Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
I Emlékezés a bánhidai munkatáborra 115 Anyai ágon felvidékiek lévén, egyik példám innen ered. A családi legendáriumból egy mikszáthi figura tűnik elő. Mintha a Szent Péter esernyőjéből lépne ki. Nyit- ra megyében él, innen járja a falvakat, felvásárolja a parasztok faragta házi eszközöket és eladja a nagyobb településeken. Ezzel pénzt visz a gazdasági vérkeringésben alig részt vevő faluba és árut a kisvárosokba. Azt hiszem, az úri osztály nem irigyelte el tőle ezt a talpaló foglalkozást. Változtak az idők, a szakmát így megismerve a család felköltözik Budapestre és Ne-Na márkával faáru üzletet nyit. S amikor fújni kezd a világháború rideg szele, kivándorolnak Amerikába, teljes üzlethálózatot hoznak létre. Sorolhatnék sok zsidó karriert és még több szerény sorsot. így vagy úgy, nagy-nagy többségük becsületes munkával, kitartással érte el helyét a magyar társadalomban. Báró Weiss Manfrédnak, a csepeli gyáróriás megteremtőjének apja még szilvalekvárt árult, fia a gazdaság arisztokratája lett. Az én apai nagyapám korai haláláig pesti kárpitos segéd, fiának négy elemi után inasnak kellett mennie pénzt keresni. Nyolc gyereket tartott el nagyanyám. S még valamit szeretnék záradékul megemlíteni. Ezek az emberek - a betelepültekre gondolok - nem fegyveres erővel érkeztek, nem teremtettek politikai hatalmat. Szorgalommal s bizonyos készségek birtokában alapozták meg életüket. Záradékul hadd idézzem egykori szerkesztőségi, Magyar Nemzet-beli kollegámat: „A zsidóság hasznosan járult hozzá az ország fejlődéséhez.” Sem több, sem kevesebb. A második törvény éppen egy év múltán, 1939 májusában lát napvilágot, s fokozottan magán viseli a fajelmélet jegyeit, kiszélesíti a zsidónak minősülök körét (aki személyében, egyik szülője vagy két nagyszülője az.) Tovább korlátozza, egyes területeken megtiltja foglalkoztatásukat, illetve gazdasági tevékenységüket, visszaállítja az egyetemi numerus clausust, korlátozza választójogukat, megtiltja állami tisztségek viselését - ami addig is igen korlátozott volt - s megtiltja az állampolgárság megszerzését. Ez utóbbi is, a látszat ellenére sokkal több, mint jogi formula: 1941-ben a magyar kormány azokat a zsidó családokat, személyeket, akik akár évtizedek óta itt éltek, de elmulasztották megszerezni a magyar állampolgárságot, összegyűjtette a Kárpátokon túlra. Kamenyec Podolskba telepítették és kiszolgáltatták őket a németeknek. Mintegy 18 ezer emberről volt szó, közülük az SS 15-16 ezret agyonlőtt. Cserkészbarátom, Zirler Sándor a megmenekültek között volt, magyar honvédek csempészték haza, katonaruhába bújtatva. A harmadik, az úgynevezett faj védelmi törvény megtiltotta a zsidók és a nem zsidók közötti házasságkötést s a házasságon kívüli nemi kapcsolatuknak, a „fajgyalázásnak” még a kísérletét is büntette. Végül a negyedik, az 1942-es egyebek között megtiltotta a földvásárlást, aki ilyennel rendelkezett, el kellett adnia. Az izraelita felekezetet törölték a bevett vallások sorából és visszaminősítették „elismertté”. De idézem Romsics Ignácot az érem másik oldaláról: ”A súlyos diszkriminációk ellenére a magyarországi zsidók helyzete jobb volt, mint a környező országokban élő zsidóké. Szlovákiában, Romániában és Horvátországban ugyanezekben az években véres pogromok tizedelték soraikat s 1942-től megkezdődött deportálásuk is a haláltáborokba. Magyarországon a zsidók többségének életét 1944-ig nem fenyegette veszély.” Illusztrációul a fenti történészi különbségtevéshez: szlovákiai gyógyszerész unokabátyám, ha jól tudom 1941 körül (az időpontban nem vagyok biztos, mert a családi beszámolókat 1947-et követően, szovjet hadifogságból visszatértem után, közvetetett úton hallottam), úgy pusztult el, hogy egy orvos csoporttal megásatták sírjukat és belelőtték őket. Sajnos
