Új Néplap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
1992. JANUÁR 11. Kulturális körkép 9 Keserű tapasztalatokról Olvasatlan olvastatok? A Pinokkió a Szigligetiben Varázslatos kalandok Bár a könyv halálát már sokan és sokszor jósolták századunkban, az olvasás nélkülözhetetlenségét még senki sem vonta kétségbe. S azt sem, hogy minél olvasottabb valaki, annál több ismeretnek, tudásnak lehet a birtokában, s így annál több esélye van arra, hogy boldogulhasson. Az olvasás tehát minden ember képessége és szükséglete. Vannak azonban olyan pályák - s minden értelmiségié ilyen -, ahol létszükséglet az egész életen át tartó folyamatos ismeretelsajátítás, következésképp az olvasottság is. Emberöltőnyi idővel ezelőtt sorra készültek a lelkendező beszámolók arról is, hogy felszámoltuk az analfabétizmust, meg arról is, hogy olvasó nép vagyunk, s még inkább azzá leszünk. Aztán hamarosan jött a kijózanodás. Egyre kevésbé csillogtak a statisztikai adatok, mind több lett a gond. Különösen szembeötlővé vált, hogy a felnövekvő új nemzedékeknek mind kevesebbet jelent a könyv. Van abban jó dolog is, hogy egyre több a kultúrát hordozó eszköz, de egy hátránya biztosan van ennek: az irodalmi alkotásokat csak olvasás útján lehet igazán birtokba venni. S e hiány révén csonkább marad az ember, mert az olvasás folyamatos „gyakorlása” nélkül kevesebbet fog tudni az emberről, szegényesebb lesz a fantáziája, akadozni fog kifejezőkészsége mind írásban, mind szóban. A gyanútlan szemlélődő azt vélhetné, hogy az olvasásnak és főképpen a szépirodalom olvasásának ezekben a válságos esztendeiben az egyetemek és főiskolák magyar szakjaira azok jelentkeznek, akik mégis könyv- és irodalombarátok. Nos, a helyzet nem egészen ez. Sokéves tapasztalat támasztja alá azt, amit tavaly is megfigyelhettek a felvé- teliztető tanárok: igaz ugyan, hogy sokszoros a túljelentkezés, de a pályázók mintegy felének talán annyi köze sincs az irodalomhoz, mint a hajdúnak a harangöntéshez. Megnyugtatásul mindjárt azt is közölhetem, hogy azért mindig kiszűrhető elég nagy biztonsággal az a réteg, amely irodalomszerető. Önként adódik a kérdés: miért jelentkezik magyar szakra az, aki bevallja például azt, hogy egyetlen Mó- ricz-regényt sem olvasott? Vagy az, aki életének addigi szakaszában mindössze egyet-egyet olvasott el Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond regényei közül? S még ha tényleg el is olvasta a műveket, jobbára már a feledés homálya borítja azokat a felvételi idején. Nem a maxima- lizmus szól belőlem. Ma egy gimnáziumi tanulónak négy esztendő alatt a magyar irodalomból mindössze 6-7 regényt kell elolvasnia. A világirodalmi igény még szerényebb. S aki 16 éves kora tájt átlag 3 havonta olvas el 4-500 oldal szépirodalmat, az bizony nem válik olvasó emberré sem, s teljességgel alkalmatlan arra, hogy másokat próbáljon olvasóvá nevelni. S miért akarnak az olvasatla- nok magyartanárokká válni? Én azt hiszem, hogy igazából nem is akarnak. Némelyikükben élhetnek ugyan téveszmék, esetleg „szorgalmasak” voltak, a „leckét” rendre megtanulták, meg is dicsérték őket, a „jeleseket”, s mivel az osztályban „irodalmárnak” számítottak, azt hitték, hogy valóban azok. Mások igazából semmi iránt nem érdeklődnek, s kényelmes és kellemes dolognak vélik a bölcsészetet, hiszen ott „csak” olvasni kell. S mind meg vannak győződve arról, hogy semmit sem veszíthetnek a felvételi próbájával. Ez talán igaz is lenne, ha legalább erre a vizsgára is felkészülnének, s legalább a kötelező olvasmányokat ténylegesen ismernék. Akkor senki sem jöhetne zavarba például attól, hogy a tanár Arany János Toldija iránt érdeklődik, vagy éppen néhány életrajzi adatra kíváncsi vele kapcsolatban. Meg sem próbálna matematikusnak vagy orvosnak