Új Néplap, 1991. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1991-04-06 / 79. szám

IRODALOM—MŰVÉSZET 1991. ÁPRILIS 6. Kelecsényi László: Két Magyarország A tévében már megint egész este a hajléktalanok voltak mű­soron. Riportok a világ minden tájáról. Távoli tengereken dzsun- kákban hánykolódó családok. A milánói árkádok alatt, a stock­holmi, a New York-i utcákon, pályaudvarokon, aluljárókban újságpapíron alvó családok, éhes és rongyos, elvadult, marihuáná­tól kábult csavargók, könyörgők és követelőzők, mocsokban és pálinkásüvegek között, gyere­kek és aggastyánok, sárga bőrű­ek és feketék, villogó fogúak és ferde szeműek, munkát keresők és börtönből szököttek. Van, aki­nek vannak úti okmányai, má­soknál nincs más, csak egy éles kés. Törökök, arabok, kurdok, vietnamiak, szomáliaiak és isten tudja csak kicsodák, átvergődtek millió zöldhatáron, hiába sora­koznak marcona fegyveresek és rendőrök. Megbolydult a világ. Maradna mindenki otthon, ahol van. Odakinn jeges eső verte az ab­lakot, csapkodott a szél. A tévé még mindig a sivár reménytelen­séget mutatta. Elhagyott kavics­bányát, földbe vájt odúkkal, pá­linkásüveggel, verekedőkkel, mindenhonnan továbbüldözött nincstelenekkel. „Világproblé­ma, megoldhatatlan” - mondja a tévé riportere. És egy szem­üveges, jól fésült úr, elegáns író­asztala mögött széttárja a karját. „Sajnos, valóban megoldhatat­lan.” A tanító felállt, elzárta a tévét. Persze van ezek között millió szerencsétlen is. Elkergeti ottho­nából az árvíz, földrengés, szárazság, széthullanak a csalá­dok, helyi háborúk... Nem mind gyilkos meg kábítós. No, gye­rünk aludni. Holnap azt a két öreg kockás takarót meg egy régi pulóverét elviszi a Vöröskereszt­nek. Az ember szívében legyen irgalom. Megtapogatta a még langyos cserépkályhát, meggyújtotta az ágy mellett a kislámpát. Ebben a pillanatban vonított fel a kutya. Mi baja lehet ennek? Nem volt kedve ajtót nyitni, csak az ablak mögül lesett ki. Néró, a hatalmas komondor a ke­rítésnek ugrott, kifelé ugatott, a sarkon túli kápolna felé. Hörgő, fulladó hangokat hallatott, újra Novák Béla Dénes: Éji dal (Judith-nak) I. Holdas arcommal bíbe­lődj, égi-szekéren jöttem én, csillag-szívembe sohse lőj, menny-álom a televény. II. Két karom szorít: sohse félj! Nem akar rosszat ez álom, mindez csak múló szen­vedély, reám szabott halálom. HL Tudok dalolni halottan, Országra mert öri-rögje hullt! Jövő-tél kísért, fagyot- tan várom, fölenged a múlt. V ______________J m eg újra nekiugrott a rácsnak. A tanító a szemét meresztgette, de a zuhogó, jeges esőben nem lá­tott semmit. Majd elhallgat. De hát nem szokott ez a kutya így ugatni. Bebújt a takaró alá, eloltotta a lámpát. De a komondor nem nyugodott meg, hörgött, tom­bolt, acsarkodón, nem mozdult el a kert sarkából. Mégis csak meg kell nézni, mi­től vadult meg. Felkapta a cipőjét, vállára dob­ta a rövid bekecset, és kiment.- Néró, ide gyere. A kutya nem jött. Habzó száj­jal, vonítva ugatott tovább.- Van itt valaki? Egy férfi lépett közelebb a sö­tétben. Magas volt, csontos, át­ázott farmer volt rajta, a vállán sportszatyor. Nem volt már fia­tal. Ahogy a kerítéshez ért, a ku­tya tajtékzott.