Új Néplap, 1993. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31 / 177. szám
8 1993. július 31., szombat Ceruzasorok a Triennálé katalógusán Stílusváltás interregnumában élünk - állapítja meg Vajúdó korstílus című esszéjében 1972-ben Székely János, s felismerni véli eme stílusváltás alapvető sajátosságát is: „Ez az első stílusváltás, amely nem ön- tudatlanul megy végbe. Az első, amelyet végrehajtanak. A művészek eddig még sohasem voltak világos tudatában annak, hogy új életmód alakult ki, tehát a művészetnek is változnia kell. Ezt a felismerést a modem tudomány vitte be a köztudatba. Valamiféle tudathasadás állott be így, valamiféle meghasonlás: azt, aminek természete szerint spontánul, az igények, az ízlés, az arányérzék változásának közvetítésével kellene végbemennie, azt most tudatosan, önmagát figyelve hajtja végre az emberi elme. A festői, a szobrászi szemlélet ilyenformán már nemcsak azért változik, mert erre belső törvények kényszerítik, hanem mert tudja is, hogy változnia kell.” Székely János még tovább halad ezen a logikai csapáson. Én megállnák egy pillanatra itt. ha elfogadjuk a fentebbi állításokat, rögtön hozzátehetjük, hogy a szóban forgó folyamat, meglehetős intenzitással, már régóta tart. És azt is, hogy korántsem ért véget. A kérdés, ami ilyenformán elkerülhetetlenül az előtérbe tolakszik, ez: Hol tart ma ez a folyamat? És kegyetlenebbül is föltehető: Offenzíva ez még, vagy állóháború, vajúdás még, vagy állandósult rángógörcs, születik általa valami, vagy a fájdalmak csupán újabb üres fájdalmakat váltanak ki? Elvben nincs jobb alkalom ilyen és hasonló kérdések felvetésére, mint egy olyan volumenű seregszemle, mint éppen a VII. Szolnoki Képzőművészeti Triennálé. Itt ugyanis 101 művész 167 műve látható egyszerre, egyazon teremben, s hadd tegyem hozzá: majdnem köralakú teremben, melynek két egymásfeletti, csigalépcsővel összekötött szintje, az a mód, ahogyan a művek többsége egyazon képzeletbeli fókuszba néz, már-már borghesi vízióvá, egyetlen roppant műalkotássá teszi magát a tárlatot. Elvben kiváló alkalom ez az egyszempontú, kardinális kérdések feltevésére; a gyakorlatban azonban ez olyanszerű feladat, mint egyetlen mondatban leírni egy vízesést. Nemcsak az embarras de richesse, a bőség zavara okán, hanem - sajátos módon - a teremből való távozáskor elháríthatatlanul felbuzgó katarzis-utáni lelkiállapot miatt is. Ez á minden tekintetben lenyűgöző kiállítás ugyanis, az egymással feleselő stílusok, irányzatok, technikák, az egymást matematikai értelemben kioltó vektorok eredőjeként, valami tragikusan ünnepélyes hangzattá változik. Teljesen megmagyarázhatatlanul. Mármint az összetevők, a részletek természetéből kiindulva Kész - és előadott - drámát olvashatunk az Alföld júniusi és júliusi számaiban. Márton László műve. Az állhatatlan a szomorújáték műfaji megjelölést kapta, s a kolozsvári színház 200 éves jubileumának alkalmából készült. Ehhez illően történelmi dráma, amely 1595/96 fordulóján játszódik Erdélyben, Báthory Zsigmond fejedelemségének idején. Erdély sorsa ekkor is „szomorú”, mint annyiszor a történelem során, s a kül- és a belpolitikát illetően is nagy a széthúzás, a bizonytalanság. A maga módján állhatatlan itt mindenki, a török, a Habsburg és a fejedelemség, másik szinten az ország és az egyén érdekei között hányódva. Senki nem tud jót cselekedni, s így minden az országnak és népének a kárára történik végülis. S bár a székelyek lázadását leverő és véresen megtorló tanácsúrra is a kivégzés vár, nem megmagyarázhatatlanul. Aki itt a vajúdás során