menni az, akitől idegen a matematika vagy a biológia. Nem érdemes a böl- csészettel próbálkoznia annak, aki nem olvasott ember, aki nem ismeri az irodalom történetének a legfontosabb adatait, tényeit, aki nem lát meg összefüggéseket írók és művek között, aki nem képes műveket elemezni, s nem tudja írásban és szóban helyesen és választékosán kifejezni magát. Ez utóbbi persze nem csupán a magyartanárok, hanem minden tanár és minden értelmiségi számára létszükséglet. Nem az az igazán elszomorító, hogy a felvételizők között akadnak szégyenletesen tájékozatlan emberek, hanem az, hogy sokan vannak ilyenek. Ugyanakkor vigasztaló - az érettségi elnökök tanúskodhatnak erről -, hogy sokan bizonyítják irodalmi érzéküket és olvasottságukat olyanok, akik más értelmiségi pályára készülnek. Lesznek tehát olvasó emberek ezután is. Vasy Géza A tévé háza tájáról T ele vízióspor tré: Bánó András Bánó András a televízió egyik vezető munkatársa, negyvenkét éves, jogi egyetemet végzett, sportriporterként kezdte.- A sport mindig nagyon érdekelt - kezdi beszélgetésünket Bánó András -, kiskoromtól kezdve sportoltam. De aztán mégis a jogi egyetemre felvételiztem. Elsőévesen jelentkeztem a Képes Sportnak a tévével közös sportriporteri vetélkedőjére. 3600 jelentkező közül kerültem a legjobb tizenkettő közé. Ezután viszont nem volt döntő, hanem azt mondták: ezen a pályán el kell bizonyos időt tölteni, aztán majd kiderül... A 12 embert „elosztották”, én a Képes Sporthoz kerültem. Öt évig dolgoztam ott. 1975-ben „beiskoláztak” az újságíró-iskolába, ahol találkoztam egy ismerős kolléganőmmel, aki Vitray riporterstúdiójába járt. Megkértem, hogy szóljon neki, mert én is szeretnék odajárni.- Milyen volt ez a riporterstúdió?- Teljesen kötetlen formában beszélgettünk, vitatkoztunk, jókat nevettünk. Igazi szellemi felfrissülést adott. Ebben a stúdióban nem volt semmi oktatósdi. De az ember olyan szellemiséget és riporteri hozzáállást tanulhatott Vitraytól, amit alkalmazhatott is. Vitray nélkül nem lennék tévériporter. Bár éppen ő akart eltanácsolni, mondván, hogy beszédhibás vagyok; ugyanis akkor még erősen raccsol- tam. De én borzasztóan akartam riporter lenni, és ezért egy beszédtechnika-tanárnő segítségével, nagy akaraterővel leszoktam a raccsolásról. Bánó András portréja- De miért akart annyira tévériporter lenni? Hiszen a Képes Sportnál jól érezte magát.- Ez igaz, de nekem nagyon megtetszett a tévés légkör, és tagadhatatlanul Vitray hatása volt a legdöntőbb. A rajongás, amivel ő a televíziózásról beszélt, az engem teljesen „megfertőzött”. Az volt az álmom, hogy a Telesportban mellette dolgozhassak. Boldog voltam, amikor külsősként foglalkoztatott.- De végül is a Híradóban került státusba.- Igen, 1978-ban. Teljesen szabad kezet kaptam, és rengeteget dolgoztam. A Híradóban én voltam az első önálló sportszerkesztő, miközben szinte minden rovatban dolgoztam, s a Híradó második meg harmadik kiadását szerkesztettem is. Fokozatosan „átcsúsztam” a belpolitikába. Majd jött Aczél Endre, és én még többet dolgoztam.- Aztán Aczélt hirtelen eltávolították ...- Igen, és Pálfy G. Istvánt nevezték ki. Ő fölajánlotta az egyik főszerkesztő-helyettesi posztot. Ez nekem nagyon jólesett, mert mindig is úgy éreztem, hogy vannak olyan tulajdonságaim, melyek alkalmassá tennének egy kollektíva vezetésére.- Melyek ezek?