Tolna Megyei Népújság, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-01 / 1. szám

8 TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG 1959 január 1. A Lica-széke, az ólomöntés, a tollas pogácsa, meg a többiek Karácsonyi és újévi népszokásokat és babonás szokásokat gyűjtöt­tünk egy csokorba. Egyrészt azért, tudjuk meg belőlük,| miben hittek — vagy ha nem hittek, mivel játszottak — nagyanyáink, másrészt okulásképpen, harmadrészt pedig azon okból kifolyólag,, derüljön rajtuk aki tud és aki akar. Aki hisz bennük, az legfeljebb átkot szór szegény fejemre — sebaj annál egészségesebb leszek tőle. December 13-án, Luca napján — a naptárban ugyan Lucia néven sze repel, de Szekszárdon Lucának mondják — szorgos munkához kezd tek az emberek (már aki). Egy szé­ket kezdtek fabrikálni. Aztán kará­csony estéjéig minden nap igazítot­tak rajta valamit, úgyhogy a kará­csony esti éjféli misére lett éppen kész. Ekkor magukkal vitték az éj­féli misére és aki arra ráállt, az holt bizonyos ,hogy meglátta az összes boszorkányokat. Senkivel nem találkoztam ugyan, aki eleven boszorkányt látott volna, de biztosan a székcsinálás közben akadt valami hiba, ezért nem jelen­tek meg neki a rontó szellemek. • A másik szokás is Luca napjához fűződik, sőt a harmadik is, de arról majd később. Szóval a fiatal lány Luca napján megír 12 cédulát. Mind egyikre egy férfinevet pingál. Aztán i' naponta egyet eltüzel belőlük, s végül is amelyik karácsony szent estéjére tüzeletlenül megmarad, azt a nevet tartalmazza, aki majd ké­sőbb a férje leend. Mondjam,, hogy a legszeretettebb I udvarló nevét szándékosan az utolsó { napra tartogatták a leányzók? Luca napján a háziasszonynak, de még leányainak sem szabad varrni. Hogy miért? Hát azért, hogy be ne varrják a tyúkok... hogy is mond­jam... szóval azt a testrészét, ahol a tojás meglátja a napvilágot. De ez még nem elég Luca napján a háziasszonynak nem szabad el mennie szomszédba, mert ha elkó- dorog, nem lesz kotlóstyúkja. Azt elhiszem, aki állandóan kó- dorog nem is törődik azzal kotlik-e a tyúkja, vagy sem? De Luca napjára adódik egy szép és minden babonától mentes nép­szokás is. Ekkor ugyanis úgyszólván valamennyi háznál elvetnek egy cserépben félmaroknyi búzát. Ez a búza karácsonyra kikéi .szépen zöl- dell. A zöldellő búzavetést aztán odaállítják a karácsonyfa alá. Ta­lán azt hirdeti ez a szokás, hogy a legnagyobb télen is diadalmaskodik a tavasz? Most pedig jöjjenek az újévi szó kások. Valamikor régen nem volt ház, ahol ne sütöttek volna tollas pogá­csát. Ez abból állt, hogy annyi po­gácsába, ahány tagja volt a család­nak egy-egy szál tollat tűztek. Az­tán betették a sütőbe,, s figyelték. Akinek a tolla elégett, az abban az évben meghalt. Szegény »halálraítélt« nem győzte várni az év végét. A jóslat úgyszól- V ván soha nem vált be, de akkor a megmenekülés azért történt, mert is­tenfélő volt a páciens és az isten kegyes jóságában megkönyörült raj­ta. Praktikus dolog, hogy az újévi szo­kások megtiltják, miszerint újév napján bárki is pénzt adjon ki, mert akkor egész esztendőben té­kozló lesz. Szilveszterkor nagyanyáink ólmot öntöttek. Egy kanálban felolvasz-' tották az ólmot, aztán hirtelen bele öntötték egy lavor hideg vízbe. Az ólom természetesen azonnal meg­keményedett, s valamilyen alak­zatot vett fel. Nos a lányok ebből az alakzatból kiókumlálták milyen foglalkozású lesz a jövendőbelijük. Mondjam, hogy a legtöbben ka­tonát véltek kisillabizálni az alak­talan ólomdarabból? * Az újév napján mindenkinek ott­hon kell tartózkodnia, nehogy »boly gó«, hanem istenfélő, otthonülő em­ber legyen. Hát ezt nem nehéz elképzelni, Szekszárdon ugyanis szilveszterkor jószerint egyetlen józan embert sem lehet találni, újév napján aztán nem győzik otthon kipihenni és kialud­ni az előzőnapi fáradalmakat. * Befejezésül még egyelt: Újévkor nem szabad csirkét főzni az ünnepi ebédre ,mert a csirke kikaparja a gazdaságot. Ellenben disznóhúst kell a család asztalára és a vendégek elé tálalni, mert a disznó betúrja a sze­rencsét és a gazdagságot. Talán innen ered az újévi malac szokása? * Összegyűjtötte és elmesélte anél­kül, hogy bárkit is arra akarna rá­beszélni, próbálja nagyanyáink után. PARASZT AI GYÖRGY Emlékem T egalább ezren lakhattunk az állami lakótelepen, Kispest határában. Kivételes hely volt; a te­lepet magas kőkerítés övezte, mö­götte alacsony házsorok kígyóztak, vizes, egészségtelen lakásokkal. Való- színűtlenül szegények voltunk vala­mennyien, s ez a szegénység mesz- sziről meglátszott rajtunk. Akik a telepen kívül laktak, gyanakodva néztek ránk, s a város távoli részé­ben is felismerhették bennünket, mert a jobban öltözött emberek el­húzódtak tőlünk a villamoson. Ez a szegénység, amelynek örökké egyet­len nadrágja volt csak, szinte kia­bált, pedig szemérmesek és hallga­tagok voltunk, mint minden szegény. Amikor a telepre költöztem, már Kövy úr volt a gondnok, a telep kor­látlan ura, aki tetszése szerint ki­lakoltathatott, vagy befogadhatott bárkit. Finom, választékos úriember volt, egyesek szerint abban az idő­ben jött haza Amerikából, de mások úgy tudták, hogy valamelyik hercegi családnál szolgált, mint komornyik. 17 övy úr emberbarát volt, s ezt ^ olyan kérdekve mondta, mini aki azzal dicsekszik, hogy szereti a 4medvehúst. Benézett a vizes laká­csokba, csóválta a fejét s mindenkil i megnyugtatott, hogy forradalmi vál­tozásokon töri a fejét. Egyszer meg- tállított a Baross utcai kapunál: — Ne siessen úgy! Már régóta sze­retnék beszélgetni magával egy ki­icsit. Belémkarolt, s így mutatott végig l'a telepen: I1 — Szomorú, ugye? Egy nyomor- * tanya. így élnek az emberek — és ^sóhajtott. 'i — Szegények vagyunk — feleltem, (imert más nem jutott eszembe, f — Maga mivel foglalkozik? — né- fzett rám és felhúzta a szemöldökét. Vállat vontam. — Tulajdonképpen semmivel. C Francia órákat adok, van néhány ((helyem. — Tanár? — Még nincs meg a diplomám. — Szegény ember — sajnálkozott. — Jobb sorsot érdemelne. — Valamennyien jobb sorsot ér- I 'demelnénk — válaszoltam csügged­ten, de az ő szeme felvillant. (i — Ez az, barátom, ezt akarom én I(megvalósítani! Tudja, én emberbarát I (vagyok, s egyetlen gondom, hogy C változtassak a maguk sivár életén, ami itt áz állami lakótelepen van. ('Meglátja, minden másképp lesz, — ('s karonfogva cipelt magával a telep ^közepén lévő homokbuckás térségig, — Itt — és félkört írt le a kézé­ivel — tudja mit csinálok? — Nem tudom, Kövy úr. a —.Jól figyeljen. Teniszpályát! Cso­dálkozik? Azt akarom, hogy szabad­it idejükben szórakozzanak az embe­riek, így elfelejtik a nyomorúságu- l'kat is. II A teniszpálya elkészült, mert *Kövy űr emberbarát volt. Piros salak virított rajta, pompás léckerítés vette körül, s még olyan gólyalábakon1 álló szék is volt a szélén, ha esetleg versenyezni akarunk, legyen hely a bírónak. De nem akartunk verse­nyezni, teniszezni sem akartunk. Az igazság az, hogy szégyeltük ezt a fer- telmes teniszpályát, amelyenk piros salakja úgy tüzelt a szegénységün­kön, mint egy szégyenfolt. Fölverte a gaz, pompás léckerítését pedig a télen ellopkodták. Kövy úr azonban nem adta fel a harcot. Folyton ott kószált