Tolna Megyei Népújság, 1959. március (4. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-08 / 57. szám
Régi színészek, írók (Egy öreg színész naplójából) BLAHA LUJZA Sűrűn látogatott el a nagyasz- szony a vidéki színházakhoz. Fellépése ünnep volt nemcsak a közönségnek, de a színészeknek is. Emlékeim imádattal fűződnek hozzá, márcsak azért is, mert kitüntető szeretettel foglalkozott velem. Székesfehérváron játszott Micsey F. György társulata, hol én elsőéves színész voltam. A társulat nagyban készülődött a Piros bu- gyelláris című népszínmű előadására, melyben Blaha Lujza fog vendégszerepelni. Nagy sürgésforgás városszerte. Egyszer csak megjelenik egy egyszerű asszony, félparasztos ruhában a próbán, s szerényen bemutatkozik: »Blaha Lujza vagyok. Eljöttem a próbára. Kezdhetjük.« A zenekar belevág a nyitány első részébe, Blaha Lujza félig énekelve, félig szavalóan kíséri csendesen a magyaros zenét, sőt kezével dirigálja is és kedvesen mosolyog a karmesterre, a nagybaj uszú Tombor Aladárra, kinek kissé félszegen állt a katona karmesteri ruha, mert katonazenészeket dirigált. Elkezdődött a próba, Blaha Lujza figyelt, s amikor én jöttem a színpadra, mint Kósza Gyurka, mindjárt az első mondataimban kifogásolni valót talált. — Szavalsz, szavalsz, fiam és nem játszol — mondta. — Eredj vissza a színfalak mögé és beszélj természetes hangon. — Bejöttem, drukkoltam, de sikerült. Megdicsért, s azt mondta, hogy jó paraszti fizimiskám van és szépen beszélek magyarul.. A vele való jelenéssel nagyon meg volt elégedve, dicsérte az énekhangomat s megjósolta, hogy jó népszínénekes lesz belőlem. Másodszor már SzombatheNóra, vagy a kínai regény ♦Tizennyolc éves lehettem, amikor megismertem Nórát. Hosszú délutánokon ültünk a tavaszi Dunaparton, néztük a kékes vizet és a Hédervári út szegényes akácait s estefelé együtt mentünk haza, mert Nóra is a Nádorvárosban lakott. Mégsem ez volt a szép; azt szerettem legjobban, amikor egyedül ülhettem szobámban, mert ilyenkor a valóság kitágult, a tenger sós szagát éreztem s a hideg északi szélben egy másik Nóra állt a parton. Mögötte az ég és a föld, a roppant hegyek és a végtelen tenger, örök díszletként. Ibsen lelkesítő hősnője volt már, aki egy ismeretlen és titokzatos világból lépett ki. Nórát csak azért szerettem, mert jó volt emlékezni a másikra, a távolira és borzongatóan idegenre s ez még az unalmas, együtt eltöltött délutánokat is megérte. Néha beszéltem is neki róla, az igaziról, de ilyenkor zavartan hallgatott, mintha tudta volna, hogy a távoli és szeretetreméltó társsal úgy sem versenyezhet. Mert a valóság egészen más volt: Nóra egy cukrász kövér és bájtalan leánya volt. aki krémeslepények és dobostorták között nőtt fel, s ha néha elmentem hozzájuk, azonnal iszonyatos tál édességet raktak elém is. A romantika azonban, melyet neve keltett, megvigasztalt, mert a fiatalság mindig romantikus. De vannak népek is, amelyeknek életét az ifjúság romantikája aranyozza be, ez az örök derű, amely nem engedi megöregedni őket. Azt hiszem, a kínaiak is ezek közé tartoznak, legalább is erre vall irodalmuk, ez a bölcsességből, tiszta humorból, emberségből ötvözött irodalom, mely kétezer év óta énekel a barackvirágról, a Holdról s a derék borivásról. A kínai regény is ezt a derűt árasztja; talán elegendő példának a „Virágos gyertyák”-at idézni, az első könyvet, amely hírt hozott Európába a kínai regényről. Az irodalomtörténetek szerint nem lyen játszottam vele, hol az ő ün- nepeltetése közepette büszkén állottam mellette a színpadon. Sohasem felejtem el szép, kicsi, mosolygó arcát, s azt sem, amikor engem »Kócos«-nak hívott. Áldott legyen az emléke. SOMLAY ARTHUR A Múzsa kávéház a Baross tér 9. szám alatt Budapesten, az Országos Színész Egyesület palotájában volt, ahová minden virágvasárnapján összejöttek a színészek, miután a színházi év is ekkor ért véget. Itt szegődtek el a színészek, itt csinálták a szerződéseket, vagy Rét Pál színházi ügynöknél, vagy a színészegyesületi ügynökség irodájában. Akárhol készült a színészszerződés, de a színész nem mulasztotta el kvaterkázni kollegáival a Múzsa kávéházban. Egyik asztalnál egy szép, fiatal kifejező arcú, tüzesszemű, jó alakú férfi, s egy idősebb, szántottarcú, sovány ember beszélget. A fiatal hevesen gesztikulál, s majdnem szerepet mond. Találgatják, ki lehet ez a heves, türelmetlenkedő ember, próbálnak közel férni hozzá, de mindannyiszor fölényesen elle- gyint. Mégis megtudtuk, hogy szerződést kötött. Ez a fiatal, büszke férfi Somlay Arthur volt, ki Monori Sándor délmagyarországi színikerületébe szerződött hősszínésznek. SZÉP ERNŐ Egy padban ültünk a mezőtúri kollégiumban. Az önképző körökben versenyeztünk. Ö versekkel, én szavalással. A jó öreg Kolozsvári Aladár magyar tanárunk büszke volt mindkettőnkre. Öbelőis a legjobb kínai regény, a hozzáértők a „Vörös szoba álmá”-t, Csao Hsüen-csin könyvét emelik ki, s mégis, aki végigolvassa ezt a regényt, melynek szerzőjét sem ismerjükj nem tud szabadulni varázsától. Pedig a lehető legegyszerűbb történet, mely két szerelmesről szól akik rossz emberek ármánykodása, sok baj és veszedelem közepette is egymásra találnak. Ez az igazi romantika, persze nem európai értelemben, ahol Novalis misztikája, a mondbeglänzte Zaubernacht ál-bűvölete és Dumas fél-ponyvája között nem volt középút. A kínai regény más és több is ennél: egy gyerek tud csak így hinni az élet céljában és értelmében. S ez adja meg értékét is; nem’ kételkedünk hitelességében. Ilyen könyvet csak az a nép írhat, amely örökké fiatal tud maradni s amelynek nincs szüksége kitalált izgalmakra, mert nemcsak ismeri az életét, hanem hisz is benne. Goethe is lelkesedett ezért a könyvért s Eckermannak azt mondta, hogy kedves Hermann és Dorot- heájára emlékezteti, „Az emberek ott majdnem ugyanúgy gondolkoznak, cselekszenek és éreznek, mint mi, — mondta — és hamarosan hozzánk hasonlónak érezzük őket, de náluk minden tisztább, rendesebb és erkölcsösebb.” Ezért más ez a romantika is, mely a diákköri szerelmek ábrándjára emlékeztet, s amelynek örök derűlátása mindig megtalálta azt, amiért érdemes élni. A nyugati lapok ma sokat foglalkoznak Kínával s általában az őszinte csodálkozás hangján írnak róla. Pedig Kínában sem történt csoda: ettől a XVII. századi regénytől, mint ahogy az egész kínai irodalomtól is, egyenes út vezet napjainkig. Nyugaton legfeljebb azt nem értik meg, hogy ott „minden tisztább, rendesebb és erkölcsösebb”. Csányi László le író, sőt nagy költő, énbelőlem színész lett. Bejártam Magyarország összes nagy és kis színpadait, tizenkét évig Pesten játszottam, hol a sors összehozott újra Szép Ernővel, ki már akkor ünnepelt költő volt. Sokáig kísértük egymás útját. Én a Népszínházban, a Royal-ban, a Kamara Színházban (akkor Fridmann Orfeum), míg végül kettévágta karrieremet a süketség. Szép Ernő, a nagy zseni később elhagyatottan élt, botorkált az utcákon, méregette a küszöböket a szerkesztőségek palotáiban, szegénykedett, rongyoskodott, meg elzárkózott, de nem felejtette el akkor sem a mezőtúri kollégiumot és tanulótársát. A tízéves találkozón a megsajnált szűkruhájú diák ünnepelt, csodált alak lett. BERKI KAROLY Berki Liliről mindenki beszél, de Berki Károlyról egy szó sem esik. Pedig ez az ember a régi színészvilág ragyogó alakja volt, ki Magyarország falvaiban, városaiban még az »echós« szekerek világában rótta a világot az ő kisleányával, Lilivel. Berki