Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-10 / 8. szám
Néplap Mennyei béke Kínai útinapló Mongólia fővárosából, Ulan-Batorból utaztunk Pekingbe Krasznahorkai László regényíróval. Meglepetésünkre az előzetes híresztelésekkel ellentétben nem kellett közelharcot vívni a vonatra való feljutás érdekében, pedig mennyire riogattak minket magyarokat is, mongolokat is a tumultuózus jelenetekkel! Elfoglaltuk a kétszemélyes hálókocsit, néztük a peronon rohangáló, hatalmas csomagokat, fadobozokat, régi bútorokat cipelő mongolokat. Elindultunk, s hamarosan magunk mögött hagytuk a mongol fővárost. Művelt földek Éjfél után érkezünk a kínai határállomásra. Mongólia után feltűnően sok a fény és a fa. Udvarias kínai vámosok jönnek. Aki a fülkébe lép, bemutatkozik, hogy ő az ügyeletes tiszt, néhány kérdést szeretne feltenni. Később betolják a vonatot egy óriási csarnokba, felemelik a vasúti kocsikat, kiszedik alóluk a kerekeket, újakat tolnak alánk. Többnyire nők kínlódnak az irdatlan vasakkal, hiába, a kommunizmusban egyenjogúság van, tehát joguk van a nőknek is megszakadni. Sajnos, Belső-Mongóliát nem látjuk, sötétben haladunk át rajta. Hét óra körül virrad. Művelt földek sejlenek elő, úgy látom, rizst aratnak a kínai parasztok. Pici sártetős vályogházak, vályogkerítések mellett robogunk. Hegyek emelkednek, néhol teraszos művelésű hegyoldalak, itt- ott barlanglakások látszanak. Sok a víz. Egy öreg kínai rángatja át a vonat előtt a síneken két tehenét és kis szekerét, ahogy mifelénk mondanák, elég neccesen sikerült. A vonat egyébként állandóan dudál. Picike házak, szűk, sáros, vizes udvarok tűnnek fel, hol az egyik, hol a másik oldalon. Nagyon sok a fa. Az emberek szorgalmasan dolgoznak a földeken. Iszapos vizű folyók kanyarognak a völgyekben, némelyiknek a ragyogó ősz melegétől kiszáradt a medre. Az árterekre fákat telepítenek a kínaiak, ne hordja el a víz a jó termőföldet. A nagyobb esők alkalmával a dombokról, hegyekről lezúduló csapadék hatal- mas vízmosásokat vág, iszonyúan összeroncsolja a tájat. Termékeny folyóvölgyek kínálják a megélhetést, s az emberek meg is művelnek minden talpalatnyi földet. Végre feltűnik a Nagy Fal, először csak távolabb sejteni, aztán Peking közelében már karnyújtásnyira látható. Sajnos, egyes helyeken a lakosok lebontották, e hatalmas építmény anyagából építették házaikat. Hamarosan előbukkannak a kínai főváros to'ronyházai, üvegpalotái. Egy modem nagyváros pályaudvarának embertömege ragad minket is magával. Az utcák 99 • őrei Pekingben a legelső szembetűnő sajátosság a kisgyerekeken látható gyorstüzelő gatya volt. Az apróságok nadrágja a fenekükön nincs összevarrva, s e praktikus rés segítségével az ifjú mamák megspórolják a pelenkamosást. Azért itt is változik a világ, ezt jelzi az egyik amerikai stílusú és színvonalú luxusszálloda neve is; egy hongkongi üzletember állítólag másfél millió dollárt adott a kínaiaknak, hogy a hotel az ő apja nevét viselje. Viseli. Az ilyen előkelő szállodák egyiké- nek-másikának saját kocsiparkja van: Rolls-Royce, Cadillacpark... A városképhez hozzátartoznak a remek autók, főleg a japán kocsik dominálnak. A Dzsaulung szálló közelében kétszer három sávon haladnak az autók, mellette mindkét oldalon széles bicikliút, rengeteg kerékpárossal. A legalább hat-hét méter széles járdát pedig két sor fa szegélyezi, s a közepén is van egy sor. Igen sok az üzlet, ezekben minden kapható, a nyugati áruk is. A ’89-es diákzavargások azonban - úgy tűnik - nem múltak el nyomtalanul: minden utcában, minden munkahelyen, minden nagyobb ház előtt piros karszalagos öregek ülnek, ők az utcák őrei, azaz a népi besúgóhálózatjeles képviselői, akik egész nap éberen figyelnek, s minden gyanús dolgot, eseményt jelentenek a megfelelő telefonszámon. Jelenleg különösen nagy a készültség, hiszen most zajlik az Ázsiai Játékok versenysorozata, s emiatt elég sok külföldi lehet Pekingben. Azt mondják, hamisítatlan pekingi ősz fogadott minket. Ragyogó idő van, egyetlen felhő sincs az égen. Az utcákon, ahogy mondják, most különösen sok a virág, s a virágokból kirakott nagyméretű képköltemény. A kínai emberek kedvesek, segítőkészek. A szebbik arcát mutatja a város. Tigrisek a nyújtón A televízió az Ázsiai Játékok eseményeivel van tele, egészen pontosan a kínai sikerekkel. A pekingi tévét nézve az az érzése az embernek, mintha más nem is indult volna ezen a versenyen, csak kínai, esetleg a futottak még rovatban tűnik fel más nemzetiségű sportoló. Amikor éppen nem a sportbéli diadalokról esik szó, akkor a termelési sikerekről számol be a televízió, na ja, kevésbé himnikusan, kevésbé örömittasan, ám tagadhatatlanul