Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

FÖLDMÜVELÉS ALÁ VETT TERÜLETEK; SZÁNTÓFÖLDEK ÉS IRTÁSKERTEK

Ami nem rohadt meg, felgyújtották. Előfordult, hogy ugyanilyen célból a szalmát a Külső legelőre rakták, amit aztán az elöljáróság szigorúan megtiltott.

31 Ha a gabonát behozták, a Belső Mezőn állandó, és két-három gazda által közösen használt szűrükön nyomtathattak. A bátai fölszögiek a Külső Mezőben termett gabonáikat a Telek-nek nevezett, kertszerűen felosztott, ármentes területen, a falu nyugati részétől nem messze, nyomtatták el. Az alszegieknek közös szürüik voltak a falu alsó végén „az nyomtatott először, aki lepucolta... a közös szürü olyan volt, mint a cement". Abban az időben, amikor még az ártérben települt falvakban igen kevés gabona termett, a nyomtatás nem volt általános. Az aratásnál megnyilvánuló nagy gondosság, kevesebb szem veszteséggel járó, egyszerűbb és lassúbb szemnyerési eljárásokat föltételez. Emellett szól néhány hagyományozódott adat és alkalmi eljárás emléke. így például azok, akiknek a cséplés előtt elfogyott a gabonájuk, mosószéken suk (mosósulyok) élével verdesték ki a kalászokból a szemet. „Akinek elfogyott az elesége az még egy zsákkal is kivert így sukkal" (Decs, Báta). ,,A búzafejeket, amit tarlón szednek fel azt is úgy verték ki. Van olyan szegény asszony, akinek így zsák számra volt búzája" (Decs). Így verhették ki régen azok is a magokat, akik csónakról szedegették össze a vízből kiálló fejeket. Nem egészen tisztázható ma már a decsi nyomtató-deszkák használatának módja. A két, 35—40 cm széles, 100—150 cm hosszú nyomtatódeszkát több helyen átlyukasztották és a lyukak segítségével lazán egymásra kötözték. Közéjük tették a búzafejeket, majd ráállva nyomták, mozgatták súrolták, miáltal a szem kimorzsolódott a kalászból és a pelyvájából. Mikor a két Tóth testvér elvált egymástól a múlt század 70—80-as éveiben, a két deszkát is elosztották, így látta és érdeklődött az öregeknél használata felől Pusztainé Kovács Sára, amikor menyecskeként Öcsényből a házba került. Decsen, Öcsényben, Bátán csak a legöregebb nemzedék hallott arról, hogy régen a sárköziek is csépeltek cséphadaróval. A ma 70—80 évesek nagyobb része kereken tagadja azt, hogy a magyarok csépeltek volna, ezt annyira a högyközi németek munkájának tekintették. Hasonlóképpen a bogyiszlaiak is csak bab verésre használták, de a Sárközben ezt a munkát is csak vellával illett végezni a magyaroknak, illetve nem volt már arra külön szerszámuk. Az első világháborúig szokásban volt a Sárközben a zab szecskázása. A zabkévéket a gazdák német harmados munkásai csépelték ki és „akkor elő nem szabadott venni a vellát" (Decs). Egyik legöregebb bátai adatközlőm, az 1875-ben született Korpádi Pál úgy tudta, hogy egykét helyen Bátán még voltak olyan nagy pajták, amikben télen gabonát csépeltek. Sajátos, hogy a baranyai és tolnai magyaroknál használatos szemnyerési módra, a kévék padhoz, asztalhoz való verdesésére a Duna mentén nem találtam adatokat. A zsúpkészítés hiánya érthető. A házakat régen náddal, gyékénynyel, a melléképületeket ezenkívül sással, csuhival vagy szalmával fedték. A kévék kötözésére gyékénykötelet, ritkábban sást használtak, vagy magába kötötték. Ilyenkor a kötélnek valót lábon hagyták, míg a kévék kötetlenül meg nem száradtak és csak közvetlen kötözés előtt vágták le azt. Régen a szőlő kötözésére nem használtak zsúpot, de ahol a határ nagyobb része száraz volt, vagy hamarább kiszárították, zsúpkötelet is használtak (Dunaföldvár, Bölcske, Madocsa, Szekcső, Mohács). A részért való nyomtatás az egész vizsgált táj egyik legfontosabb kenyérszerzési lehetősége volt a múlt században, de talán még előbb is. Azért, hogy 439