a pálya környékén s aki arra járt, megszólította: — Miért nem teniszeznek, mondja? Ép test, ép lélek! Hogyan élnek ma­guk? Dolgoznak a gyárban, nyelik a port, piszkot, vasárnap meg beülnek a kocsmába. Egy kis testedzés, tenisz kellene maguknak. Az emberek elhúzták a szájukat és sértődötten tovább mentek. P* g.yik este megvárt a Kemény Zsigmond utcánál, mert arra szoktam hazamenni. — Hogy van, hogy van? — mo­solygott kedélyesen. — Még mindig órákat ad? Nehéz kenyér ez, bará­tom. — Nehéz kenyér — mondtam, bál tudtam, hegy ez nem érdekli. — Látja, itt van a szép idő — só­hajtott — és üres a teniszpálya. Miért nem teniszeznek? — Nem szeretik talán a teniszt — feleltem. — Meg más bajuk van az embereknek, Kövy úr. — No persze, persze. De én azt akarom, hogy szórakozzanak, Érti? Én emberbarát vagyok, szívemen vi­selem az emberek sorsát. Gondolkozott; sokáig szótlanul mentünk egymás mellett. Hirtelen megtorpant, mint akinek megvilágo­sodott az elméje. — És mit gondol, ha építtetnék egy golfpályát? Miért ne — mondta vidáman — legyen művelt a magyar munkás. Még az újságok is megír­nák, hogy golfpályát csináltattam az állami lakótelepen. S enki nem méltányolta Kövy úr' ötletét, 1 pedig a golfpálya néhány hét múlva elkészült s ott vi­rított hivalkodón a teniszpálya köze­lében. Amikor elmentünk mellette, ökölbe szorult a kezünk, a legtöbben át is köptek a kerítésen. Kövy úr egyébként ünnepélyes avatást akart tartani, amelyre meghívta a Magyar Golf Club vezetőit is. De ebből mái nem lett semmi. Egy reggel Kövy urat eszméletlenül találták a golf­pálya kerítésénél. A rendőri nyomo­zás csak azt tudta megállapítani, hogy valaki boxerrel leütötte. A tet­tes soha nem került meg, Kövy úr pedig amikor felépült, azonnal lekö­szönt a gondnoki állásáról s a te­lepről is elköltözött. Egyesek szerint visszament Amerikába, mások azon­ban úgy tudták, hogy ismét komor­nyik lett valamelyik hercegi család­nál. Csányi László Van egy kedves öreg barátom, Jenő bácsi. Mindig öröm számomra, ha meglátogat. Csendesen elpohara- zunk, és én rendszerint élvezettel hallgatom eseménydús életének szí­nes emlékeit. Továbbadom egy történetét. — Városunk nyugalmát nagy szen­záció bolygatta fel. Az új főispánt iktatták be hivatalába. A hivatalos ceremóniák engem nem nagyon érdekeltek. Nyolcadikos gimnazista voltam akkor, s a köz­ügyekkel vajmi keveset törődtem. Hogy mégis jelen voltam az istallá- ción, s az azt követő ünnepi vacso­rán is, egy véletlennek köszönhet­tem. Nevezetesen annak, hogy édes­apám és az új főispán valaha osztály társak voltak, s amikor apám tudo­mást szerzett rég nem látott barát­jának magas kinevezéséről, minden­fajta előnyök reményében nyilván, sietett őt a beiktatás napjára vendég­ségbe hívni. Az invitálást tehát az ünnepi va­csorára így magától Öméltóságától kaptam. Tekintve, hogy ez volt az első nyilvános szereplésem, szüleim­től előzetesen alapos kioktatásban részesültem. A vacsorán azonban túl messze ültem tőlük, semhogy fel­ügyeletet gyakorolhattak volna fe­Meggyszínű díszmagyar lettem, s magam intelmeiket túlsá­gosan is konzervatívoknak éreztem. Alkalmazkodtam tehát környezetem­hez, és annyit ettem, ittam, ameny- nyi belémfért. Az estély nagyon díszes, a nők ele­gánsak, s a férfiak haszonlesők vol­tak. Sajátos, hogy a hízelgésnek és képmutatásnak apró, undorító megnyilvánulásai, amelyekkel a sza­márlétrán való előrehaladásukat igyekeztek meggyorsítani, négy év­tized után élesebben rajzolódnak ki emlékezetemben, mint akkor, bohó fiatalságom idején, amikor a dolgok csillogó máza sokszor