hogy lábon járnak ezek az üres hordócskák. Az ember el van készülve, hogy éjszakára gurulni fognak. Á város részben öreg és patinás házakból áll, részben vadonatúj palotákból. A rozzant, öreg házakat akkor építették, amikor bőség volt, az új palotákat mióta nincs pénz. Szekszáröon nemcsak egyszer isznak bort egy évben, mint mi, vendégek, ők egész évben a saját * nektárjukból szívják a mámort. Filléres Négy filléres gyors jött ma Szekszárdra. 5600 idegent hoztak ide. Garay János szobra a főtéren álmélkodva nézi, mintha az Obsitos mesélné neki, amit lát. ötezerhatszáz fiatal vendég, a vendégek túlnyomó része ifjú nő és ifjú férfi. A szülők nehézkesen ballagnak nyomukban. Istenem, mennyi regény, mennyi, de mennyi regény. De jó volna belőlük habzsolni, csak őrzik. Nem mesélik el. A filléres vendégek roppant kedvesek és mindenütt ott vannak. Bennszülöttek tarkáinak itt-ott. Bő bokorugró selyemszoknyák. A nép édes leányai magukra terítik a tavaszi mező rétjét, összes virágaival, ahogy a íjoni selyemgyárak megláttál;. Közgyűlés A városháza térés udvarán nagy és országos formájú közgyűlés van. Kiváló politikusok az emelvényen egymás után, s fekete ruhás mokány magyarok nagy karéjban, s jó távol a dobogótól. Összevont szemmel hallgatják, hogy az urak helyettük panaszkodnak. Helyeslik Az ígéreteket komolyan veszik. A magyar ember hite elpusztíthatatlan: hisz az ígéretnek. Érdemes nézni: szónokok a fővárosi urak. Hallgatók a helybeli polgárok. írta: Móricz Zsigmond Ha egyszer ezt a két elemet úgy össze lehetne olvasztani, hogy cselekedjenek is együtt, — Hálátlan dolog a szőlőt és bort védeni. — mondja egy szónok. — Hálátlan, mert folyton kétfelé kell hadakozni: a meg nem értőkkel s azokkal, akik értik, de nem akarják. A nép összenéz: »Ez jól beszél". Másik szónok: Egy francia abbé volt itt, a francia szőlősgazdák vezére. Megvizsgálta állapotainkat. Megértette bajainkat. Azt mondta: — Mennyi bort termel Magyarország? — Hárommillió hektolitert. S az a bajunk, hogy még a régi magyar területre se vihetjük el. — Hárommillió? — mondja az abbé. — Hárommillió... Mi franciák hatvanmilliót termelünk és csak hárommilliót küldünk ki... Nem szégyenük magukat, maguk magyarok. Nem tudják maguk meginni azt a hárommilliót? A nép felnevet. Valaki felkiált: — De ha megisszuk, miből fizetünk? Sárközi bokréta Ragyogó napfény. Hatalmas területen a szép zöld gyepen nagy négyszögben veszik körül a dobogót a tribünök. Zsúfolva. Több mint tizenötezer ember. Jó ebéd után jókedvű közönség. Kis szekszárdi vörös bor színesíti már a kedélyeket s az arcokat. Bömbölővei jelentik: A tisztelt közönség kéretik, hogy foglalja el a helyét. Az előadás azonnal kezdetik. ízelítőnek éppen elég abból a kultúrnyelvből, amivé vedlett ez a felséges és tömör magyar nyelv. Most aztán jöjjön a sárközi bokréta. Mozi Az egész kép a mozi perspektívájába van beállítva. Árva- lányhajjal magyarított cserkészruhák mindenfelé, ezek a rendezők, mint akár Los-Ange- lesben. A közönségről semmiféle kritika nem állapíthatná meg, a világnak mely tájáról gyűlt egybe. Mai viselet, a mai nemzeti külsőség. Délelőtt a kisgazda versenyen olyan magyar menyecskék ültek a szekereken, keményen, parittyás főkötőfcen, mint az ázsiai tatár szobrok. ELÉS l záréi Most mozifelvétel lesz, úgy látszik. Himnusz Felvonul a dalárda szörnyűszép szereplése után a sárközi nép. Mint valami csodálatos mesejáték szereplői. De még az élet küldi őket. Még nem az operai díszlettervezők fantáziája szabta a csodálatos ruhákat, hanem a ládákból kerültek elő. Nem viseli már a nép se. „Mókára vesszük fel” — mondotta egy sárközi menyecske. A felvonulás a dobogóra fantasztikus, mint az Ezeregy éjszaka tündéreié. S amikor felharsan a Himnusz csodálatos, édesbús éneke, könny szökik az emberek szemébe. Különös ihlete