megszületőben lévő korstílus vonásait keresi, kénytelen úgy tenni, mint aki kissé elvadult díszkerten bozótkéssel vágva át magát, dolga végeztével azt mondja: itt kell vezetnie a sétánynak, mert itt sikerült átjönnöm. Tekintsék tehát a továbbiakat efféle gyarló igyekezetnek melyet azért - mentségemül - némi lelkifurdalás is kisér. A stílusok, iskolák, irányzatok, módszerek, technikák sokaságának és sokféleségének gomolygásából, ennek mintegy a hátteréből egy szuggesztíven ismétlődő elem bontakozik ki. Nem mondanám motívumnak, mert nem az. Nem is téma, nem is gondolat: valami magatartásbeli jelenségről van szó, aminek a stílushoz valós köze van. Ezen a kiállításon rengeteg az idézőjel. A legjellemzőbb művészi magatartásformának itt a festő, a szobrász ironikus távolságtartása tűnik. Egyrészt a világgal, másrészt az alkotás mágiájával szemben. A külömbségek, s főleg a meghatározó árnyalatok épp ennek a mértékében és mikéntjében rejlenek. A harsány és csörgősipkás fejjel elrikkantott „távozz tőlem”-től a megbocsátó, bölcs, szájszögletben játszó mosolyig terjed a spektrum. Ebben az összefüggésben szinte kihívóan hatnak a viszonylag hagyományőrző, mégoly halk igent mondó munkák is. mert - mintegy a stílus- váltás origóját jelzőén - ott vannak ők is (Baranyó Sándor, Gecse Árpád, Kaposváriné Mihályi Mária, Pató Róza, Vuics István munkái révén, de még talán Fazekas Magdolna, Arató János neoimpresszionista - neo- pointillizmusában is. A világ művészi komolyan vételének tekintetében hozzájuk még' legközelebb állanak az ecs^t lírikusaiba gesztusfestők, az ösztönös vallomástevők (Asztai Csaba, Bozsó János, Bőd László, Égerházi Imre, ifj. Iván Szilárd, Finta Edit, ligárt Márta, Meggyes László, Pogány József, Szécsi Valéria), meg az éremkészítők, de persze nem mind, ők sem. Pálfi Gusztáv, Nagy Lajos Imre, Szabó Iván, Kirchmayer Károly mindenképp. És persze, Deák Ágnes, érdekes hatású Kiburkoló- dzójával. Bár ez utóbbiban az idézőjel már-már fölsejlik. Az ominózus jelet sokkal határozottabban teszik ki a felületek kifinomult elaborálói, s a nagy elődökre csodálattal vegyes félmosollyal visszapillantók, a társművészetek és rokon-technikák elegáns persziflálói, s valahol itt találhatók maguk a hi- perrealisták. Változatos csoport: itt együvé kerülnek: Csáky Lajos, Ezüst György, Gál Tamás, Kalmámé Horóczi Margit, Bikácsi Daniella, Simsay Ildikó, Tenk László, Redő Ferenc, Sebők Margit, Szuromi Imre, Szigethi Imre, Tácsik Jáaz igazságszolgáltatás működik, hanem csak a politika ördögi boszorkánykonyhája. A mű nemcsak tudatosan vállalt formai eszközeivel, hanem tartalmával is egyértelműen történelmi dráma, mégis folytonosak az áthallások, s szerencsére nem allegorikusán, hanem szimbolikusan. Negatív értelemben szemlélhetjük, hogy a történelem az élet tanítómestere: nem okul az emberiség, hiába múlnak az évszázadok, a rossz válaszok ismétlődnek rendre. Ugyancsak a legutóbbi Alföldben, valamint a Kortársban olvashatjuk az erdélyi Lászlóffy Aladár újabb verseit. Élet, s halál metszéspontján állva a lét és a történelem kérdéseire keres választ a költő, rezignáltan és mégis reménykedve, mert „Isten küld jeleket, Ninive nem felel. (Urának küldötte nem jutott soha el:) Cethala kihányta, ájultan itt hever, kórházi ágyára nos de még Pogány Gábor Benő színezett Diánája és Simon Ferenc gránitszerűre munkált márványfeje is. A leghatározottabban távolságtartókat azután, eléggé önkényes módon, igaz, három csoportba lehetne sorolni: a groteszk kedvelőire, a nyíltan per- sziflálókra és a fügét mutatókra. Ők egyébként a