- Mit akar? Az idegen ismeretlen nyelven beszélt. Nem értette. A kápolná­ra mutatott, a felhőkre, az esőre, fejét a kezére hajtva mutatta, hogy aludni szeretne, de a kápol­na ajtaja zárva van. Honnan jött ez, hogy került ép­pen ide? Hova megy? Hogy kép­zeli, hogy a kápolnában alhat? Nem szálloda az, hanem műem­lék. Persze, hogy zárva tartják. Látogatás tíztől négyig. Még így is összemocskolják a turisták. Csitulj már, Néró. De a kutya tombol, ellenséges. Az állatok megérzik, ki a rossz ember. Talán vér tapad a kezé­hez. A szeme is hogy villog en­nek a furcsa szerzetnek. És úgy vacog, hogy a foga összeverődik. Jótét lélek nem csavarog ilyen­kor. Ebben a házban nincs istál­ló, nincs szalmakazal, hogy oda­engedhetné aludni. És ha nem is aludni akar? Hanem kést ránta­na, kirabolná? Az idegen belekapaszkodott a kerítés rácsába. Ha nem fogta volna olyan szorosan Néró nya­kát, belemart volna a kezébe. Rettenetes ez a könyörgő hang. De hát miért éppen itt, mi­ért éppen ide? Honnan jött? Bör­tönből? Hol az otthona? Menjen el. Menjen tovább. Menjen el a kerítéstől. Milyen nagy, villogó fogai vannak. Milyen hatalmas, csontos ujjai. Nem, addig nem mer visszamenni a házba, amíg ez az alak itt ólálkodik. És ha rágyújtaná a házat? . - Menj innen. Nem érted? Menni. Via. Avanti. Geh Weg. Schnell! A férfi ráemelte esőtől lucskos arcát, és lassan továbbment. Néró al ig tudott megnyugodni. Horkantott, lihegett. Milyen jó, hogy van ez a kutya. Jó a bizton­ság. Egészen átfázott, főz egy forró teát. Fellépett a tornác két lépcsőfo­kán, és az ajtó gombjához nyúlt. Azután megrettenve megállt. Ör­dögbe is. A kulcs. Az ajtót kívül­ről becsapta, a kulcsot belül fel­ejtette. Micsoda ostobaság. Azért vetette le a kilincset még tavaly, hogy kívülről le ne nyom­ja valaki. A zseblámpa se volt nála, bicska se volt, de ha lett volna is, túl erős a tölgyfaajtó meg az acélzár. Ezt nem igen tudja elforgatni. Majd reggel át kell szólni a lakatosnak. De hol van még a reggel? Tanácstala­nul, vacogva topogott a kertben. Bolond ügy. Tarpaiék fenn van­nak még, látja a tévé villogó fé­nyét. Náluk kell aludni. Tarpaiék kertkapuján meg­nyomta a csengőt. Kormos, a ku­tyájuk már ott is termett, ugatott, mint a bolond. - Maradj már nyugton, nem ismersz meg? - A kutya ugatott, ő újra megnyomta a csengőt. Senki. Lehetetlen, hogy nem hallot­ták volna meg. Ha csak nem hi­szik azt, hogy ez is a krimihez tartozik. Mégsem. Az ablakfüg­göny megrebbent. Megismerte a sógort, az meresztgette az arcát kifelé.- Hé, Sandri. én vagyok, eressz már be - kiabálta. De Tarpaiék ablakában kihunyt a világosság, nem jött ki senki. Kormos to­vább vonított. Nem ismertek meg - döbbent meg a tanító. - Valami ázott csavargónak néz­tek. És ha csak az volnék. Ide­gen. De hát mégiscsak emberi lény ... Csontosék átellenben laktak. Csengő nem volt a kapujukon. Dörömbölni kezdett. A szél el­nyelte ütéseinek zaját. A kutyásé jött elő. „Csontos Pista, Isti!” - kiabálta teli torokból. Sehol egy fellobbanó fény, sehol semmi válasz. Ha átmászná a kerítést, és az ablakon zörögne be? De a ke­rítés tetején két sor szögesdrót, üvegcserepek . . . A tanító most már nagyon fá­zott. Most már nemcsak a jeges eső, az átázott bekecs, a cipőjébe becsurgó latyak vacogtatta a tes­tét, hanem a szívét fogta meg a jeges rémület. Körös-körül min­den ház sötét volt, bezárt a kocs­ma is. Most jó volna, ha legalább a kápolna ajtaja nyitva volna ... de mindent bezárunk, mindent féltünk, bebújunk