van ennek a nemzeti éneknek. A szív elszorul, a tüdő kitágul. Bánat, egy ezeréves nép halhatatlan bánata. Kölcsey sorai a legmélyebb fájdalom, remény, öröm igéit lopják a lélekbe. Megkezdődik a játék. Egyik falu a másik után. Japán lampionok és szőlőgerezdek fűzére alatt a legfantasztikusabb felvillanása a népművészetnek. Ahogy itt körülnézek, szeretném, ha ez a kép felloboghatna az egész magyar nyelvterület előtt. A lehanyatló nap fényében a lehanyatló magyar művészi lélek utolsó csillámai. Az, amit itt, pompában, valóban ezeréves kultúrában kapunk, a Mátyás király korának hősi és hatalmas érzéseit villantja meg. A csoda tetőpontra hág, amikor német falu lakói jelennek meg s magyar szóval jelentik be, remek magyar ruhákban, magyar süvegekben és keleti méltósággal, hogy: — Svábok vagyunk, de jó magyarok. Aztán táncolnak és énekelnek. Énekük német szó, táncuk a valcer... és a tánciskolák figurái, de oly különös, ahogy ezek a németek magyar ruhában lejtik a maguk kultúráját és énekelik a maguk német énekeit... Ha Máiyás után magyar királyok folytatják a magyar életet a magyar földön, ma ez volna a magyar élet alaptónusa. így? ... Komoran mesélik mellettem, hogy a magyar faj félelmesen ítéli magát elmúlásra ... Ma már minden faluban hatvan-hetven család van, ahol nincs gyerek... A helyüket a régi sváb felesek foglalják el... Fájdalmas nemzeti ünnep. Szekszárd szép szüreti ünnepe egy pillanatra a magyarság utolsó sírva vigadásának lobog fel... De az egész mégis ezt jelenti: Magyarok! Élünk! (Megjelent Az Esi 1??3. október iO-i számában.) 1933 októberében történt. Szek- szárdon szüreti ünnepséget rendeztek, népviseleti felvonulással, I borkóstolóval, nagygyűléssel. — i Politikusok, régen elfelejtett | nagyságok utaztak a megyszék- líelyre, filléres gyorsvonatok hozták a szekszárdi kadarkára szomjas pestieket, s mint annak idején szokás volt, ezen a napon is puffogtak az üres frázisok, a hamis ígéretek. A hivatalos vendégek között volt egy hívatlan is, aki váratlanul toppant be Szekszárdra, elvegyült az ünneplő emberek között, s meg is őrizte volna az ismeretlen idegen feltétlenül kellemes rangját, ha már első látásra nem ismerte volna fel mindenki. Zömök, mokány magyar volt, roDpant bajusszal, oroszlán sörénnyel, s ahol csak megfordult, mindenki tudta róla. hogy Móricz Zsigmondnak hívják, ő írta a Hét krajcár pompás elbeszéléseit, nyilas Misi könnyekig megindító történetét, az Úri murit, A rab oroszlánt, s ő az a Móricz Zsigmond, aki a tanácsköztársaság idején elsőnek írt a somogyi példamutató termelőszövetkezetekről. Ott ült az ünnepi gyűlés közönsége között, rótta a város utcáit, de valami többet is meg akart tudni Szekszárdról és a megyérui, ahova aztán később is visszatért, főleg ormánysági útjai alkalmával, amikor zengővár- konyi barátját és harcostársát, Fülep Lajost kereste fel, hogy a dél-baranyai egyke kérdését tanulmányozza s figyelmeztessen a magyarságot pusztító veszélyre. Természetesen nem elégedett meg azzal, amit a hivatalos szüreti ünnepségen látott, jóval többet, sokkal igazabbat akart tudni, ami ebben a városban és ebben a megyében történt. így vezetett el útja Mentz Jánoshoz, az ismert szekszárdi tanárhoz, aki már abban az időben is közszeretetben élt és tanított itt. — Voltaképp ma sem tudom, miért épp engem keresett fel Móricz Zsigmond, — emlékezik visz- sza a közel harminc esztendei látogatásra Mentz János —, de tény, hogy a nevezetes ünnepség után bekopogtatott hozzám, s amikor elébe siettem, bemutatkozott. Mit is mondhattam volna mást, mint ezt: az én házamban Móricz Zsigmondnak nem kell bemutatkoznia, mert könyvein keresztül régi és igaz tisztelője vagyok. Azt hiszem, jól esett neki ez a fogadtatás, s hozzáteszem, jól esett neki a szekszárdi bor is. amivel, mint saját termésemmel