B. Stenge Csaba (szerk.): Tanulmányok Tatabánya történetéből I. - Tatabányai Levéltári Füzetek 17. (Tatabánya, 2017)

A bányász és a szobor, a sztahanovista mozgalom és emlékezete

apja által számára kijelölt életutat, és így nem lett társadalmilag mobil. Másrészt elutasító, ellenséges közegként jelenítette meg a fővárosi világot, mint amely nem fogadta be őt: „Kérdezte, hogy hogy lettem bányász. Mondtam, apám ragaszkodott először, hogy elvitt Pesten, Csepelen, hogy autószerelő legyek, de nem fogadtak be a pesti gyerekek, ugye, bunkó bányász, meg ez, meg az, ment a cúg. És akkor mondtam, hogy ez nem. És akkor így kerültem oda, Karcsi bácsi fölkarolt. Nagy karriert futhattam volna be, de hát nem fogadtam szót. Ittam, a piát többre értékeltem akkor... [Bányászként] nagyon sok, rengeteg időt töltöttem el, [...] közben bányamentő lettem, [...] mi jártunk a múzeumba takarítani."

Összegezve: a visszaemlékező a második szituációban, a szobornál elbeszélt történetben több, verbálisán is kifejezett érzelmi viszonyt mutatott a múlt időszakához (érzelmi bevonódás). A második, helyszíni szituációban részletesebb, konkretizálóbb az elbeszélés, az elsőben inkább általános. A második szituációban kiemelt szereppel bír a kérdező: míg az első elemzésnél a narratív jelleg dominál, itt a gyakori és irányított kérdések miatt talán túl részletesen is mesélt az elbeszélő tényekről. A köztörténeti narratívák helyett az egyéni életutak elbeszélése (mind a saját, mind a szobrászé) dominál. A tér és a térről, térhasználatról szóló elbeszélések kiemelt szerepe értelemszerűen a második alkalommal hangsúlyos (a szobor áthelyezésének története). A paternalista állami gesztus (szoborkészítés fizikai munkásról) alapvetően meghatározza a visszaemlékező szituatív identitását. A második szituációban utalt arra, hogy visszajár a szoborhoz, ami arra enged következtetni, hogy a történetnek kiemelkedő jelentősége van életút-elbeszéléseiben.

A visszaemlékező bányász nem változtatott nyelvi eszközkészletén az interjú helyszínének megváltoztatása miatt. Viszont a szobor látványa, az emlékezet helyének hatására sokkal emocionálisabbá vált elbeszélése: ez azoknál a történeteknél érzékelhető igazán, amelyeket már az első interjúban is elmesélt. A szoborkészítés és a szobrászművésszel való kapcsolata, annak tragikus sorsa sokkal inkább a visszaemlékező (bányász) szemszögéből jeleníti meg az eseményeket. A bányász elbeszéléseiben nem található példa a versengő emlékezet jelenségére: a kérdező és a válaszoló együtt próbálja formálni, rögzíteni a kommunikatív emlékezetben élő eseményeket a hagyomány és a majdani kollektív emlékezet számára.

50