legintellektuáli- sabbak, és ők szoktak a legdühösebbek lenni, bármilyen besorolásuk hallatán. Én nagy élvezettel szemléltem őket, s gyakran elfogni véltem odaka- csintásukat, ami egyáltalán nem zárja ki, hogy ha ezeket a sorokat elolvassák, sűrűn káromkodnak majd. Csakazértsem mondom el, hogy kit hová soroltam, de hadd mondjam el, hogy roppant örültem Gyulai Líviusz lapjainak , Koszta Rozália portréinak, Ágotha Margit „varrott képeinek”, Molnár Gabriella grafikáinak, Nagy Kristóf elaborált objet tro- uvéinek, élveztem Mikó Diána dátum-című patinás bronzot játszó műanyag figuráját, Szema- dám György gunyoros „emléklapját”, Breznai József „kompozícióját”, Galambos Tamás szirénjeit, Rékássy Eszter Sárkányölő Szent Györgyét, aki a saját lovagi palástjával viaskodik, _ Sisa József Tört-Én-Elem-ét, Dóiénál Tibor ön-emlékművét és így tovább, egészen Borgóig, akinek számos, „kabátja” után, íme, most felbukkannak a „kabátba valói” is. Végül átéltem a keményebben szarkasztikus vagy egyenesen haragos távolságtartók lelkiállapotát is: a Czobor Sándorét, a C. Király Sándorét, a Hal- bauer Edéét, a Hajósi Mónikáét, a Végh Andrásét, a Németh Gyuláét, a Volni Veráét. És itt álljunk meg: a Niagarában nem lehet lubickolni. Ne várjon senki tőlem se kimerítő alapos elemzést, még részletes élménybeszámolót se. Értékítéletet, értékrendet a legkevésbé. A fentebbi névsorok is csupán a bozótkéses vagdalkozás majdnem véletlen érintettjeit tartalmazzák. Mindezek után - gondolom - még különösebbnek hat, ha megismétlem: a Szolnoki Galériából a katarzis utáni megin- dultság friss, ünnepélyes érzésével léptem ki, mint aki egy nagy, de kissé tragikus falhangú esemény részese volt. Vajon - kérdeztem magamtól - ebben a sajátságos magatartásban, ebben a csörgősipkát is vállaló, gyakrabban nemet, ritkábban halk és tétova igent mondó, szemérmesen cinikus, fölényesen megbocsátó, szorongva vihogó, távolság- tartó sokféleségben nem a születni készülő korstílus egyik arcvonása rémlett fel előttem? Másnak nem tehettem föl a kérdést. Egyedül voltam. Pazarló, főúri, sőt, kényúri módon, fényűzően és szívszorítóan: egyedül. Éltető József kötözött Gulliver.” Tehát A bevetés elmarad a verscím szerint, de nem a lényeg szerint, hiszen a költő dolgozik. A júliusi Kortárs közli Vathy Zsuzsa új elbeszélését is. Az Adamovits-ház életportré egy kisemberről egy kisvárosban, a huszadik század középső évtizedeiben. Sok ilyenféle életportrét lehetne megírni, hiszen a legtöbb ember élete sokban hasonlít e tisztviselőéhez, aki azt hitte, hogy éli az életét, pedig voltaképpen rettegett magától az élettől, amelynek egyszerre csak vége szakadt. A közvélemény ítéletet formált róla, a legpontosabban, a szerző véleményét is rögzítve így: „Nem történt vele semmi, mondja megint valaki más. Élt, gazdagnak képzelte magát, pedig nem volt gazdag, és mint mindenki másnak, észrevétlenül elmúlt az élete.” V.G. Sokezer diák, s a szülőket, családtagokat, rokonokat és jóbarátokat is figyelembevéve többszázezer ember izgul nyárról nyárra, hogy sikerül-e a felvételi „vizsga”, bejut-e a gyerek az egyetemre, főiskolára. A sikereseknél, gondolom, felhőtlen az öröm, a nagyon gyengék és szüleik is megnyugodhatnak abban, hogy a pályázónak nem érdemes magát elérhetetlen célokért törnie, de mit szóljanak és méginkább mit tegyenek azok, akik nem reménytelen esetek eleve, csak ilyen-olyan okokból nem sikerült a felvételijük. Esetlen azért, mert későn döbbentek rá, hogy az eredményes vizsgához tanulni kell, s hogy bizony elég kevés olyan tárgykör, tudomány van, amelynek