bácsi tiszteletteljes alakjával, sasorrával a régi színigazgatók jellegzetes, de szimpatikus alakja volt. Itt nőtt fel, a faluzó és vidéki városokat járó színészetnél Berki Lili. Az erdélyi falvak, a székely községek rajongtak a kis Liliért, így nőtt fel. Naggyá lett, boldog felesége Gózon Gyulának, kivel megosztotta örömeit, sikereit. A többit, tudja a nagyközönség. Sikert sikerre halmozott. Béke és áldás emlékének. Vakár Vilmos Ébredés Még itt-ott hó födi a földeket, fagyot lehelnek még a hajnalok. De már az ébresztő csók fölremeg, s a cinke udvarunkon dalba fog. Még álmodik a róna és a domb; még ostoroznak böjti, vad szelek, de rügyek mélyén mozdul már a lomb, s a tél vonaglik, mint a nagybeteg... Szerszámokat szemlél a gazdaszem, a nyűtt kapába új nyelet teszen, hisz elcammogott Mátyás, tört jeget, s ottkünn a munka garmadája vár. Hívja, csalja az álmodó határ, s tavaszdalok az omló rög felett... Miszlai György Közel negyven évi szolgálat után ment nyugdíjba Perjési Simon kereskedelmi felügyelő. A hivatalban melegen búcsúztatlak, dísztárgyakat adtak neki emlékbe, és bekeretezett arcképét kifüggesztették a kiérdemesült dolgozók közé a szakszervezeti szoba falára. Perjési Simon negyven éven keresztül lelkiismeretesen szolgálta a közt, megérdemelte az ün neplést. Körülményei tették ilyen né. Szegények voltak a szülei, és már az iskolában számított a tandíjmentesség, s az a néhány korona, amit gazdag emberek lusta gyermekeinek oktatásával keresett. Akkor sem állott mögötte befolyásos rokon vagy segítő jóbarát, amikor az érettségi után tiszteletbeli írnokként nagy nehezen bekerült első hivatalába. Egy erős sége volt csupán — a munka. Tud 'htíív&dbet UtadátítOfd (egyket Éltesebb hölgy áll a bolt pultja elé. Arckifejezését igyekszik előre feldúlni, s mivel úgyis előre ismeri a választ, a kérdést is már felháborodott hangon teszi fel, úgyhogy a válaszra már nem is kell reagálni. — Datolya van? — Sajnos nincs kérem. — Hát akkor egyáltalán mit lehet kapni? — Szolgálnátok naranccsal, citrommal, mandarinnal, kaptunk tegnap két láda fügét és azt hiszem banánt is tudok adni. Rögtön megnézem a raktárban. — Nem kell, ne menjen. Én datolyát akarok venni. — Nagyon sajnálom... Ugye tetszettek már hallani ezt a, beszélgetést. Vagy ha mm, szó- szerint ugyanezt, hát hozzá hason lót. Egyébként ez az éltes hölgy mindig azt kér, amit nem lehet kapni. Ami van, azt még véletlenül sem kér, mert akkor ugyan miért lázadozhatna? Természetesen nemcsak a datolyáról, vagy narancsról, sőt elsősorban nem arról van szó, mert ismerősünk ugyanezt csinálja a bútorüzletben, ahol amelyik napon éppen német hálót lehet kapni, akkor ő jugoszlacoi keres, ha jugoszláv bútor van raktáron, akkor neki cseh székek kellenének. A motoriizletben ha Danuvia korlátlan mennyiségben van raktáron, akkor K. 25-ösre lenne gusztusa és fordítva. Ha nem seprik a várost az a baj, ha éppen dolgoznak az utcaseprők, akkor az a baj, mert minek verik fal a port. Kicsi az SZTK épülete? Ez baj. Hogy most nagyobbat építenek? Ugyan minek kell építeni, miért vonják el amiatt máshonn n az építőanyagot? Lekövezték a Wesselényi utcát? Miért azt, miért nem a Lajos király utcát? Ha valaki lop és a rendőrség csak másnap találja meg a tettest, háborog a lassúság miatt. Ha valamelyik bűnöst jól kiérdemelt helyére csukják, a demokrácia megsértését emlegeti És így tovább és így tovább... Aztán megragadja az első alkal mát, hogy ismerőseinek panaszkodjék: lehetetlen itt az élet, sem mit nem lehet kapni, hiába kér az üzletekben bármit az ember. De ha már teljesen a sarokba szorul s végül is bebizonyítják neki, hogy kár a szóért, mert ez is vásárolható, meg az is, akkor Jeremiás siralmainak második