megakadályo­zott a lényeg meglátásában. Termé­szetesen mindezen törekvéseknek központja az új főispán volt, aki az asztalfőn meggyszínű díszmagyar­ban előkelő és könnyed elegánciá- val mulatott. Szüleim éjféltájt hazacipeltek, miután három kistestvéremre tekin­tettel engedélyt kaptak Öméltóságá­tól a korábbi távozásra. Hazafelé menet éreztem, hogy bizonytalan a járásom, és apámba karoltam. Még soha nem voltam részeg, de most érez­tem, bár bevallani nem mertem sen­kinek, hogy állapotom ahhoz ha sonló. Ha felnéztem az égre, a csilla­gok bolond keringőt jártak a fejem felett, mint röviddel előbb magam is, ezt tették a gázlámpák imbolygó fé­nyei is, melyek az utat világították hazafelé. Egész lényem annyira fel volt kavarva, hogy képtelen lettem volna az alvásra. így rám bízták a virrasztást, hogy beengedjem Ömél­tóságát, ha hazatér. Kényelmesen elhelyezkedtem szo­bámban egy fotelban, előhalásztam zsebeimből az estélyről hozott ciga­rettákat, és kékszínű felhőket füs­töltem magam köré, hogy merész álmodozásomban szőjjem tovább él­ményeim elszakított fonalát. Nem tudom, hogy mennyi idő telt így el egyre fokozódó kábulatban. Amikor tudatom valamelyest kitisz­tult, éles, erős fájdalom hasította koponyámat homlokomtól a tarkóig, s gyomromban eddig még soha nem tapasztalt érzés remegett. Tükörbe néztem. Sápadt voltam, mint a ha­lál. A kellemes életöröm helyét, me­lyet még röviddel ezelőtt éreztem, egyre kibírhatatlanabb rosszullét foglalta el. Nagyon szerettem volna könnyíteni magamon, de teljesen ta­pasztalatlan voltam, és nem tudtam, hogyan. Kínlódásaim közepette egyszerre felberregett a csengő. Kilódultam a karosszékből és megcéloztam az aj­tót. Amint a kertbe léptem, mellbe vágott a friss, hűvös, éjszakai levegő, Kulcs csikordult a zárban, s az ajtó előtt áííott meggyszínű díszmagyarban előkelőn és elegánsan Öméltósága. Csak egy pillanatig láttam. Hirtelen elsötétült előttem a világ, gyomrom­ban valami neki lendült, ki kellett nyitnom a számat, és ... egy pillanat alatt lehánytam Öméltóságát tetőtől talpig. Szó nélkül ment be a szobájába és hajnalban búcsú nélkül visszautazott a fővárosba. Fizikai megkönnyebbülésemmel nem állott arányban a lelki gyötre­lem, mit a következményektől való félelmemben reggelig kiálltam. Ét­kezés közben szüntelenül szüleim ar­cát figyeltem. Szótlanul ettek, zor- donan. Asztalbontás után szólalt meg csupán apám, s mindössze ennyit: „Öméltósága az éjjel lehányta a ker­tet, az előszobát és a mosdót.” Bakács Tibor Az orrfúvás illemtana A XV. század végefelé, amikor még nem vált általánossá a zseb kendő használata, az illemtanároK előírták, hogy csak balkézzel szabad orrot fújni, jobbkézzel tilos, miután azzal eszik az ember. Ez tel­jesen érthető, hiszien annakidején még a »legmagasabb körökben is« ujjúkkal intézték el mind az orrfú- vást, mind pedig az étkezést. Haladást jelent e téren egy 1545- ben megjelent francia könyvecske, amely az étkezés illemtanát taglalja és a többi között így figyelmeztet: »Ne az ujjaidat használd orrfúvás- nál„ hanem vedd elő zsebkendődet.« Részletesebben foglalkozik ezzel a kérdéssel Rotterdami Erasmus, aki 1513-ban »Gyermekek illemtana« cí­mű könyvében ezeket írja: »Parasz­tos dolog, ha sapkádba, vagy kabá­tod ujjába törlőd orrodat. Könyök­kel, vagy karral orrot törölni a cukrászokhoz illő dolog. Nem sokkal illedelmesebb az sem, ha kezedbe törlőd orrodat, majd pedig öltözé­kedhez kened. De rendkívül illedel­mes dolog, ha orrváladékodat zseb­kendőbe rejted, miközben úri társa­ságodtól némileg elfordulsz«.

Next

/
Oldalképek
Tartalom