akár középiskolai szintű anyagát is meg lehetne néhány hét alatt tisztességesen tanulni. Idén találkoztam egy felvételiző öregdiákkal például, aki negyedik alkalommal próbálkozott, s ezúttal fényes sikerrel. Az írásbeli dolgozata is, a felelete is a maximális pontszámot érdemelte meg, tahát a 120 pontosok közé sorolódott. Esztendeje kilencven egy néhány pontot ért csak el. Nem álhattam meg, hogy meg ne kérdezzem tőle, mitől táltosodott így meg, illetve miért nem sikerültek az előző vizsgái. A fiatalember elismerésre méltó önfegyelemmel azt válaszolta, hogy a tavalyi sikertelen szereplése után jött rá arra, hogy ahhoz, hogy bejuthasson az egyetemre - jelen esetben a bölcsészkarra -, tanulnia kell. S nem sajnálta az időt, s munka mellett némely részletében immár egyetemi szintű tudásra tett szert. Ilyen könnyű volna az egész? Az idén érettségizettek irigykedhetnének is esetleg, mondván, könnyű volt a fiúnak, hiszen a gimnáziumi négyév mellett további három állt a rendelkezésére, s azalatt többféle értelemben is bölcsebbé, érettebbé Tíz-tizenkét kiképzett cserkésszel táborozok Abádszalóki kirándulásukon, a táborzárás előtt egy nappal értük utói a sarudi campingben nyolc napig tanyázó cserkészeket.- Mennyire vonzó ma a cserkészélet? - kérdeztük Kocsis Judit Csillát, a Tiszafüredi 989.sz. Attila cserkészcsapat parancsnokát, aki a Magyar Reformátusok II. Világtalálkozóján az 1500-as létszámú cserkésztábor egyik altáborvezetője volt.- A fiatalok önállótlanok, nem akarnak semmit se csinálni, roppant kényelmes dolog a tv előtt terpeszkedni. A szülők részéről is baj van, nem küldik a gyerekeiket. Egyébként teljes közömbösséget tapasztalok a magyar társadalom részéről mindenféle szép és jó dolog iránt.- Akkor nagyon nehéz lehetett ezt a tábort megszervezni.- Kivétel azért szerencsére akad. Csak a munkám van ebben a táborban. Mivel a Ti- sza-tó népszerűsítése érdekében hoztuk létre, a rávaló pénzt a tó környéki önkormányzatok és a válhatott. S volna is a berzen- kedőknek némi igazsága. Nemcsak az emberek különbözőek, hanem fejlődésük üteme is. S amiként létezik az iskolaérettség fogalma, bevezethetnénk az egyetemre érettségét is. Kétféle értelemben is. Egyrészt a diáknak alkalmasá kell válnia felsőfokú tanulmányok folytatására bizonyos szakirányokban, másrészt ki kell tudnia választani azt a szakirányt, amely érdekli is őt, s amelyen eredményesen tanulhat, majd dolgozhat is. S egyik „érettség” sem önmagában és önmagáért való. Vannak olyan emberek, akik többféle egyetem elvégzésére, többféle szakma művelésére lennének alkalmasak s akadnak olyanok is, akik a gyakorlatban is sokoldalú értelmiségiek, mégha a po- lihisztorság ma már inkább csak elérhetetlen ábránd is. De ők inkább a kivételes tehetségek. A kamaszkor hivatásbeli álmairól viszont a legtöbbször az derül ki, hogy álmok-ábrándok csupán, nemegyszer a szülők vágyképeinek másolatai, s amikor szembesülni kellene a realitások szintjén az álmok megvalósításával, akkor teljes a kudarc. Mindig is voltak tanácstalan és céltudatos ifjak. S ebben a környezet hatása, felelőssége csak részleges lehet, mert ha felmutatja a lehetséges választási gazdagságot, már megcse- lekedte a legfontosabbat. Tehetségének természetét és mértékét végsősoron ugyanis mindenki csak saját maga mérheti fel. Tanácsot adni lehet, segíteni lehet, megmutatni egy szakmát, egy pályát előnyeivel és árnyoldalaival együtt lehet, sőt ajánlatos is, de abban csak a diák dönthet, hogy milyen pályát választ, ennek felelősségét nem háríthatja át másra, még a szüleire, sem, s ha áthárítja is, utólag sem lehet indokolt szemrehányást - legfeljebb önmagának. A tévedés azonban egészséges és nyitott társadalomban Középtiszai Intéző Bizottság biztosította. A sarudi önkormányzat hozzáállása is jelest érdemel.