Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-04-01 / 4. szám
TESTVÉRISÉG 13 peszkedik. Erős, hatalmas a törzse, de ágai között több a holt, száraz ág, mint az élő. A házból nem hallatszik gyermekek lármája. Tudom, hogy itt sincs gyermek, mint ahogy nincs a körülötte lévő házakban sem. A száradó magános tölgy mintha a pusztuló magyarság jelképe lenne. Akik fordítani akartak életük során A vadszőlő mögül asszony bukkan elő. Nézem a ruháját, valami amerikai szint, vonást keresek rajta, de nem igen találok. Ez régen lehetett Amerikában, gondolom, mert a külseje már nem árulja el. Bemutatkozom és elmondom, hogy évekig éltem Amerikában és szeretnék a családdal elbeszélgetni ottani tapasztalataikról. A tiszta szobába tessékel, majd kimegy, hogy hívja testvérét. Férfit várunk, de asszony jön. Igen, két asszony, helyesebben egy öregedő asszony és egy öreglány. Sümegi Lujza és Sümegi Erzsébet. Mind a ketten voltak Amerikában. 1907-ben mentek ki és 1921-ben jöttek vissza. Az egyik szobalány volt, a másik szakácsnő.-—• Miért mentek ki? — kérdezem. De ki tudna felelni erre a kérdésre? Kimentek ők is, mint mások, sokezren, szerencsét próbálni, fordítani egyet életük során. Nem küldte őket senki, de nem is tartotta őket vissza senki. Nem mondta nekik senki, hogy itthon nincs szükség rájuk, viszont arra se figyelmeztették őket, hogy valamiképpen kint ne maradjanak, mert itthon az eldobott ásót svábok kapják kézbe és sirt ásnak vele a magyaroknak és védősáncot önmaguknak. Kiment az asszony, itthon hagyta férjét, és igy a távoliét miatt üresen maradt a bölcső. Felébred a honvágy — keserű lesz a kenyér Miért jöttek vissza? -— teszem fel a kérdést. Hangsúly nélkül ejteni ki a szavakat, de érzem, hogy arcomba szökik a vér, elpirulok. Miért jön vissza a magyar saját hazájába? Hát lehet ezt kérdezni? Lehet erre feleletet adni? Miért száll vissza a: gólya a fészkére? Miért tér vissza a messze tévedt fiú az atyai házba? Éreztem, hogy magam sem tudnék igazán megfelelni erre, de mivel feltettem a kérdést, nyugodtan vártam a válaszra. És Dollárosné beszélni kezdett. — Magam se tudom, hogy miért, hogyan jöttem vissza, csak arra emlékszem, hogy egyszer úgy éreztem, hogy nincs tovább maradásom Amerikában. Addig csak újnak, másnak tűnt ott fel minden, akkor hirtelen szörnyű idegennek. A kenyér keserű lett a számban, a viz pedig izetlen. Bántott a hideg, bántott a meleg. Nem tudtam se enni, se aludni. — A honvágy emészti! — mondogatták körülöttem. — Igen, éreztem, hogy haza kell jönnöm, különben megőrülök. Próbáltak lebeszélni, megértetni, hogy mennyivel jobb ott. Dollárosné arca kipirul, szeme sugárzik, újból átéli a jelenetet, annyira, hogy angolul kezd beszélni. — Haza kell mennem! — feleltem nekik. Nem bánom, ha egy héten egyszer eszem is otthon, ha mindig sült krumplit kell is enni, akkor is hazamegyek, egy percig se maradok tovább! Dollárosné beszélt, egyre beszélt, minden szava vallomás volt a magyar föld szerelméről. Néztem sugárzó tekintetét és éreztem, hogy forróság önti el arcomat. Szerettem volna felugrani és megragadni a sváb tengerben kétségbeesetten, csüggedten küzdő lelkipásztor kezét és ezt mondani neki: — Testvér! Tudod mit jelent magyarnak lenni? Tudod mi az örök magyarság? Tudod, hogy miért nem fogunk elpusztulni, ha rnégany- nyian összefognak is ellenünk? Nézz erre az asz- szonyra, erre a visszavándorolt magyarra és akkor meglátod, megérted. De nem szóltam, hallgattam és hagytam, hogy Dollárosné kibeszélje magát. Amikor befejezte, még egy kérdést adtam fel neki. A’em vágyunk vissza — Visszamenne-e Amerikába? — kérdeztem. Féltem, hogy Dollárosné kiábrándít válaszával. Féltem, hogy elérzékenyedik és visszasírja a régi szép napokat, amiket Amerikában töltött. Féltem, hogy az egyszerű, kézzel dolgozó emberek másképpen éreznek és gondolkoznak a kivándorlásról és csak kenyérkérdést látnak benne, mondván: Ahol a kenyerem, ott a hazám. De Dollárosnénak eszeágában se volt ilyesmit gondolni. Habozás nélkül felelte: — Nem én, uram, soha az életben! — Hát olyan jól megy dolga itthon? — kérdeztem tovább. — Sajnos, nem úgy, ahogy kellene. Hétezer dollárt hoztunk haza ketten. Ezt a házat építettük belőle. Három hold földet is vettünk hozzá. Azután mindent megpróbáltunk. És mindenbe belebuktunk. Azóta a földet is el kellett adni. Küszködünk, piacra járunk, árulgatunk egyet-mást, abból élünk. Amerika sokszor eszünkbe jut, sokszor megemlegetjük, a piacon néha angolul beszélünk, ha azt akarjuk, hogy más ne értse, de nem vágyunk vissza és nem mennénk vissza Amerikába. — Igen, igy van az, igy érzem én is, — mondtam és boldogan ráztam meg az Amerikát járt, de visszakerült két magyar kezét. És akkor úgy éreztem, hogy a dollárokból épített ház tiszta szobájában hirtelen nagy világosság támad és az Amerikából hozott emlékekkel diszitett falon egy kéz jelenik meg és messze sugárzó betűkkel írja: “A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely, Áldjon, vagy verjen sors keze. Itt élned, halnod kell.”