fejezetére kerül sor: kevés a pénz Ebből a keresetből nem'lehet meg élni. Mert mi az, amikor a :érje elsején hazaviszi azt a potom ezernyolcszáz forintot? Hogy az ezernyolcszáz forint nem is kevés? Ugyan kérem, ő csak jobban tudja milyen nehéz az élet. Tavaly csak egy motorkerékpárt tudtak venni. Miért nem autót? S az ő fizetéséből is mennyi a levonás? Az ezerkétszázból alig több, mint ezer egyszázat kap csak kézhez. Milyen sajnálatraméltó szegény. Ugyebár? S peregnek a szavak, hangzanak a sirámok, de istenúgyse nem akad jószerint egyetlen ember sem, aki meghatódna. Nem vagyok hajlandó én sem meghatódni, s ismerősöm panaszait kétkedéssel fogadni kényszerülök éppen a tények hatására. Mert ugyebár a tények kemény dolgok, amit én láthatok, kézzel megtapinthatok, mégiscsak hihetőbb számomra, mint a bizonyítékok híjával lévő panasz. Nem vagyok megelégedett ember s mi valamennyien, akik segítünk ennek a rendszernek továbbfejlődésén munkálkodni, akik újra és újra jobb, nagyobb célokat tűzünk magunk elé, valameny nyien elégedetlenek vagyunk. Ami ma elégnek látszik, holnap már kevésnek bizonyul s a ma elégje helyébe ugyan miért ne teremtsük tneg minél előbb a holnap elégjét? De mire az megvalósul, már megint kevésnek bizonyul. Ez az elégedetlenség jó elégedetlenség s minden indokolja, hogy polgárjogot nyerjen, mert ez az elégedetlenség egyik előmozdítója a fejlődésnek. És munkálkodjunk is azon, hogy valamennyien ilyen elégedetlenek legyünk. Mert ez az elégedetlenség egyszersmind magában hordja az abbéli szándékot is, hogy necsak akarjuk a jobbat, a szebbet, a többet, ha nem tegyünk is érte, hogy bekö vetkezzék. Ez az elégedetlenség nem a síránkozók, a panaszkodók, a kákán is csomótkeresök elégedetlensége, hanem az alkotó embereké, akik nem valami külső do logban, hanem önmagukban keresik és találják meg a többet és jobbat teremtés lehetőségeit. Ezért fordulok el mindig megvetéssel előbb említett, s mindany nyiunk által jólismert, ismerősöm tői. Magabízásunkat indokolják és alátámasztják tetteink, amit már a több, jobb és gazdagabb érdekében tettünk. Közös ismerősünk panaszaira pedig legfeljebb csak egy közmondást citálhatok: »A kutya ugat, a karaván halad«. S mi tagadás, nem is lassan halad. LETENYE1 GYÖRGY ÜYim&PflUiAIM ta ezt jól maga is, s ezért tartotta örökösen rendben gondolatait és íróasztalát. De hát a negyven év letelt, s Perjési Simon a nyugdíj első napjaiban egy emberöltő törődését, idegizgalmát és fáradtságát pihente ki a boldogan sürgölődő hitves oldalán. Aztán a háza táját szedte rendbe, átcsoportosította a képeket a falon, kiselejtezett fiók faiból nagy halom régi kacatot, és megnyeste a fákat a kertben. Ami kor mindezzel kész volt, s az SZTK-tól is megjött a nyugdij- mególlapítás, indult el megváltozott élete első sétájára a városba. A főutcán ment végig egyenes tartással, szépen kiöltözve, sétabottal a kezében. A kirakatokat nézegette, majd újságot vásárolt, s a park egy padjára telepedett. Ki csit olvasott, aztán lehunyt szemekkel sütkérezett a tavasz langyos sugaraiban. Hirtelen mintha eszébe jutott volna valami. Fel- tápászkodott a pádról, s a közeli könyvtár felé indult. Beiratkozott olvasónak. — Nyomban parancsol valamit? — kérdezte barátságos mosollyal a könyvtáros. — A gimnáziumokban ezerki- lencszáztízben használt hetedikes történelemkönyvet kérem. — Talán meg lesz, — hangzott a meglepett válasz, — de frissebbel is szolgálhatok. Miért éppen erre van szükség? — A kérdezett egy pillanatig zavartan hallgatott. Aztán mintha nagy tehertől szabadulna, lökte ki magából gyorsan a szavakat: — Az érettségin vitám támadt tanárommal Nagy Lajosról. Utána kell már néznem, hogy kinek volt igaza! BAKÁCS TIBOR
