Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)

Bánkúti Imre: Tolna megye a Rákóczi-szabadságharcban • 87

Bánkúit Imre: Tolna megye a Rákóczi-szabadságharcban (1703—1711) „Írhatom kegyelmednek az itt való rettenetes rémülést az emberek között, ki ki securitásrul (biztonságról) gondolkodik, mert oly nagy híre van annak az átkozott kuruczságnak" — fogalmazta meg tömören a dunántúli nemesség nyugtalanságát 1703 októberében egy habsburgpárti birtokos, gróf Széchenyi György.

1 A kuruc felkelés híre, amely 1703 nyarán az ország távoli sarkában fellobbant, szüretre már Dunántúlt is egészen eltöltötte. És a hírek nyomában szorosan ott voltak a felkelők csapatai is, amelyek novemberben végleg elfoglalták a bányavárosokat és több ponton kijutottak a Dunához — ahol azután egyelőre előnyomulásuk megakadt. Párkánynál szeptemberben 1300 kuruc tűnt fel,

2 a Csepel sziget déli csücskénél Deák Ferenc lovassága járta a Duna mellékét," Széchenyi György pedig úgy hallotta, hogy a kurucok sok deszkát, hajót vittek Földvárhoz, s ott akarnak átkelni.

4 Ezek a kísérletek azonban nem jártak sikerrel, aminthogy valószínűleg Kis-Zalkovics János kapitánynak és Madarász János hadnagynak sem sikerült átjutni Dunántúlra, akiket Rákóczi azzal bízott meg. hogy alakítsanak lovascsapatot a fegyvertfogókból.

5 A kuruc támadás lendülete tehát a Duna vonalánál megtorpant, a Dunántúl nyugton maradt, s az udvar 1703 utolsó hónapjaiban intézkedéseket tett a dunántúli megyék megszervezésére a felkelők ellen. Vas és Sopron megyékből 1000 embert rendelt Pozsonyhoz, Forgách Simon parancsnoksága alá; a többi nyugatdunántúli megye Esztergomhoz és Komáromhoz gyülekezett Eszterházy Antal vezénylete alá, Budához az alsódunántúli megyék, köztük Tolna, mentek, ahol Koháry István parancsnokolt." A személyes felkelésen kívül — elsősorban a nádor szorgalmazására — a dunántúli megyék elvállalták 2000 lovas kiállítását is, az udvar viszont elengedte a hátralékos hadiadót.

7 Ezekből a rendeletekből, tervekből azonban vajmi kevés valósult meg. A dunántúli lakosság spontán felkelése elmaradt ugyan, de a császáriakat sem támogatták. A dunántúli helyzetre jellemzőek Bottyán János szeptember—október folyamán írt levelei. A későbbi kuruc tábornok ekkor még jobb ügyhöz méltó fáradozással próbál gátat vetni Esztergomban és környékén a kuruc mozgalomnak. „Éjjel-nappál nyughatatlankodom s fáradozom mind tiszteimmel együtt, — mégis ekkoráig alig állíthattam föl ötven vagy hatvan katonát: mert az egész ország fölzendült, az véghelybeli katonákat sehonnan sem eresztik." „Az mely katonákat fogadtam vála is, sokan a pinzt visszaküldöttek". „Én se tiszteket, se katonaságot, ha duplán fizetek is, nem találok". Igyekezete 87