Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)
1994-08-27 / 201. szám
12 Irodalom----művészet 19 94. augusztus 27., szombat H irtelen köszöntöttek be a meleg nyári napok, délutánonként mennydörgéssel, záporokkal, soha nem volt ilyen mélyzöld fű hajnalonként, kristálytiszta a levegő, és az jut eszébe az embernek, hogy mégiscsak szép az élet! Egy nagy fekete kan macska bevemyog a teraszajtón, remélve, hogy szerelme tárgya itt tartózkodik, de csak én fogadom. Ettől lekonyul a bajsza, végtelenül rondának találhat és ellenszenvesnek. Pedig az új ruhámban ülök itt, ennek a gyönyörű nyári napnak a tiszteletére. Nem hat rá. Csalódottan kisomfordál, és mond valamit a maga nyelvén, nem értem, de sejtem, hogy nem túl hízelgő rám nézve. Ezen nevetnem kell, és ha valaki így kezdi a napot, az már önmagában szerencse. Délutánonként eljárok szegény apámhoz, aki az idősek otthonának lett a lakója, miután egész napos ápolásra szorul hetvenhét éves korára. Utam egy tivoli mellett vezet el; két céllövölde, egy kicsiknek való állatfigurás körhinta és a limbó képezi. A zene megállás nélkül szól, estefelé kivilágítják, és nosztalgiát ébresztenek bennem gyerekkorom után. Tegnap megálltam ott bámészkodni kicsit. Borús volt az ég, de enyhe nyári szél hordozott a közeli kertekből édes virágillatot. Fiatal szülők ácsorogtak az állatfigurás körhintánál, némelyik még maga is szinte gyerek. Csemetéik önfeledten keringtek körbe-körbe, ez a nyári alkonyat kimosta belőlük a nap keserveit. Volt, akit megszidtak az óvodában, másikat megverte egy nála erősebb gyerek. Könnyes volt a szemük, amikor értük mentek, de most elfelejtődött az egész. Ragyogtak, és ahányszor arra járt a pandamackó, integettek az anyunak. A limbó, hát a limbó az igazi szórakozás! Egy évvel ezelőtt, amikor még nem voltam ennyire szomorú, talán magam is kipróbáltam volna. Most csak álltam kicsit mesz- szebbről szemlélődve, és derültem azon, milyen csalafinta szerkezet. Egyrészt körbe forognak olyan bödön- szerű ülőkék rajta, másrészt ezek még külön himbálóznak is, úgyhogy csak jó gyomra ember kockáztassa meg ezen az egymenetnyi utazást! Szerencsére vannak ilyenek. Ez a forgás, a zene, himbálódzás még a farmerruhás kamaszokat is gyerekké varázsolta újra. Ott eltűnt az arcukról az a nem tudom miért magukra erőltetett agresszivitás, mely sokukat jellemzi ebben a korban. Bizony, ugyanolyan álmodó és ragyogó arccal adták át magukat a hintázás gyönyörűségének, mint nem messzire tőlük a kisgyerekek. Szerettem volna így látni a saját fiamat, amelyik annyi bánatot okozott nekem. Az agresszivitásával, melyet rossz barátaitól vett át - bármennyire fájt is ez nekem. Álltam ott, és azt képzeltem, ő is ott ül valamelyik mesebödönben, és kedves az arca megint, mint kiskorában volt, amikor még a karomon hordtam. Amikor még a vállaltira hajtotta ilyenkor a fejét, hogy elrejtse könnyeit, mert valaki bántotta. Ahogyan néztem a kisgyerekké változott kamaszokat, azt kívántam, bárcsak az én fiam lenne egyikük! Ha megáll a limbó, azt mondom neki, menjünk el fagylaltozni! És beszélgetnénk mindenféléről. Nézném a kezét, mely ugyanolyan formájú, mint az enyém és apámé. Belenéznék a szemébe, és ezúttal a leikébe is belelátnék, ahogyan már régen nem tudtam. Beszélhetnénk az életről. Arról, hogy munka nélkül nem lehet megélni, ahogyan ezt a testvérei is megértették. Beszélgetnénk. Es