- Például határozott vagyok, merek dönteni, alapvetően pedig nyugodt, higgadt és elég liberális. De olyan hangulat alakult ki, hogy ragaszkodnom kellett egy szavazáshoz, hogy valóban akamak-e a kollégák. Döntő többséggel megszavaztak. Talán másfél hónapig minden rendben ment, de aztán Pálfy- val egyre jobban eltávolodtunk egymástól, és én egyre inkább háttérbe szorultam. Végül tizenhárom emberrel együtt felálltam, és eljöttünk a Híradótól. Kaptuk a fizetésünket, és dolgoztunk a tévé egyéb műsoraiban. Csináltuk a pályázati híradókat, amit egyébként mindmáig nem bíráltak el... Végül fél év múlva Vitray, aki a Tévé 2 önálló műsorigazgatója lett, felajánlott a kettes csatornán egy hírműsort. Ez lett az Esti Egyenleg. Gyakorlatilag itt én vagyok a főszerkesztő. Optimista vagyok, nagyon bízom a jövőben, hogy mi is megcsinálhatjuk a magunk igazi híradóját. Eöry Éva Régen láttam annyi csillogó szemet, olyan játékos kedvet a színházban, mint ezen a mesés délutánon! Egy gyermekeknek szánt előadás, amelyet a felnőttek is megirigyelhetnének; gyermekeknek játszanak, de egyáltalán nem gyerekesen, azaz gügyögve, szé- pelegve. A társulat nem adja olcsón az érzelmeket, tartalmában drága ez a játék, bár formájában korántsem hivalkodó. Csík Györgynek sikerült olyan könnyen mozgatható, hatalmas lapokból megkomponálnia díszletét, amely igen alkalmas a sok- jelenetes, kalandos mese köny- nyed színpadi kibontására, s egyben érzékeltetni is tudja a szüntelen mozgás, várakozás izgalmait is. Színesek, ötletesek a ruhák, amelyek nem utánozzák szolgaian az állatszereplők küllemét - róka, macska, tücsök is szereplője a játéknak -, hanem karakterisztikus, nem imitáció ez, hanem jellemzés. Mózes István rendezése is nagyvonalú, nem kicsinyes, aprólékos, jól fogja egybe az egészet; világos, tiszta, szép tiszta színpadi beszéd ez, melyet a gyermek is élvezhet. És pereg a játék! A klasszikusnak mondható mesét Szeredás András alkalmazta színpadra, megőrizve okosan minden lényeges részletét, így moralitása, erkölcsi tanítása maradéktalanul érvényesül; a kis fabábu történetének, amelyben Pinokkió változatos kalandokon át válik igazi kisgyermekké, megtapasztalván közben a világ jó és rossz dolgait, s felismervén, hogy az élet bizony nem csupán játék, hanem tanulás, iskola is, s hogy az önfejűség nem visz jóra, s hogy legyen bár valakinek fából a feje, azért még nem feltétlenül kell fafejűnek lennie. A gondolatok gazdag tárháza ez a színes mese! És rendkívül jó hangulatú ez az előadás, nézőtér és színpad, gyerekek és színészek teljesen együtt lélegzenek, együtt játszanak. Ha Pinokkiót veszély fenyegeti, egyszerre szorul össze a szíve sok-sok szurkoló gyereknek, s van, aki rémületében rendőrért kiált. (Egyébként a rend őre is szerepel a mesében.) A színészek játéka habzik, bugyborékol, fodrokat vet a humor, pompáznak a színek. Gombos Judit Pinokkió- ját fából faragták ugyan, de mintha villamossággal töltötték volna meg, sőt mintha dinamitot is helyeztek volna belé, oly mozgékony, dinamikus és robbanékony. S aki szinte önálló remekléssel hódítja meg a közönséget, Mertz Tibor bábjátékosként egymaga játszik négy figurát hangban, nagyszerűen váltogatva beszédmódját, miközben bábuit mozgatja. Parádés pillanatok! Igaz, ehhez kell a bábukat alakító színészek tökéletesen megvalósított mozgása. És ezt a jókedvű játékot szinte bearanyozza ifj. Újlaky László szívet melengető humora, a jóságos Dzsepettó, aki Pinokkiót kifaragja, szinte mindenkinek nagyapjává válik. A két gonosz ravasz, a róka és a macska kettőse is igen szórakoztató, Czákler Kálmán, Illés Edit produkálja. De a többiek is mind, például Kozák Ágnes Tücsökként, majd Kékhajú tündérként, mind-mind a helyükön vannak az érdekes, fordulatos játék alkotórészei. A szolnoki színháznak régi szokása, hogy egy-egy évadjában gyermekeknek is tart bemutatót. Most karácsonyi ajándékul a Pinokkiót hozta nekik. Ennél kedvesebbet, szebbet aligha tehetett volna. Jutalma: csillagos ötös, amit a színház „ellenőrzőjébe” a gyerekek írnak majd be. Valkó Mihály Jelenet az előadásból - Gombos Judit (középen), Illés Edit és Czákler Kálmán OLVASÁSRA AJÁNLJUK László Lajos: Halálpolka - Tigrismosoly László Lajos, a Pécsett élő íróújságíró több cikkében, könyvében is foglalkozott már a Baranyában, Tolnában elkövetett háborús bűnökkel, a mindmáig be nem heg- gedt sebekkel. Ezekben a többnemzetiségű megyékben (s ide vehető Bácska-Bánát, a Dráva déli partja is) a háború többször is végigsuhintott, egymásnak ugraszt- va, egymás ellen kijátszva az ott élő néptörzseket. Előbb a világuralomra törő Führer szédítgette a több évszázada itt élő németeket (svábokat), érvet, ideológiát teremtve a Birodalom terjeszkedésére, majd - a győztes jogán - a szovjet és a jugoszláv kormány (a partizánok) vettek elégtételt, illetve arra kényszerítették a magyar kormányt, hogy a német ajkú, de magyar állampolgárok elhagyják a szülőföldjüket. Az „elv” a képtelen „kollektív bűnösség” volt, amellyel Csehszlovákiában a magyar őslakosságot sújtották. Legújabb könyveiben László Lajos erről a többszörösen is méltánytalan „igazságszolgáltatásról” mond el megdöbbentő tényeket. A Halálpolka című könyvében interjúkat olvashatunk a málenkij robotról. Sváb és magyar lányokat, fiatal- asszonyokat szedtek össze a megszálló csapatok és hurcolták ki a Szovjetunióba. Bányákban, kolhozokban, építkezéseken dolgoztatták őket embertelen körülmények között. Nem hadifogolyként, hanem a szó szoros értelmében rabszolgaként, mondván, hogy a „bűnös nép’ ’ építse föl a német hadsereg által lerontott országot. Ma már egyértelműen tudjuk, hogy ezeknek az ártatlan embereknek a szenvedése, áldozata meddő és értelmetlen volt, hiszen a győztes ország nem (sokat) profitált belőle. László Lajos könyvének nóvuma nem is ez, hanem amit a jugoszláv partizánok, majd Tito Jugoszláviájának kegyetlen kérdéséről mond. Erről a (szintén „kényes ’ ’) témáról is csak mostanában olvashatunk. Tito ugyanis, amikor látja, hogy az oroszok rabszolgaként elhurcolják a vesztes országok lakosságát, egyszerűen átveszi mestere: Sztálin módszerét, maga is haláltáborokat épít, s oda hurcoltatja a svábokat. A haláltábor kifejezés nem drámai túlzás, mert a hangsúly nem a munkán volt, hanem a foglyok meggyötrésén és likvidálásán. Mintha a riportkönyv folytatása lenne a Tigrismosoly című regény, amely a Babai család sorsán keresztül ábrázolja a Rákosi-, majd Kádár-rendszer évtizedeit. Babai Sebestyén, a magyar paraszt családját is meggyötri, megtizedeli a háború. Testvérei a fronton esnek el. Kimarad a gimnáziumból, hogy majd később levelező-esti egyetemen szerezzen diplomát. Újságíró lesz Pécsett. Felesége: Erzsébet sváb lány, akinek a családját lemészárolták, illetve elüldözték. így a szerző nem csupán a vidéki (humán) értelmiségi sorsot ábrázolja, de a svábságét is. Hősünk hallatlan (őseitől örökölt) szívóssággal házat épít (másképp nem juthat lakáshoz), s ezenközben megélheti a szocialista hiánygazdaság, korrupció minden poklát. 58 éves, amikor megismerkedünk vele, már túl az infarktuson. Főnöke közli vele, hogy mehet, nem kell a munkája. A második infarktus előtt gondolja végig, pergeti le emlékezetében küzdelmes életét, s közben kerít sort arra az író, hogy bemutassa a családot is. A három lányából kettő értelmiségi (orvos, jogász) lett, akik még mindig rászorulnak a szülők támogatására, mert a fizetésük gyalázatosán kicsi. Ez a családszeretet, amely éltette a főhőst, már-már mitikus, mert ezzel kompenzálja a világ bomirtságát, gorombaságát, cinizmusát. Lehetett élni a Kádárrendszerben, de mindenki belerokkant. Olyan volt, mint babai háza, amelynek a falai repedeznek, mert szeméttelepre épült, rosszul alapozták, a mesterek kilopták belőle a cementet. Lakták, emeletet is húztak rá, de állandóan rettegtek, hogy összedől, megcsúszik, egy életre adósságba verték érte magukat, s építését soha nem tekinthették befejezettnek. Horpácsi Sándor