a dunyhánk alá, hogy be ne jusson kérő szó vagy jajkiáltás. Senki sem fog ajtót nyitni, senki sem fogja azt mondani, hogy pihenj meg em­ber-testvér, hogy kettétöröm a kenyeret, amit Isten adott... A fáradságtól részegen tá- molygott. Nekibotlott egy ide­gen kerítésnek, vicsorogva tá­madt rá egy idegen kutya. A szél beletépett a felhőkbe, egy pilla­natra kibújt a Hold, és árnyék vetődött elébe. Az idegent vélte látni, a csontos, magas, sport­szatyrot cipelő férfit - de csak egy lehajló faág volt. Almosodni kezdett. Tudta, hogy nem szabad elaludni. Húszéves korában is tudta, akkor a hómezőn ... De az álom egyre csábította. A vegyesbolt kirakata előtt a lépcsőfok. Előbb csak le­ült, azután végignyúlt rajta. Za­varosak és kuszák lettek a gon­dolatai. Zörgessetek és megnyit- tatik... Zörgessetek és megnyit- tatik'. . . Amíg egyetlen ember van a világon . . . egyetlenegy, akit üldöznek, nem lehetsz biz­tonságban te sem. Jókai Mór és Ady Endre. Van-e a magyar szellemnek még két ennyire ellentétesnek látszó alak­ja? A forradalmas Ady és a galamb­szelíd Jókai, akinek ugyan volt né­mi köze egy forradalomhoz, de vé­gül az a világ emelte írófejedelmi trónra, melyet Ady támadott és leplezett le először a magyar iroda­lomban. Akármim is ítéljünk ket­tőjükről, mindenképp kénytelenek elviselni egymást, hiszen légvo­nalban talán csak harminc méter választja el őket. Jókai Mór kényelmes karos­székben ül. Zsinóros magyar ruhát visel, köpenyének redőzete dúsan omlik a szék támlájára s onnan a földre. Bal kezében könyvet tart, jobbját a karfára helyezi. Egy nyu­godt és elégedett úr a századfordu­lóról. Kissé félrehajtja a fejét, mintha nem akarná a szemben levő tekintetét elviselni. Ady Endre áll. Ellenszél tapaszt­ja testéhez köpenyét, de tűri a sze­let, karjait mellén összéfonva da­col a viharral. Arca elszánt, kőme- rev. Hanem mintha ő se lenne haj­landó szembenézni ellenlábasával. Mintha ő is arra a pontra függesz­tené tekintetét, amerre Jókai fordít­ja el a fejét. így állnak szemben egymással évtizedek óta Budapest egyik for­galmas pontján, az Andrássy úton, ahol a Liszt Ferenc és a Jókai tér összeér. így néznek a tömött bu­szokra, az araszoló kocsisorra, a magukba fordulva siető járókelők­re, akik nem emelik föl pillantásu­kat géniuszaink felé, legföljebb ak­kor nyújtogatják nyakukat böszme kíváncsisággal a hirtelen összeve­rődő tömegben, ha épp szerzői könyvégetés zajlik a téren. Jókai Mór 1921 óta üldögél a vörös gránit alapzaton, s nézi sze­líd derűvel a lassan vastagodó fa­törzseket. Ady Endre három évti­zede ácsorog odafönn, s kerüli az írófejedelem trónjának látványát. Olyanok a szobraik, amilyenek a korok voltak, amelyikben felállí­tották őket. Jókai az utóromantika jegyében faragtatott ki s öntetett fémbe, Ady pedig még a szocreál jegyeit viseli alakmásán. Ha ma mintáznák meg ezt a két embert, az írót bizonyára kevesebb cikomyá- vál jelenítenék meg, a költőnek meg nem lenne oly behemót, dik­tátoréhoz hasonló csizmája, s mindketten leszállnának az utca népe mellé a magas posztamens- ről. A szobrok olyanok, amilyenek: nem érdemes rájuk több szót vesz­tegetni. De a modelljeik? Ok vajon tényleg, kétféle szellem, két Ma­gyarország képviselői? • Jókai Mór nem tudta, kicsoda Ady Endre. A poétasüvölvény még Nagyváradon újságírósko- dott, s