megkínáltam. Sajnos, csak két liter volt otthon, s ez a két üveg bor elég gyorsan el is fogyott, de az is az igazsághoz tartozik, hogy legnagyobb részét halhatatlan vendégem, Móricz Zsigmond fogyasztotta el. Mi érdekelte Móriczot, miről kérdezősködött Mentz Jánosék- nál? — No hát sok minden. — emlékezik vissza János bácsi. — Először is a szüreti ünnepségről beszélt, ami nagyon tetszett neki. Különösen meghatotta, hogy a kétyi svábok ezekkel a szavakkal jelentették be szereplésüket: — Sváboknak születtünk, de jó magyarok vagyunk. Ezzel kapcsolatban részletesen érdeklődött a Tolna megyei német telepítésekről. Elég jól ismerem ezt a kérdést, így hát részletesen beszámolhattam történetéről. s h'"»ételiem, itt van a nagy regénytéma, ezt kellene megírni. Móricz Zsigmond azolU ban majdnem méregbe gurult: Nekem van elég témám, mond« ta, írjátok meg ti! Közben egy sárközi asszony kopogtatott a házunkba és szőtteseket kínált eladásra, mert tudta, hogy szívesen vásárolunk effélét. Móricznak nagyon megtetszettek a szőttesek és kérte, hogy ő vásárolhassa meg az asszony portékáját, amibe természetesen szívesen bele is egyeztünk. Móricz Zsigmond látogatása Mentz Jánoséknál elég hosszúra nyúlott. A vendég jól érezte magát, a vendéglátók pedig nemcsak akkor, ma is boldogan emlékeznek vissza erre a vasárnap délutánra. — Sok mindenről szó esett, beszédes ember volt, — meséli Mentz János. — Miután mindent megtudott a Tolna megyei német telepítésekről, saját családjáról kezdett mesélni. Két lányát, Virágot és Lilit emlegette nagy szeretettel s úgy tűnik nekem ma is, hogy nagy gondot fordított nevelésükre. Olyan részletesen és olyan szeretettel beszélt iskoláztatásukról. pedig úgy emlékszem, erre az időre esik nagy családi válsága. Erről azonban egy szóval sem emlékezett meg. Móricz Zsigmond szekszárdi látogatása nem múlott el nyomtalanul, pompás cikket írt róla Az Est című újságba, hűségesen beszámolva szekszárdi élményeiről. Most pedig, közel harminc esztendő múltán, Móricz szekszárdi látogatását Mentz János idézi vissza, hűségesen tolmácsolva Móricz Zsigmond szavait. — Nem tudok róla, — meséli tovább —, hogy Móricz Zsigmond később is járt volna Szek- szárdon. A Sárközben többször megfordult, szekszárdi időzéséről azonban nem tudok. Szóba kerül Móricz közismert regénye, a Rokonok. Van egy legenda, amely szerint Móricz az akkori Szekszárd közállapotait irta volna meg, a regény cselekménye, alakjai, a korrupt városi tisztviselők botrányos panamái kísértetiesen hasonlítanak mindahhoz, ami a harmincas években Szekszárdon lejátszódott. Mindebből azonban egy szó sem igaz. Azóta egész sereg magyar város ismert magára a Rokonokban, mert Móricznak nem volt szüksége egyetlen szekszárdi botrányra amikor a magyar vidéki városok tipikus képét, közállapotainak általános keresztmetszetét tudta adni. A szekszárdi szüretről írt riport azonban minden finom köl- tőisége mellett sem nélkülözi a határozott kritikát, az „urak” hitegető politikájának leleplezését. — Mindig nagy tisztelője voltam Móricz Zsigmondnak — mond ja Mentz János bácsi, — minden írását szerettem, becsültem, mert magaménak éreztem azt a magyar hangot, azt a becsületes látásmódot, ami Móricz írásaiból kisugárzott. Számomra, személy szerint mégis legkedvesebb írása talán ez a szekszárdi újságcikke, mert 1 talán senki sem tart szerénytelepnek — úgy érzem, valami‘kevés közöm nekem is van hozzá. Szép, igaz. emberséges írás. Talán egy-két gondolatot Móricz Zsigmcnddal lefolyt beszélgetésünk is adeti hozzá, a cikknek néhány fordulata talán éppen beszélgetésünk alatt, a jó szekszárdi bor mellett jutott annak idején Móricz Zsigmond eszébe. Ezért őr zöm ezt a régi újságot ma is, s ezért őrzöm kegyelettel a nagy író iránti őszinte tisztelettel látogatásának szép emlékét. Csíny; Luíifé k
