Új Néplap, 2000. május (11. évfolyam, 101-126. szám)
2000-05-24 / 120. szám
6. OLDAL INTERJÚ 2000. Május 24., szerda Pilótagyerek soh’se kesereg Évfordulós találkozás Farkas Bertalan űrhajóssal Húsz évvel ezelőtt, 1980. május 26-án nem volt fontosabb esemény Magyarországon: a rádió és a televízió egyenes adásban adta hírül, hogy Föld körüli pályára indult az első magyar űrhajós. Az addig ismeretlen vadászpilóta, Farkas Bertalan egyszerre mindenki Bercijévé vált, s amikor egy hét múlva visszatért a világűrből, úgy gondoltuk, jogosan lett a Magyar Népköztársaság hőse. Berci azóta is itt van közöttünk, hivatalos megítélése azonban sokat változott. Ezt jól tükrözi az a tétovaság, zavarodottság is, ami az űrrepülés 20. évfordulójának megünneplését övezi.- Még soha nem kérdeztem: mi akartál lenni gyerekkorodban?- Minden: tűzoltó és katona, huszár és mozdonyvezető, focista és traktoros... A Szabolcs- Szatmár megyei kis falucskában, Gyulaházán az ötvenes években még a traktorra is rácsodálkoztunk, és óriási élmény volt számomra, hogy barátom apja, aki mozdony- vezető volt, megengedte, hogy felmásszunk a tüzes paripára.- Hogyan lettél végül vadászpilóta? Úgy tudom, a szüleid még attól is óvtak, hogy aktívan sportolj.- Igen, de tizenévesen kitaláltam valamit, ami aztán többször bevált: azt mondogattam a szüleimnek, hogy engedjék meg ezt vagy azt kipróbálni; nem kell nyugtalankodni, úgyis kihullok majd a rostán. Közben pedig ez is sikerült, az is, de mindig adódott valami következő, amire ráfoghattam, hogy olyan vállalkozás, olyan kísérlet, ami biztosan nem megy nekem.- így hódolhattál a foának...- Es közben elkezdtem repülni. Szerencsére kollégiumba kerültem, s a bennlakásos élet megtanított a kitartásra, a rendszeretet- re, a gondolatok ütköztetésére, mások elképzeléseinek megismerésére, a törekvések egyeztetésére. S volt még egy hatalmas előnye a kolinak: ha jól tanultál, sportolhattál; ez aztán kikényszerítette az emberből, hogy mindkettőt jól csinálja.- Amikor már repültél, volt olyan helyzet, hogy a szüleid rájöttek a turpisságodra?- Szolnokon, a repülőtiszti műszaki főiskolán az oktatóink egyszer meghívták a szülőket, és megmutatták, hogy milyen korszerű technikát kezelünk. Tizennyolc évesen gépjármű-vezetői jogosítványom nem volt még, de tudtam vezetni az L29-es Delfin nevű sugárhajtású repülőgépet. Érdekes módon a szüleim ekkor megnyugodtak, látták, milyen szoros, biztonságot jelentő kapcsolat alakult ki köztünk, tizenéves ifjoncok, és tapasztalt, kiegyensúlyozott oktatóink között. Arról, hogy a ránk bízott technika meg is hibásodhat, valószínűleg a mamáknak és a papáknak nem volt sok fogalmuk.- Ha nem tévedek, szüleid kezdetben azt sem tudták, hogy űrhajósnak jelöltek.- Addig nem, amíg el nem dőlt, hogy végül Magyari Bélával ketten maradtunk fenn a rostán. Akkor hazautaztam Moszkvából, s megpróbáltam elmagyarázni a dolgot. Persze először ellenezték, de aztán tudomásul kellett venniük, hogy elérkezik a pillanat minden szülő életében, amikor a gyermeke önállóan hozza meg a döntéseit. A fő indokom azonban ekkor is úgy szólt, hogy valószínűleg nem én, hanem a társam lesz az, aki a világűrbe megy.- Nagyon’ jól emlékszem arra, hogy amikor lefotóztalak benneteket még főhadnagyi rangjelzéssel, Csillagváros főterén, a képet nem dedikáltad. Rendkívül fegyelmezetten azt mondtad, hogy várjuk meg az űrrepülést. Tudtad akkor, hogy te vagy az első számú jelölt?- Az űrrepülések irányítói között korábban vita tárgya volt, hogy mi a jobb megoldás: ha előre közük, vagy ha csak az indulás előtt, Bajkonurban mondják meg, hogy a kettő közül melyik az induló és melyik lesz a dublőr. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy célszerű előre tájékoztatni a résztvevőket a felállásról; így nincs akkora sokkhatás. A kiképzést azonban mindketten ugyanúgy megkapják, hiszen az utolsó pillanatban bármi történhet: benáthásodik az induló, begyullad a torka, megfájdul a foga, kibicsaklik a lába... Nekünk világosan megmondták már 1978 decemberében, hogy a következő esztendőben a bolgár-szovjet űrpáros után még egy repülést terveznek, s az első számú legénység a Kubászov-Farkas páros, a másik pedig a Dzsanibe- kov-Magyari kettős lesz. Ennek tudatában vettünk részt a kiképzésben, Bélával jó volt a kapcsolatunk, s mindvégig segítettük egymást.- Annak következtében, hogy a bolgár repülés nem sikerült, az űrhajó nem tudott az űrállomáshoz kapcsolódni, ti később indultatok, csak 1980-ban. Miként hatott ez rátok?- Óriási előnyt jelentett, hogy szinte megduplázódott a kiképzési időszak. A második évben ldde- rült, hogy sok dolgot elég felületesen tudunk, s egyáltalán nem árt az alaposabb tanulás. Hiszen számos diszciplínával, mint például a távérzékeléssel, akkor találkoztunk életünkben először.- Űrrepüléseteket az egész ország „egyenes adásban” követhette, s azóta sokszor, rengeteg helyen beszéltél róla. Van olyan momentum, amit még soha nem meséltél el? Mondjuk azért, mert egy hőshöz nem illet volna...- Talán nem kell bizonygatnom, hogy nem azért vállalkoztam az űrkísérletre, mert hős akartam lenni: ma is úgy gondolom, hogy ha nem repülök, a kiképzés önmagában is olyan élményt jelentett volna, ami a sors hatalmas ajándéka. Egyébként pedig mindig azt mondtam, azt meséltem el, ami történt velünk.- Titkok nem maradtak?- Hadd mondjak el egy kevéssé ismert közjátékot. Az űrhajók parancsnokai akkoriban mindig hivatásos katonák voltak, s ez nem jelentett problémát - egészen a szocialista országokkal közös repülésekig. Miután tudni lehetett, hogy az érintett államok kitüntetik majd a szovjet parancsnokot, a polgári kozmonauták felvetették, hogy ez velük szemben igazságtalan. Magas szinten ezért úgy döntöttek: az első két közös repülés során az első számú legénység parancsnoka civil, és csak a dublőrpáros vezetője katona. Igen ám, de amikor a bolgár repülés alatt bekövetkezett a technikai malőr, a katonák igazolva látták magukat, és szóba került, hogy visszaállítják a korábbi gyakorlatot. Ebben a helyzetben átmenetileg Magyari Bélának is megnőttek az esélyei, de aztán maradt az eredeti menetrend.- Magát a repülést nagyszerűen bírtad, mindenki elismeréssel beszélt rólad a földi irányítóközpontban. Bár állítólag az első három napban elég rossz volt a közérzeted a feji vértolulástól.- Ez alighanem csak pletyka volt. Mi előre megbeszéltük Hideg János orvos ezredessel, hogy figyelje az arcomat: ha az első tévéközvetítés idején mosolygok, akkor minden rendben. S mint tudod, mosolyogtam, s végig jól bírtam a repülést.- A leszállás, a földet érésetek viszont keményre sikerült.- Nos, ez valóban olyan téma, amiről akkoriban nem nagyon beszéltünk, hiszen az volt a lényeg, hogy épen megúsztuk. De tény, hogy nagyot estünk: több mint 40 G-vel értünk talajt, azaz a gravitációs erő negyvenszerese érte a testünket. Az a mikrorakéta-rend- szer nem működött, amelyik a Bajkonurban, indulás előtt Az űrállomás fedélzetén a házigazdákkal földtől másfél méterre lelassítja a kabin sebességét.- Hogyan lehetett ezt kibírni?- Szerencsére a konstruktőrök számoltak azzal, hogy ilyen is előfordulhat: olyan teleszkópos ülést szerkesztettek, amely „felemészti” a mozgási energiát. Egyébként se előttünk, se utánunk nem volt ilyen baleset.- Nem féltél?- Erre már nem volt idő: egy hatalmas ütést éreztünk, kettőt pattantunk, s már a földön voltunk.- Szoktál még néha álmodni űrrepülésről?- Akkor, ha sokat foglalkozom vele. Akkor igen.-Ez az utóbbi években nyilván ritkábban történik meg, hiszen nyugdíjas katonatiszt vagy. A demokrácia kormányainak egyike sem tudta a helyére tenni azt, hogy az egyetlen magyar űrhajós szovjet űrhajóval repült, és a Szovjetunió Hőse.- Arról nincs mit beszélni, ha egyes politikusok az űrkutatást összekeverik a turistarepülésekkel. Szerintem saját magáról állít ki bizonyítványt, aki leírja és kétségbe vonja több száz, űrrepülésekkel, űrkutatással foglalkozó ember munkáját. Láttam olyan könyvet Magyar- ország újkori történetéről, amelyben egy szó sem esik a magyar űrkutatásról. Film is készült úgy, hogy hazánk részvételét a nemzetközi űrkutatási programokban amerikaiak és franciák ismertetik; engem „gondosan” kifelejtettek. 1991-ben vezető politikus tette azt a nevetséges kijelentést, miszerint én először beléptem a KGB- be, hogy aztán az űrbe mehessek. A szomorú az, hogy még mindig, ma is akadnak olyanok, akik így gondolkodnak.- A közvélemény szerencsére nem ez. Viszont tény, hogy hiányzik a magyar űrhajós hivatalos erkölcsi és anyagi megbecsülése.- Az anyagi megbecsülésről akkoriban sem illet beszélni. Ma már elmondhatom, hogy kaptam egy szolgálati lakást, egy szolgálati autót (ami nem volt az enyém), meg 150 ezer forintot.- Két Zsiguli árát.- Akkor ez nem érdekelt. Azt pedig ma senki sem hiszi el, hogy 43 ezer forint nyugdíjat kapok, mint korengedménnyel leszerelt repülőgép-vezető. FOTÓK! FEB/ARCHÍV- Ez nem háborít fel?- Nem tagadom, mellbevágott,* de szeretném hangsúlyozni: a nyugdíjazásomat én kértem, erre senki sem kénysz- erített. Más kérdés, hogy amikor átlépem az országhatárt, megnyílnak az ajtók, és annak tudatában, hogy a Magyar Köztársaság űrhajósa va-gyok, megbecsüléssel fogadnak.- Dacból vagy büszkeségből: hordod a repülésért kapott kitüntetéseidet?- Lehet, hogy egy letűnt korszak jelképei, de a Lenin-rend és a Szovjetunió Hőse kitüntetés akkor egy másik állam legmagasabb elismerése volt. Én pontosan tudom, miért, milyen teljesítményért kaptam ezeket és a Magyar Népköztársaság Hőse kitüntetést; ha más repül, más kapja meg őket. Tehát nem rólam van szó, hanem arról, hogy a piros- fehér-zöld zászlót addig még senki nem vitte fel a világűrbe. A franciák, a spanyolok, a brazilok, a japánok büszkék a saját űrhajósaikra. Hogy nálunk ez nem így van, azt sajnálom. A politika ilyen. Az „egyszerű” emberektől viszont rengeteg szeretetet, megbecsülést és elismerést kaptam, a kalauz, a zöldséges, a postás máig nem felejtett el, s ez a legfontosabb.- Orosz-szovjet űrhajóstársaid is ilyen helyzetben vannak?- Ott most mintha változna a megítélésük: Putyin miniszterelnök már találkozott velük, s biztosította őket, hogy az állam gondoskodni fog az orosz űrkutatás jövőjéről, anyagi fedezetéről.- Gyerekeid hogyan élték meg a népszerűség hullámhegyeit és -völgyeit?- Azt hiszem, nem baj, hogy - más és más életkorban - szembesültek ezekkel a problémákkal. Tanáraik és diáktársaik pedig mindig elfogadták és befogadták őket. Gondot számukra rendszerint az jelentett, hogy lakóhelyet és iskolát kellett változtatni miattam. De például amikor januárban hosszabb időre Amerikába mentünk, megható volt látni, hogy tizenketten búcsúztatták a fiamat a repülőtéren.- Vállalkozásaid miatt most kétlaki életet éltek?- Ma már ez nem számít rendkívülinek. Egyébként vállalkozásaimnak mintegy tíz százaléka kötődik amerikai és orosz partnerekhez.- Milyen üzletembernek érzed magad?- Nemrég kezdtem, s nem erre készültem: ez új kihívás. Egyébként azt látom, hogy veterán űrhajósok az egész világon belekezdenek valamilyen vállalkozásba, még ha másutt nagyobb is a társadalmi megbecsülésük.- Elmondod, melyek ezek a vállalkozások?- Az egyetemen távérzékelést tanultam; ezzel, valamint a környezetvédelemmel, úgy érzem, érdemes foglalkozni. S mindkettő kapcsolódik az űrkutatáshoz. Fentről nézve nincsenek országhatárok, mint ahogyan a környezeti katasztrófák sincsenek tekintettel az államhatárokra. A katonai környezetvédelem ezen belül speciális terület, amit a NATO- ban rendkívül komolyan vesznek. Szeretnék mindezen felül több tapasztalatot szerezni az üzleti életben; egy kereskedőház-részvénytársaság élén próbálom hasznosítani nemzetközi kapcsolataimat.- Lehetett hallani egy amerikai űrhajóssal indított vállalkozásodról is.- Igen, egy fémkerámiái technológiát próbálunk behozni, és a termék egy részét visszavinni az amerikai piacra.- Ennyi feladat mellett vadászol még?- Most épp nincs szezon. Ilyenkor teniszezem, focizom; friss élményem, hogy néhány napja Moszkvában az orosz teniszszövetség elnökével egy párosban játszottam, s a turné harmadik helyét szereztük meg. Persze a fontos az volt, hogy találkoztam volt kollégáimmal, barátaimmal, s el- töltöttünk néhány szép estét.- Úgy tudom, hogy - mint egykori népitáncos - ilyen baráti összejöveteleken egy-egy nótára is rázendítesz. Mi a kedvenc dalod?- Van több is, de az egyik kedvencem a Pilótagyerek soh’se kesereg. CSÁK ELEMÉR