elfelejtenénk minden rosszat, ami történt. Talán fél óra volt, talán csak egy pillanat. Autó húzott el mögöttem nagy hanggal, és eszembe jutott, hogy esteledik, haza kell mennem. Messze jártam, mentem a sötétedő parkon át, de még hallottam a zenét. Szívem a szomorúság fészke lett újra, ahová halkan és szinte észrevétlenül visszaszállt a fekete madár. Ma reggel mégis nevettem. Mélyzöld volt a pázsit, és azt súgták az itteni fák, hogy szép az élet! Mindenen túl, mégis szép! S hogy egyszer elköltözik a szívemből, nem fészkel itt tovább a fekete madár. Előkerestem az új ruhámat, mint aki készül valahová. És készülök. Vissza, abba a békébe és harmóniába, melyet gyerekeimnek valamikor teremtettem, s amely összetört. Ezen a gyönyörű hajnalon érzem, hogy megteremtem újra. Madarak énekelnek a teraszon túl, kint a fákon. Nagyon szeretem a zenét, de ember talán soha nem tud olyan vigasztalót kitalálni, mint a madarak éneke. Egyetlenegy hallgat csak, ez a fekete, hangtalanul suhanó, amelyik itt fészkel a szívemben. Ha így süt a nap, ha nevetni tudok a pórul járt cicán, ha megérzem a virágok illatát, el fog menni tőlem. Csend van körülöttem, béke. Fény foltok egy perzsaszőnyegen. Ha mindezt érzékelni tudom, felépül újra az a világ, melyben élni tudok. S zép nyári reggel. Méh- zümmögés. Miért vannak boldogtalanok, akik mindezt összetörik? Mert fény nem lehet árnyék nélkül? Bán Zsuzsa: Nyári hajnalon Méhes Károly: Vérből jövet A történetet el kell mesélni. Minden történet. Egy szembe került porszem is. Egy szem is, egy por is.— ____ Sőt, nincs egy. Csak sók. E lső gondolata: sáros fehérretek táj. Rögvest utána: e kihűlt testen vízszintes öklendezés a vonat. Hogy ő így haladna bárhová is! Ä párás ablaküvegen két gukkerlyukat maszál, a papírzsebkendő olyan lesz, mintha az egész kupé belefújta volna az influenzás orrát. Ők? Hirtelen hátranéz. Alvókkal van körülvéve. Két csúnya, gyászruhás nő, két gumilabdaképű, hortyogó férfi. Fejük félre- csuklott, szájuk nyitva, az is fekete. Hamarosan ők is meghalnak, gondolta. Mért mondják a halottra, hogy ,,olyan, mintha csak aludna”? És az a sok-sok alvó, aki szakasztott, mintha csak meghalt volna? Néha horkantanak egyet, Istenem. Szájukkal mignondarabkákat harapnak a föléjük hordott, lapáttal kupaccá formált földből. Szeretnek békében nyugodni. Eszükben sincs föltámadni. Furcsállotta is, hogy ő nem alszik. Pedig egy talpig havas továbbálló fenyőről a hálóing jutott az eszébe. Ahogy az lebben. Azaz keményen surrog. A férfihálóing. Ágaskodik a magas rézkilincset elérni, aztán mezítláb a hideg kövön tapicskol végig. Mitől olyan más reggelente a ház? Mindig másnap van. Átlépked a fényeken, a fürdőszobáig, ott áll az a fehér férfihálóing, hosszú szíjon borotvát fen, arca fehér és habos, mint haja. Dörmög valamit, és ő lekuporodik a sámlira, rendszeresen végignézi, miként táncol egy fej a borotva élén. Utána kézen fogja a nagy férfihálóing, és együtt bújnak vissza az ágyba mesélni. Sok-sok fenyő, sok-sok nagyapa. Múltkor a cipész mesélte neki (mert megvárta a sarokragasztást), hogy őt az apja mindig megverte a karácsonyfával. Élfutotta a pulykaméreg, s letört egy ágat, és díszestül, szaloncukrostul kiporolta vele a fenekét. Mire jött az újév, elfogyott a karácsonyfa. Hát ennyire rossz tetszett lenni? - nézett a cipész enyves kezére. Ő csak annyit felelt: ennyire. Most egyszerre úgy tűnt, mintha mégis állna a vonat. Egy elhagyott vagon az elhagyatott tájban. Az ablakok kiverve. Csak a szél utazik rajta keresztül, A Budapest-Győr gyorsra Komáromnál mindig fölszállt két álig föltűriő, nap- szemüveges, ballonos bé- emes, és kis autóstáskával kezükben echte, „én most ám disszidálni megyek” - pofájú ürgékre vadásztak. A gyanús alakokat igazoltatták. Eleinte büszke volt, hogy őt sose nézték gyanús alaknak. Egyszer egy gyönge pillanatában vett a büfékocsiban egy szovjet tiszti tányérsapkát száz forintért, centramos szatyorból árulta egy ragyás kiskatona, Harkov típusú népnyúzó borotvát is kínált melléje. Komárom előtt visszament a helyére, és Levi’s dzsekiben meg a tányérsapkában ücsörögve várta fiúkat. A fülke ajtaja fölrántva, a két napszemüveg befeketéllett. Ázon- nal igazolnia kellett magát. Ki? Megmondta. Hová? Megmondta. Mi az a fején? Megmondta. Azt mi is látjuk. Erre mesébe kezdett, hogy harmonikaversenyen kapta egy szovjet ezredestől, mert olyan szépen játszotta a ka- linkát - bárgyú, meghunyászkodó kis füllentés volt, vélte most. Azt kellett volna mondani, hogy az amerikai követség előtt találta egy nyitott kukában. És akkor? Most jobb lenne... az emlék? Figyelte egy kicsit a folyosót, de egy lélek sem mutatkozott. Lélek? - nézett át még egyszer a horkoló gyászoló gyülekezeten. Mérges volt, amiért folyton eszébe jutott valami. És azután is valami, és azután és még azután. Bele az egészbe, oda jut minden, mintha ez lenne a sorsuk. Ő is meg akart halni. H átradőlt a műanyag ülésen, amennyire tudott, kényelmesen el- fészkelődött. Ahogy kell, becsukta a szemét, elengedte arcizmait, hogy álla leeshessen s szája résnyire legyen nyitva. Kezét tapogatózva kinyújtotta, és a fűtés bumfordi alumíniumkallantyúját magafelé, a „Hideg” irányába húzta. Csönd húzódott végig rajta, mint gyertyatesten a kanócszál. Lehet, csak a kocsi rázkódtatta, de ezen az utolsó mondaton elégedetlenkedve csóválta a fejét. Hogy e sok életbutaságnak nincs vége. Nem lehet. Dienes Eszter Őszi dal Megnyúlt órák, kinőtt egek nézd, az árnyék téged követ. Sápad a zöld, csendben rohad levél-gerinc, fa-öntudat. Ez már az ősz, sápadt manó, ..........j.elment-aoyám-areú, fakó; f inom könnyük - árvák gyöngye -, őszi harmat hull a földre. Ez már az ősz, vörös liget, fába vésett kérges szívek, görbe nyilak, bűvös körök csontváz a Hold, vérzőn pörög. Rohadt bélként lóg az inda száraz gödör estig inna. Szörcsög, cuppog, telik kedve hideg nyálat fej az este. Monoton panes - csöves csontok vizet isznak, nehéz gondot. Hosszan nyúlik el az ének, elmúlása van a vérnek. Megnyúlt órák, kinőtt egek nézd, az árnyék téged követ. Sápad a zöld, csendben rohad levél-gerinc, fa-öntudat. Serfőző Simon: Ha égen se földön Kókadó melegben, lustán a napon, a tohonya dombok elültek nagyon. Elülnék én is, ha időmből telne, ha égen se földön gond-baj nem lenne. Tetőmre nem szállna vas orrú varjú. Fa sem árnyékolna, lecsüngő gallyú. Berták László: Még mindig, amit mondanék Megint egy napnyi haladék. Jön a szemetes. Nő a púp. Elölről klezdi a kakukk. Szagosodnak a nünükék. Még semmi sincsen veszve. Még. Még velem fut az alagút. Sors bona nihil aliud. Jöhet az újabb vereség. Még mindig, amit mnanék. A talán most, a mintha úgy. A csak van vége, hogyha lyuk. A lehetetlen, ha kerék. A legalább egyik fejét. A megint zárják a kaput. Köröndi villogtatások M ondja csak, bátyám, jó helyen járok-e?- A hely jó, sőt nagyon jó, nekem elhiheti. Mert én itt éltem le eddigi hetvenkét évemet, és hál’ istennek nem panaszkodhatom. De nézze csak, uraságod, ha úgy kérdez engem, hogy közben Tokióba vagy Londonba akart volna menni, akkor azt mondom, hogy ez nem jó hely, mert ez Korond.- Áhá-áhá, itt gyűjtötték föl a Júlia szép leány című ballada legszebb s leteljesebb szöveg- változatát.- Ahány Júlia, pontosabban Julis meg Julcsa van a faluban, én azt mind ismerem, de egyiküket se gyűjtötték fel, a tegnap estig legalábbis... Nem nagyapámra, a Vén Józsira gondol az úr? Mert őt biza felgyűjtötték valami vadorzásért, de rég volt, még ötvennégyben. Úgy felgyűjtötték az öreget, hogy csak másfél év múlva kaptuk vissza!- Hej, bátyám, hallottam egyet s mást magukról, azért vagyok most itt. Például hogy amikor az amerikai űrhajósok feljutottak a Holdra, kit látnak, ugyan kit? Egy hús-vér köröndit, amint éppen taplósapkát árul.- És megvették az amerikaiak a taplósapkát?- Látja, erre nem emlékszem, mert akkor kezdett el ugrálni Aldrin, hogy biztos földet - illetve biztos holdat - érzett a lába alatt.- Kérem, műnk megtanultuk, hogy ne ugrabugráljunk, mert abból jó nem származik. Ehhez tartjuk magunk. Elmegyünk szép csendesen a palahegyhez, kivágunk belőle jó szekérre valót, a dobmalomban megőröljük, és már is szinte kész a kenyér.- Maguk agyagból eszik a kenyeret?- Nem. Kézből. Az úr forintos, netán márkás vendégünk?- Idevaló vagyok.- Akkor tudnia kell Korond nagy hírét. Korond fölött van egy homály, ezt énekli Tóth Erzsiké művésznő a marosvásárhelyi rádióban. És ahol a homály van, alatta ülnek a fazekasok, a virágozóasszonyok, akik megírják kékben, sárgában, zöldben, feketében a tulipánt meg szarvast, s a bokály, váza nyakára medvekörmöket húzogatnak, maga a medve se csinálja szebben, amikor a Hegyben meghántja egy-egy fa kérgét. De tényleg, vegyen az úr egyet, olcsón adom. Alku nincs, ebben az egyben olyan legyen, mint a magyarországiak. Megáll a busz, és szent perc alatt mindent megvesznek, bokályo- kat, a tányérokat, a taplósapkát. Ha kicsi, az se baj, azt mondják, levesznek egy kilónyit világnézetükből, és akkor jó pásszos lesz a sapka.- Ezeket a taplóretikülöket is megveszik?- Nem mondom, hogy kapkodnak utána, ezeket inkább a belpiacra csináljuk. Itt nálunk még nem jött el az ideje, hogy jó sok pénzzel sétálgassanak az asszonyságok, mint kinn, Pesten. Uram, én láttam egy gazdag dámát a Deák téren, oda volt bilincselve csuklójához a táska!- Látja, így kezdődik egy túszdráma. A piti szélhámos csak a táskát vinné el, de mert odaláncolták a nő csuklójához, kénytelen az egészet elcipelni!- Maga nem köröndi?- Miért kérdezi?- Mert most az egyszer úgy válaszolt, mintha született köröndi lenne. Vegyen egy fonott széket vagy kosarat, olcsón adom.- Az hírös-nevezetös székelyföldi fazekasfalu nekilátott a vesszőfonásnak...- Dehogy, mi is úgy vesszük a nyikómenti cigányságtól, és kicsivel drágábban adjuk tovább. Úgy, hogy mindenkinek megérje. Tudja mit? Olyasmit adok magának emlékül, ami addig emlék, míg csak el nem törik. Egy emberarc formájú cseréppipát. Hogy ha megtörni gonddal, eszébe jussak.- És ha netán örömmel? A z örömöt kár s vétek elégetni. Az örömöt tartogassa a dóznijában, csak néha vegyen ki belőle egy csipetnyit, minél tovább tartson. Ez az én filozófiám itthon, Ko- rondon. Oláh István
