Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1940-04-01 / 4. szám

12

TESTVÉRISÉG

FIATAL MAGYAROK ZSOLTÁRA

Északnak, délnek és keletnek Fiatal magyarok üzennek:

— Ezer év üteme a vérünk,

Uj ágak az ősi fán: élünk!

— Lelkűnkön harci kürtszó szállt át, Mi vagyunk Lehel és mi Árpád, Nyugtalan tábortűz melenget, Őrségét váltjuk holt seregnek.

Bennünket is hívogat álom, Csodaszarvas fut a pusztákon, Látjuk, amit Petőfi látott:

A csárdát és délibábot.

— Szent jussolásunk a magyarság, Emeljük az apáink sorsát,

Akik véres mesgyéjén jártak Hős dáridóknak, szép halálnak.

Északnak, délnek és keletnek Most az örökösök üzennek:

Egy ág vagyunk a keresztfáról, Bennünk a Krisztus vére lángol.

— Halál és élet bennünk harsan, Es csillag visz a sivatagban, Temetőknek is szive dobban Felriadó uj zsoltárokban.

Bár a nap vérpárába megy le:

Mi a holnapot Űzzük egyre;

A délibábok vára eltűnt,

Emberszivekből építkeztünk.

Ősbirtokunk lesz uj határral,

Rajt eke harsog, angyal szárnyal. Karácsony urához elérnek Magyar urak, magyar zsellérek,

Sok százezer apró tanyában Millió gyermeksziv-dobogás van, Elomlott csárdák vén kövébül Az élet uj városa épül.

Fagyunk gyökér s kezdet: magyarság, Kinyitjuk fajtánk titkos sorsát,

Vén almafán holnapi zsenge,

Istenek vagyunk uj szüretje.

Uj dicséret a régi hárfán Zengünk kiséret nélkül, árván,

Idegenek közt honszerelmet,

De a csillagok ráfelelnek.

Es Isten felel közel s távol:

A sírkövekből, az uj házból:

Zsoltárban jöttetek: itt vagyok Veletek, fiatal magyarok!

Muraközy Gyula.

DOLLÁROSÉK PORTÁJÁN

Irta: Dr. Békési P. Andor.

Vértesalján jártam, egy félig magyar, félig sváb faluban. Régen csak magyarok laktak a faluban. Ma még magyarok is laknak. Szép, daliás termetű, de pusztuló, vesző magyarok.

A lelkipásztor asztalánál hársfatea mellett beszélgettünk a “háború előtti” orosz tea zamatjáról, dicsőséges múltról és szomorú jelenről, élőkről és megholtakról, pusztuló magyarságról, Amerikába vándorolt testvérekről.

— Van-e, aki visszajött Amerikából? — kérdeztem a lelkipásztort.

— Van. Egy család. Nem tudom, mi az igazi nevük, mert nem reformátusok, a faluban mindenki “Dollárosék” néven ismeri őket. Látogassuk meg őket.

Alig várom, hogy találkozzam velük. Tele vagyok kérdéssel és kíváncsisággal. Tudom, mi vitte ki a magyarokat Amerikába, tudom, mi tartja ott őket, de most azt keresem, azt a titokzatos, megfoghatatlan, emberfölötti erőt, ami képes őket visszahozni és itthon tartani.

Száradó magános fa — gyermektelen család

A felsősoron megyünk végig. Alacsony, nád- fedeles, deszkakeritéses házak előtt haladunk el. Jó ideig megyünk, mig végre egy erős, kőoszlopokba ágyazott drótkeritéses ház tűnik fel előttünk.

— Biztosan itt laknak Dollárosék! — mondom. Ezen látni a dollárok hatását.

Tényleg az ő házuk volt. Benyitottunk a vaskapun. Az udvaron kerekes kút, körülötte virágágyak, tele színes őszirózsával. Távolabb galambdúc turbékoló, tollászkodó galambokkal. A ház tájéka azonnal elárulja, hogy olyan emberek laknak itt, akik a falu határán túl, idegen országokban is jártak, ahonnan uj szint, meglátásokat hoztak magukkal.

Távolabb az udvarban magános tölgyfa tér-