- Látok itt körülöttünk kicsiket, nagyokat . . .- Ötvenen vagyunk, tíztől hetven évesig, van négy picike újonc is. Ők most tesznek kiscserkész fogadalmat, miszerint a jövőben uralkodnak önmagu- kon és hallgatnak a vezetőjükre. Egerből, Sarudról, Berettyóújfaluból, Miskolcról, Jászberényből és Tiszafüred környékéről szálltak táborba a cserkészeink. A tizenkét sarudi gyerekből a végére négy maradt, mert sok volt nekik elsőre a fegyelem és az eső. Általában elfáradtak a gyerekek, a rossz időjárás hozzájárult ehhez. A fiúkat Habel Gyula, a 212.sz. Egri Bornemissza Gergely Cserkészcsapat parancsnoka gardírozza.- Uj, vagy régi keletű a kapcsolat Eger és Tiszafüred között?- Még a háború előttre nyúlik nem determinálhatja egy ember sorsát se pozitív, se negatív értelemben. Ha tehát valaki bekerül bármelyik felsőoktatási intézménybe, de később bebizonyítja alkalmatlanságát, s elégségesekkel és közepesekkel bukdácsolja végig a diákévekekt, azt lehetőleg ne kárhoztassuk arra, hogy boldogtalan mérnök vagy tanár, vagy bármiféle értelmiségi legyen, s még kevésbé ártsunk magunknak és a társadalomnak azzal, hogy rossz munkáját, esetleg hatalmával való visszaélését kelljen elszenvednünk. Inkább ismerjük el két-három elvégzett tanévét „középkáderi” végzettségnek, s ennek megfelelő munkakörben foglalkoztassuk. Ha viszont valaki egynéhány évvel az érettségi után válik igazán éretté a felsőfokú tanulmányokra való alkalmasság értelmében, azt ne zárjuk el ettől a lehetőségtől se a család, se a nagyobb társadalom szintjén. A helyzet ma nálunk szerencsére nem reménytelen. Ha részben gazdasági kényszerből is, de mind nagyobb az igény az egyetemi-főiskolai hallgatók létszámának növelésére. Ez a jó irányú tendencia sem járhat azonban az egyetemeken a színvonal, a követelmények csökkentésével. Ugyanakkor évről évre változatlanul kibo- csájtanak a középiskolák olyan érettségizetteket, akik megfelelően érettek arra, hogy részben négyévi tanulmányi eredményük, részben a vizsgákon mutatott teljesítményük alapján azon frissiben megkezdhessék felsőfokú tanulmányaikat. S néhány túlságosan igénybevett intézménytől eltekintve talán rövidesen eljön annak is az ideje, hogy meghatározottan jó színvonalú középiskolai eremé- nyek birtokában bárki beiratkozhat szeptemberenként az egyetemekre. Mint nagyszüleik idejében. Vasy Géza vissza. Az akkori cserkészek vízi raja lejárt Tiszafüredre, ott tartották a csónakjaikat is. Most ismét felvettük a kapcsolatot a két éve újjáalakult füredi csapattal. Körénk gyűlnek a fiúk, ők vannak többen. Zsolt, Jászberényből: - Fél éve vagyok cserkész, Homokon is voltam. Gyula bácsi vidám parancsnok. András Egerből jött: - Jól érezzük magunkat, jók a programok. Nekünk kell elmosogatni is magunk után. Szólok, hogy szeretném lejegyezni a cserkészinduló szövegét. Kórusban jön a válasz a fiúktól: - Elénekeljük! „Cserkész fel a fejjel, a harsona zeng ...” Ravasz módon szondáztat- tam. Az eddig hallottak közül a legférfiasabb, leghatározottabb nótázást konstatálom. Izmosodnak, erősödnek a fiútorkok. Akárcsak a cserkészmozgalom. Simon Cs. József Fotó: Imre Lajos Együtt a csapat a szalóki lovaspálya mellett Az Alföldben és a Kortársban olvastuk Az állhatatlan, Lászlóffy Aladár versei Hetvenen innen, tízen túl - közös táborban Csomó került a nyakkendő két csücskére Egyetemre érettek