borzongatta a begyöpösö­dött magyar agyakat, mikor az agg író a huszadik század első éveiben álmélkodott a kiépülő pesti Nagy­Zajlik a Duna, háta aránylik, jégtaréjokon napfény vrangylik. varangyló napfény vállamon is; mi szárny lehetne: nyűves trilincs. Roskasztják vállam fény nyűvei', tocsogok tócsán, lyukkal teli. Lyukas már lelkem, májam, tüdőm. V _________ k örút három-négyemeletes bérpa­lotáin. Ő még látta az 1848-as Pes­tet, a középkori falak között élő kicsi várost. A hosszú pályafutása során szerkesztőként látott számos ifjú költőt. Ezek a századfordulós titánok azonban fittyet hánytak a hagyományokra, hódítani jöttek, s ha a lommha világ nem hajtotta meg előttük azonnal a fejét, meg­vetéssel tekintettek reá. A földből hirtelen kinövő falakra épp úgy, mint az egyik napról a másikra szü­lető nagy vagyonokra. Ady Endre ellenben nagyon jól tudta, ki volt Jókai Mór. Olvasta is, szerette is őt. Ennél több és gyö­nyörűségeseb kuriózum kevés van, sokat tanulhat az ember Jóka­itól - írta egyik cikkében, s később az elsők között követelte, hogy a nemzet állítson végre szobrot nagy fiának. Honnan uszul ránk akkor ez a téveszme, ez a mindent szétszála- zó, kizáró gondolkodás, amely szerint ez a két ember nem fért volna meg egymással? Hiszen Jó­kai Petőfi barátja is volt, azé a köl­tőé, aki Ady szerepét töltötte be két emberöltővel korábban. Ha Ady születik Jókai kortársaként, ők let­tek volna a forradalomban harcos­társak. A nagy mesemondónak nincs más „bűne”, csak annyi, hogy alkalmazkodott tehetsége törvényeihez, s írt, ameddig csak tollat tudott fogni a kezébe. Ady Endre engesztelhetetlenül gyűlölte a csökött, elmaradott, so­viniszta gőzökkel fertőzött régi Magyarországot, amelynek Jókai Mór kedvence volt. Ezek szerint Adynak gyűlölni kellett volna Jó­kait is, mégis mindig nagy szere­tettel emlékezett meg róla, ahány­szor tollára vette a nevét. Olyan írói nagyságot látott benne, ami­lyen egy évszázadban egyszer ada­tik egy népnek. Vagy egyszer sem. Nem a politikai szerepet is vállaló képviselőt tisztelte Jókaiban, nem Tisza Kálmán tarokkpartnerét. A teremtő géniuszt csodálta, akinek legfontosabb az alkotás volt az életben. Sőt; nemcsak tisztelte Jó­kait, ismerte is. Midőn az aggas­tyán ifjú hitvesével Váradra láto­gatott, ő köszöntötte egy hírlapi cikkben. Jókai a legnagyobb és legkülönb magyar - írta Ady End­re, aki nem szokott meggyőződés nélkül efféle elismeréseket oszto­gatni. Találkozásukkor hálája jelé­ül az idős Jókai arcon csókolta a fiatal Ady Endrét. A régi, szabad­elvű eszményeit el nem áruló író a gőgös maradisággal szembeszegü­lő költőt. Összetartoznak ők hát, ha holmi el len tét éket szeretné közéjük verni a gyanakvó s bizalmatlan utókor. Szobraik szemben állnak, de a szellemük azonos oldalon harcol ma is, még akkor is, ha ezt egyesek konokul nem hajlandók tudomásul venni. A két Magyarország egy és ugyanaz. Cseppre csepp csöppen szét a jövőm. Cseppre csöpp cseppen Szét mind a múlt a feneketlen bábeli kút. Roskadoz vállam, hóié csorog. Hóember volnék? Olvadozok. Zajlik a Duna, háta arany. Jégtaréjokon napfény-varangy! Fehér Klára: Irgalom / ~\ Kiss Benedek: Napfény-varangy j Degas: Öltözködő táncosnő - a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményéből

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom