Új Néplap, 1994. március (5. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-05 / 54. szám
1994. március 5., szombat 5 Jegyzet — interjú Szombati jegyzet Az ellopott erdőről, meg az erkölcsökről Lopják az erdőt. Lopták tavaly is. Egy-egy télen a falu határából kiserdőnyi fát vágnak ki. Szegények az emberek, megfagyni nem akarnak. Akinek öreg nénik képe merül fel emlékezetében, hátán egy kötegnyi rőzsével, az tegye vissza a polcra a meséskönyvet. A szegény, öreg nagyanyó nem jár erdőbe. Ott a fiatal korosztály dolgozik, megfelelő felszereléssel. Láncfűrész, balta, teherautó. Esetleg lovaskocsi. Jászkiséren két óra alatt 43 darab tölgyet vágtak ki. A koronát levágták, a gallyakkal nem bíbelődtek, otthagyták. A rönköket autóra rakva mentek, ahogy jöttek. Számtalan történetet lehetne sorolni arról, hogyan tűnt el a regionális vízművek területéről, a Zagyva-mentéről több tonna fa Jánoshida, Alattyán, Jásztelek térségében. Az élelmesebb új gazda megkéri a fakivágásra az engedélyt, négy darabra. S hozzátesz még 16-ot, mert a kerek számokat szereti. Arról nem is beszélve, hogy négy farönkért nem éri meg kimenni a határba. Hogy az önkormányzat területéről engedély nélkül vágta ki azt a tizenhatot? Hát Istenem! Ez szabálysértés, 3000 a büntetési tarifa. A tizenhat rönk sokkal többet ér. Lopják az erdőt. Az új tulajdonosokat rövidítik meg, akik kárpótlással erdőt vettek. Az erdő őrzéséről most már az új tulajdonos kötelessége gondoskodni. De hogyan? Őrt nem fogadhat minden fa mellé. így aztán lopják az erdejét. A rendőrség tehetetlen, hisz gyakran hetek múlva derül ki, hogy megint hiányzik belőle. Kik lopják az erdőt? Életerős, jó fizikumú felnőttek. A nagyon csóró biciklivel is elviszi a rönköket. Mert fázik! A jól felszereltek seftel- nek a fával. Megéri. A tulajdon szentsége meg egy nagy marhaság. Szegénység, munkanélküliség idején nincs helye erkölcsről papolni. Hisz mindenki lop. Egyesek az országot rabolják ki. Mások csak az erdőt. Azt is létszükségletből. Tudom, az a cigányasszony, aki biciklin tolta haza azt az öt-hat vékonyka akáctörzset, nemigen olvas újságot. Ő csak egyszerűen be akar gyújtani a kályhába. Neki hiába mondanám, hogy az erdő adja a tiszta levegőt, s ha nem lesz, asztmában, tüdőbajban pusztul el unokája. Neki hiába mondom, hogy az erdő legalább olyan fontos, mint a patak vize, a rét zöldje, a nap melege. Ő most és itt fázik. A seftelők, az erkölcsi gátlást nem ismerők is a képembe röhögnének, ha arról szólnék, hogy lopni bűn. Már a tízparancsolat is tiltja. Nem úgy éltünk legalább 30 évet, hogy tulajdon iránti tiszteletet, s tett súlyát igazából meg- éreztük, megértettük volna. A gyár a miénk volt. Vitte is mindenki, aki tehette. Ismertem olyat, aki sportot űzött abból, mi mindent tudott hazavinni gyárból. S már akkor belénk ivódott a zsigerekig, hogy a vezetők is lopnak. Sokkal többet, mint egy melós. Tehát nekünk is jogunk van hazavinni, amit a portán ki tudunk csempészni. Ezt az erkölcsi „nívót” kaptuk örökül a szocializmustól, ahol csak az lehetett a miénk, amit mi magunknak megszereztünk. Közelegnek a választások. Milyen lesz a kampány? Feltehetően lesznek anyázások, sárdobálások. Miért, s kiktől várhatók etikátlan lépések? Azért, mert azzá teszik egyesek, akik a maguk módján képletesen fát - jövőt - lopnak, amikor például 2000-et ígérnek már most a ko- pogtó céduláért. Akik értelmes program helyett a lejáratást, a másik gyalázását választják eszközül. Erkölcsi „szintjüket” hozzák magukkal, amit az elmúlt évtizedek „értéke” tett olyanná, amilyen: te lophatsz fát, s ő majd téged fog meglopni, ha rá szavazol. Ördögi kör ez. Szegénység, munkanélküliség, lyukas szociális háló. Fát lopunk, s elpusztítjuk a jövőt. Megtehetjük? Meg, de ne tegyük.! A szolnoki honvédemlék 125. évfordulója „Hazafias tisztelettel van szerencsém a honvédelmi bizottmánynak jelenteni, hogy Szolnokot tegnap elfoglaltam s az ellértséget megfu- tamlásra kényszerítettem. A megrémült ellenség szaladásában sok hadiszerelvényeket, sőt a 2-ik vasas ezred pénztárát is hátrahagyta. Négy száznál több fogoly, ezek közt törzs- és főtisztek, tizenegy darab hat- és tizenkétfontos ágyú, 20 lőszer- és társzekér, jelentékeny mennyiségű lőszer, fegyver s a fent említett pénztárban 7000 ezüst forint jutottak birtokunkba. Az ágyúk és társzekerek lovastul foglaltattak el, melyeknek száma száz darabra megyen. 1849■ márcz. 6. (Damjanics.)” A dicső emlékű honvéd-tábornok ezzel a szűkszavú jelentéssel számolt be a szolnoki győztes ütközetről. Mindazonáltal, legyen szabad ama csata résztvevőire emlékeznünk, mert a március 5-i szolnoki csata méltó volt Damjanich és félelmetes bátorságú serege hírnevéhez. Az 1849-es „Tavaszi hadjárat” során a magyar hadvezetés egyik terve a Közép-Tisza területének megtisztítása - benne Szolnok város visszafoglalása is - volt. Ugyanis ezen a területen, mint roppant óriáskígyó, egészen Szolnoktól a fővárosig nyújtózkodott a császári sereg Jellasics tábornok vezette I. hadteste - több mint 18.000 katona, 56 ágyúval. (Karger tábornok dandára - 5000 fő, 15 ágyú - Szolnokot tartotta megszállva; mögötte Abonynál egy ezred lovassággal Ottinger Ferenc tábornok állott; hátrább, Cegléden a Grammondandár; míg Rastich tábornok csapataival a fővárossal - pontosabban a főparancsnoksággal - tartotta fenn az összeköttetést.) A Debrecenbe kényszerült kormány egyik intézkedése az volt, hogy a bács-bánsági sereget alkotó két hadosztály egy sereggé képződjék és mint a magyar hadak III. hadteste, vonuljon a Közép-Tiszához, s akadályozza meg az osztrák sereg további terjeszkedését. Ezzel egyidőben a hadvezetés további támadó tervet fogadott el, mely szerint: Görgey a maga hadtestével foglalkoztatta Windeschgrätz-et, ez alatt pedig az I. és a II. hadtest vonuljon Cibakháza felé s ott egyesüljön a III. hadtesttel: s e három hadtest előbb vegye meg Szolnokot, majd Pestnek tartva igyekezzék az ellenség főerejének háta mögé kerülni s szorítsa a Tiszához. Ekkor Görgey hirtelen előnyomul, s így a két tűz közé került ellenséget zúzzák szét. Si.<>ln>:>iil híjavfártalpk A csata után eltemették a halottakat, külön sírba a magyar hősöket és különbé az ellenséget - tisztességes dísszel az utóbbiakat is. A veszteségek nagyok voltak. Amint azt később pontosították, az osztrákok vesztesége ezer halott és sebesült, valamint 800 fogoly volt. A magyaroké ugyanakkor 200 halott és közel száz sebesült, főleg a könnyű füvegű (zöld sapkás) lengyel dzsidások közül, valamint a 3. zászlóaljból. Mint tudjuk, az 1848-49-i országgyűlés adósságot vállalt a szabadságharc hősei iránt. Meghajolva a hősiesség csodás példái előtt, kimondták a haza atyjai, hogy a honvédeknek a haza elismeréssel és jutalommal tartozik. A ragyogó kor elmúlt, de e határozat teljesítendő kötelességül maradt fenn az utókornak. A kiegyezést követő első lélegzetvételét a nemzet arra használta fel, hogy emléket állítson hős honvédéinek. Emléket kő- és ércszobrokban, melyeket sírok mellett, tereken, harcmezőkön emelt, hogy hirdessenek bátorságot, hazafiságot, lelkesedést, áldozatkészséget, szabad- s ág szerététét. Ezt hirdeti 1869. március 5-e óta a szolnoki honvédemlék, melyet a lezajlott csatában elesett honvédek tiszteletére állítottak. Közel két évtizeden át feküdtek a szolnoki csatában elesettek - több mint kétszázan - a szolnoki temető jeltelen sírjában. Ám a váci honvédemlék példáját követve, a Külső-Szolnok megyei honvédegylet határozatot hozott, ho'gy 1869. március 5-én - a lezajlott fényes győzelmű csata 20. évfordulója napján - ugyancsak emlékművet avatnak hős testvéreik emlékének, örök mementóként is az utókornak. E határozat után megkezdődött a tervező és előkészítő munka. Az emlékmű(szobor) tervét a Borosnyai László vezette Külső-Szolnok megyei honvédegylet jeles tagjai vetették papírra rajz és felirat formájában. Ezzel a tervvel felkeresték és felkérték Gerenday Antal szobrászművészt az emlékmű kivitelezésére. Gerenday - néhány módosító javaslatának elfogadása után - elvállalta a mű elkészítését, és ezzel megkezdődött az érdemi munka. A szolnoki honvédemlék alapköve 1868. november 21-én tétetett le, ünnepélyes nagy társaság jelenlétében, a fő védnök Blaskovich Miklósné szül. Edelsbacher Marianna nemes hölgy által. Az alapba, kőbe vésett cin ládába Horváth Mihály: „Magyarország függetlenségi, harcának története” című műve került elhelyezésre. Az elmúlt 125 év alatt sok minden megváltozott itt, s ezen a helyen: a harc ütötte sebeket begyógyította az idő, s ma már nyomai sem láthatók; a Tisza hídja is más és nagyobb; a környéket beépítették. Az emlékművet a Szolnokot ért háborús pusztítások kétszer is megrongálták: 1919-ben a román ágyúzás, 1944 nyarán pedig az angolszász repülők bombái okoztak rajta súlyos sérüléseket. De a hálás utókor minden esetben helyreállította. 1969-ben és 1984-ben teljesen felújították, így a Tisza-híd előtti téren ma is ott emelkedik a történelmi jelentőségű honvéd-szobor - a régi dicsőség és a jelen emlékezet örök mementójaként. (Részletek Dobai János történész tanulmányából) Egy csésze kávé mellett Vannak esetek, melyekkel nem lehet megalkudni Beszélgetés dr. Vadon Lehel főiskolai főigazgató-helyettessel Vadon Lehel mindig szerette a kihívásokat, a nehézségeket. Emlékszem, egyszer 17 éves korában a kezein lépkedve „lejött” Karcagon a Kossuth téri kollégium kacskaringós lépcsőin az első emeletről a földszintre. Azért, mert néhányan nem hitték, hogy képes megcsinálni. Máskor olyan földalatti bunkerrendszert ásott, készített, csinált a lakásuk óriási magtárában, hogy volt, aki eltévedt benne. És tessék, legújabban főigazgató-helyettes az egri Esz- terházy Károly Főiskolán egy puskaporos, viharos időszakban! Kellett ez neki? Nem tudom, de mivel a legjobb barátomról van szó, akivel általános iskolába, meg a gimnáziumba is együtt jártam, sőt érettségi után is jódarabig egy helyen dolgoztunk, talán nem hat szentségtörésnek, ha ezt az interjút tegezve készítjük.- Már ne haragudj, de te mindig ennyire elegáns vagy?- Elegáns én? Ugyan már, ez kell a munkámhoz. Most is holland professzorokkal tárgyaltam, csak nem ülhetek velük szemben kockás ingben, pulóverben? Arról nem is beszélve, hogy ezek a nyugati urak mindig olyanok, mint akiket skatulyából húztak ki.- Szóval a rang kötelez. Ahogyan hallottam, hozzád tartozik az intézet tudományos munkája, a külügyek, a gyakorlati oktatás. Bírod ezt a sok munkát?- Ezt a ciklust biztosan, mivel most jár le az ötéves megbízatásom.- Hány tudományos publikációd, könyved jelent meg eddig?- Könyvet ötöt írtam, négyet angol nyelven, egyet magyarul. A szakmai publikációim száma ötven: ennek a fele angol, a fele magyar.- Mielőtt pedagógiai-szakmai kérdésekbe bonyolódnánk, talán arról beszélj, mit jelent neked Jász-Nagykun-Szolnok megye. Ezen belül is mondjuk Kunhegyes.- Noha Debrecenben láttam meg a napvilágot, Kunhegyest tekintem szülővárosomnak. Ott lakott apukám, anyukám, évtizedekig én is. Sokmindent őrzök erről a településről. Kemény tanárok emlékét, akik belém nevelték a kimondott szó erejét, tisztaságát. Az első betűket, a legelső számokat. A sok-sok bajnokságot, amelyet Füleki Sándor vezetésével értünk el. Görögh Sándor történelemóráit, a Kossuth iskolát, ahová kivétel nélkül délutánonként is benéztünk sportolni, mert jól éreztük magunkat. Jelenti Fabó Zsigmondné Zsia néni magyaróráit, Zsóka nénit, az osztályfőnökünket, aki pallérozott bennünket. Az olajos padlót, a faragott, felhajthatós ülésű padokat, a szenes kályhát, az esti sorakozókat, hazamenetel előtt. Azután a naplementét, a reggeli harmatot, a házunkat, a saras-poros utcákat, a nyílt, őszinte, de melegszívű kunokat. A határt, amelyet ki tudja hányszor körbekerékpároztunk, a Kakatot, ahol hetente három- szor-négyszer rúgtuk a gumilabdát, hiszen foci még egyi- kőnknek sem volt. Meg a temetőt, mert sajnos egyre több osztálytársam már oda költözött. Azért, ha a szülőföldről esik szó, Karcagot is megemlítem, hiszen oda jártam gimnáziumba, ott tanultam a pontosságot. B. Major Laci bácsitól, az osztályfőnökömtől. Szepesvári Gábortól jó szavakat, sportsikereket kaptunk. Vagy megemlíthetem Csávás Pista bácsi földrajzóráit. Ezek olyan úti beszámolók voltak, hogy párjukat ritkították. Pista bácsi öt mondattal ismertette az ország lényegét, és ezek a megállapítások ma is élnek bennem. Sokszor eszembe jutnak állításai, amikor utazok, bár bevallom, ezt a műveletet ma már olykor unom. Úgy tűnik sokat repkedtem ide-oda, és már jobban fog a hely, az otthon.- Azt azért ne hallgassuk el, hogy te meglehetősen nyakas kun fiú voltál az általánosban, meg a gimnáziumban is.- Tudod az édesapám orvosként dolgozott Kunhegyesen, de 1944-ben meghalt. Anyukám, aki iskolaigazgató, majd később tanárnő volt, nevelt bennünket a nővéremmel. Jó szívvel, szép szóval, értelemmel, türelemmel. Ugyanakkor nekem, mint egyetlen fiának elengedte a kezét. Noha óvott, féltett, távolról őrködött felettem. Mivel én mindig afféle, ami a szívemen az a számon szerű ember voltam, ez az ötvenes és a hatvanas években nem mindig számított jó pontnak. Ráadásul a történelem néhány eseményével, személyével soha nem tudtam megbarátkozni, ha úgy tetszik, megalkudni. Ezért aztán ezek több kevesebb összeütközést jelentettek. Visszanézve rájuk, ma sem kerülném ki őket.- Főigazgató-helyettes lettél 1989-től, más szóval tudományos főigazgató. Ez sem kimondottan sima titulus. Vagy nem jól látom?- Azért valamit vegyél figyelembe! Ma már sajnos, nem tinédzserként, vagy huszonévesen foglalok állást, hanem néhány évtized tapasztalataival a hátam mögött. Á mandátumom most jár le, és az is tény, nem könnyű időszak volt ez a fél évtized.- Hallhatnánk a legfontosabb tervedről?- Ez az, hogy az Eszterházy Károly Főiskola egyetemmé váljon. Sajnos, öt év rövid volt a megvalósításhoz. Elsősorban azért, mert a megfelelő törvények hiánya az egész felsőoktatást hosszú ideig bizonytalanságban tartotta. így lehetetlen volt intézkedni, hiszen a ránk vonatkozó jogszabályok tulajdonképpen 1993 szeptemberétől élnek. Az, hogy a főiskolák mely feltételrendszer megvalósítása után lehetnek egyetemek, itt írják le.- Tudhatnánk bővebbet róla?- A törvény szerint a tanulmányi idő öt évre emelkedik. Azok a főiskolák pedig, amelyek a megadott feltételeket képtelenek teljesíteni, egyszerűen eltűnnek a palettáról. Tudok róla, hogy létrejött egy úgynevezett akkreditációs bizottság. Ez, szaknyelven fogalmazva minden egyes felsőoktatási intézményt átvilágít. Megnézi a személyi feltételeket, az oktatók tudományos fokozatát. Azt, hogy az érintett intézmény mennyire korszerű a XX. század végén. Például a laboratóriumai, kutatóműhelyei, könyvtára mennyire segíti ezen elképzelések megvalósítását.- Mikorra készül el az egri főiskoláról ez az úgymond átvilágítás?- Ebben az évben minden kiderül: a jó is, meg a kevésbé jó is. A türelmi idő nem sok, legfeljebb 1998-ig lehet javítani.-Te helyettesként tudományos főigazgató vagy. Hallhatnánk egyféle számvetést az elmúlt éveid legfontosabbnak ítélt munkáiról.- Minden tőlem telhetőt megtettem, és segítettem abban, hogy az oktatók tudományos felkészültsége, minősítése minél jobban megfeleljen az egyetemi szintnek, az ahhoz kapcsolódó követelményeknek. Ezért szerveztük a sok-sok tudományos konferenciát Egerben, és szorgalmaztuk, hogy az egyéb hazai és külföldi tanácskozásokon lehetőleg minél több tanárunk vegyen részt. Arról is szólok, hogy ebben a városban értékes és elismert főiskolai és tudományos kötetek, publikációk, könyvek jelentek, és remélhetőleg jelennek meg. Ez alatt az öt év alatt jelentősen emelkedett a kandidátusok, doktorok száma nálunk is. Azután nemzetközi kapcsolatokat alakítottunk ki német, francia, angol, amerikai, litván, finn, holland egyetemekkel. Tanárcseréket szerveztünk az Amerikai Egyesült Államokba, és vendégprofeszorok érkeztek az angol, az amerikai, a német, a francia tanszékekre. Éppen most utazom én is az USA-ba, Floridába, meg Georgiába két hónapra, ahol a különböző egyetemekkel dolgozunk ki együttműködési szerződéseket, programokat.- „Mellesleg” az amerik tanszék vezetője vagy.- Helyesebben amerikanisz- tikainak mondjuk, és három éve kezdtük az oktatást. Ide évente huszonöt-harminc hallgatót veszünk fel. Ráadásul ez ma még nem tanszék, hanem amerika- nisztikai specializáció. Ha egyetem leszünk, és remélem, ez hamarosan bekövetkezik, akkor tanszékké alakulunk.- Mennyi a főiskola diáklétszáma?- Kétezer-hatszáz nappali tagozatos, meg további ezer leve- lezős, estis.- Sok a Szolnok megyei?- Sajnos efféle adatom nincs.- Mikor jössz Kunhegyesre?- A nyáron néhány napra mindenképpen. Nosztalgiázni.- Akkor még csak egyet kérdezek. Itt a cím az, hogy egy csésze kávé mellett.. .- Jaj, miért nem ezzel kezd- ted? Edit, kérek két kávét a vendégeknek. Nekem csak afféle lazát, mert ez ma már a sokadik. D. Szabó Miklós Fotó: Mészáros János — « ........ T iiTJ
