Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-01-01 / 1. szám
TESTVÉRISÉG 5 AZ ARADI 13 VÉRTANÚ Irta: Vasváry Ödön (A "Testvériség" 1949-es évfolyaméi az aradi vértanuk emlékezetének szenteljük s ezért már januári számunkban megkezdjük a vértanuk életének ismertetését, arcképük közlésével. A közlendő képek azoknak a domborművű arcképeknek másolatai, amelyek a ma már nem létező hatalmas aradi emlékszobron voltak elhelyezve.) 1. Gróf Leiningen-Westerburg Károly. (1818— 1849) A szabadságharc korszakának legkiválóbb magyar rajzolómüvésze Barabás Miklós volt, akinek köszönhetjük, hogy az akkori idők közéleti, irodalmi, politikai nagyságainak képe gyönyörű, művészies kivitelben maradt az utókorra. Amikor a magyar fővárosban egy Ízben Barabás müveiből gyűjteményes kiállítást ■ rendeztek, azt az uralkodó, Ferenc József is megtekintette. Mindenki csodálkozására hosszan nézte az egyik képet, amely egy szinte gyerekesen fiatal honvédtisztet ábárázolt, sőt: mikor már tovább ment, a képhez háromszor is visszatért. (Barabás képe simára borotvált arccal mutatja a tábornokot.) A kép a 31 éves korában kivégzett aradi vértanú, gróf Leiningen-Websterburg Károly honvédtábornok arcképe volt, akit társaival együtt Haynau követelésére, az orosz cár kérése dacára, az akkor még fiatal, 19 éves Ferenc József által aláirt rendelet alapján végeztek ki. Két gyermek apja volt a fiatal tábornok, akik küzül a kisebbet, aki egy éves volt az apa kivégzésekor, alig látta. Ki tudja, milyen gondolatok futhattak keresztül az akkor már öreg Ferenc József agyán, amikor valami titokzatos erő többször is odakényszeritette a kivégzett fiatal apa képéhez? Leiningen gróf kétségkívül egyik legnagyobb szereplője volt a magyar szabadságharcnak, akinek alakját az elmúlt évszázad csak növelni tudta az utókor szemében. Mi tette magyar szabadsághőssé ezt a német fiatalembert, aki magyarul alig tudott, hiszen csak 1849-ben tanult meg valamit magyarul, ugy-ahogy? Németországban született, olyan régi, előkelő családból, amely rokonságban állott az angol királyi családdal. Apja demokratikus érzelmű ember volt, aki a ranggal nem sokat törődött, felesége is egyszerű polgárleány volt. A fiatal Leiningen nőül vette Sissányi Erzsébetet, Török Becse urának leányát. A fiatal asszony nemes honleány volt, lelkes hive azoknak a reformoknak, amelyeket a nemzet jobbjai meg akartak valósítani s kétségkívül az ő befolyása alakította át Leiningent is a magyar ügy lelkes katonájává. Nősülése után, mint kapitány, otthagyta a hadsereget, de amikor a magyar ügyért kellett sikraszállni, beállt a honvéd hadseregbe. Benső barátja és nagy csodáló ja volt a vele körülbelül egykorú Görgeynek, aki egyes adatok szerint abban az esetben, ha meghalt volna, Leiningent szemelte ki utódjául. Benső barátság fűzte az idősebb Damjanics Jánoshoz is. Mint vezető, igen jó alárendelt hadosztályvezérnek bizonyult, akit katonái igen szerettek, annyira, hogy egyik-másik még verseket is irt róla. Mint katona, különösen egyéni vakmerőségéről volt nevezetes. Húsz csatában vett részt. “Az utolsóban már kerestem halált — Isten bocsássa meg bűnömet” — Írja egyik utolsó levelében. Fennmaradt naplójában maga mond el egy érdekes epizódot vakmerőségéről. A tápióbicskei csatában, (amelyben Görgey is résztvett, valamint a későbbi aradi vértanú, Dessewffy Arisztid is) rendkívül erős puskatüznek .voltak kitéve. A katonák ugyancsak kapkodták fejüket a golyó mellett, Leiningen azonban, aki azt irta magáról, “vasidegei” voltak, korholta őket, azt mondván, hogy az ilyen fej kapkodásnak és gör- nyedésnek nincs semmi értelme. Nézzetek rám, én lóháton ülök, a golyóknak sokkal jobban ki vagyok téve, mégsem hajlongok vagy kapkodom a fejemet. Közben szivarra gyűjtött s ebben a pillanatban egy golyó olyan kényelmetlen közelségben süvített el a feje mellett, hogy inkább önkénytelenül, mint ijedségből, lekapta a fejét, még pedig olyan mélyre, hogy az orra majdnem lova sörényét érintette. Egy Kiss János nevű honvéd, aki mellette állott, erre nagy nevetve mélyen meghajolt, mintha köszönést viszonozna és igy szólt: “Alázatos szolgája!” Az egész zászlóalj óriási hahotában tört ki, Leiningen pedig egy aranyat adott a tréfás honvédnek, megígérve, hogy ugyancsak egy aranyat kap minden esetben az, aki hasonlóképen rajtacsipi a golyók elleni fejkapkodáson. “De sohasem kellett még egy aranyat fizetnem” — írja Leiningen naplójában.