optimista hangnemben. Ezeken kívül még egyféle műfaj létezik: a portréfilm, s a bemutatott portréfilmek katonákról szólnak. Esetünkben egy katonatisztről, akiről minden kétséget kizáróan kiderül, milyen nagyszerű ember, már a papája is az volt, veterán harcos, aki ma is ott van, ahová a párt küldi, például a fiatalok között, hogy átadja értékes tapasztalatait, ahogy a fia - a film hőse -, a katonatiszt is átadja ismereteit katonáinak. Láthatjuk őt kiképzés közben, amint kemény, harcos tigriseket nevel a reá bízott katonákból, akik, neki köszönhetően még a zuhogó esőben is meg tudják csinálni a haskelepet a nyújtón, de egyébként a tiszt vigyáz rájuk, beteg katonáját meglátogatja a kórházban, ott helyben meg is borotválja a bakát sajátkezűleg, aztán, ugyancsak eská megpucol egy narancsot és eteti a közlegényt, gerezdenként adogatja a szájába. Később mutatják a tisztet komoly munka közben is, amint éppen a kínai komputerrel számol, löködi a golyókat, majd családi körben látjuk őt. Nagyszülők, szülők, gyerekek, ez utóbbiak éppen zongoráznak, a papa, azaz a tiszt, a hangszerre könyökölve műélvez, hát igen, ilyenek nálunk a katonák - sugallja a film makacsul, alighanem feledtetni akarva a ’89 júniusában történteket. A Nagy Fal Reggel hétkor elindulunk ahhoz az építményhez, amely állítólag egyetlen emberi alkotásként még a Holdról is látszik. Többezer kilométer hosz- szan védte Kínát, ahogy ők mondják, a barbároktól, azaz a mi fajtánktól. A Nagy Fal eleinte csak földsánc volt, jó kétezer éve kezdték építeni, s azt a szakaszt, ahol mi jártunk, Pekingtől körülbelül hetven kilométerre, Pataiingnál, csak a Ming-korban fejezték be. A jó félezer éves fal tetején még alig volt turista, amikor odaértünk. A hűvös reggelben bor- zongva kapaszkodtunk fel a nevezetes alkotásra. Úgy tűnik, errefelé sem különbek az emberek, mint nálunk, ugyanis a köveket sűrűn televésték mindenféle felirattal, elsősorban persze kínaiul közük, hogy itt jártak ekkor meg ekkor, de hasonló üzeneteket a világ sok-sok nyelvén olvashatunk, úgyhogy mindenki kedvére csemegézhet a német „szeretem Helgát’ ’ szövegű épületes olvasmánytól a magyar nyelvű „ez buli!” felkiáltás óda- ian szárnyaló mondatáig. A Nagy Fal-szövegek nem ritkulva szegélyezték utunkat a hat-hét méter magas, csaknem hat méter széles építményen tett sétánk során. Nagy teljesítmény volt a megépítése, nagy tett lehetett a megmászása is, de csak így lazán, nézelődve végigmenni a tetején sem valami könnyű az emelkedők, meredek lépcsők miatt. Egyre nagyobb csoportokban érkeztek a kínaiak a vonattól és a menetrendszerű autóbuszoktól, hamarosan már feketéllett a Nagy Fal teteje az összezsúfolódott tömegtől. Feltűnően kevés a külföldi, ám magyar szót is hallani, megjegyzem, elég randa szavakat. A fal tövében áll a vásár; apró szobrocskák, képek, érmék, szőrmék, ruhák, étel, ital kapható. Teve ácsorog egykedvűen, mellette vaslétra, felmászhat rá a turista, a hátára ülhet és a túloldalról lefényképeztetheti magát - pénzért. A Tiltott város Aki megnézi a Nagy Falat, általában útba ejti a Ming-sírokat is. Ez a Pekingtől olyan jó negyven kilométerre lévő sírkert szinte bejárhatatlanul nagy, tizenhárom kínai császár nyughelye, ha a nyughely kifejezés pontos lehet ott, ahol kínai és külföldi turisták tízezrei lábdobogása zavarja Jung-lo császár és utódai örök álmát. A négyezer hektáros sírkert egyik érdekessége a Szellemek útja, mely hét kilométer hosszú, s a sétány mindkét oldalán ember- és állatalakos szobrok állnak, magasan tornyosulnak az ámuldozó halandó feje fölé. A másik nagy látványosság a Földalatti palota, melybe, akár a metróba, le kell menni néhány emeletnyit, s akkor ott találjuk magunkat Van-li császár 1580 körül épített sírjában, melynek alapterülete csaknem 1200 négyzetkilométer. A császár és feleségei vörös lakkkoporsóban fekszenek, hasonló ládákban áll egy csomó kincs, hogy mifélék, azt odafönt egy múzeumban lehet megtekinteni: aranypénzek, ezüst edények, díszes ruhák és egyebek. A Hosszú Nyugalom sugárút- járól, a Csanganról lépünk a Tie- nanmen térre, amely, itt ezzel büszkélkednek, a világ legnagyobb tere. A tér egyik végét Mao Ce-tung nagyméretű fényképe uralja, a másik végét pedig az ő mauzóleuma. Most egyébként ünnep van, október elseje, 1949. október 1-jén kiáltották ki a Kínai Köztársaságot. A Mennyei Béke terén nagy tömeg hullámzik, ünnepelnek, fényké- pezkednek. Az öregek még a filmekből jól ismert munkásruhaszerű maoista szerelést viselik, a középnemzedék és az ifjúság európai fazonú ruhákat. Még egy évforduló: ma egy esztendeje oldották fel a szükségállapotot. Igen, egy jó éve ugyanezen a téren, ugyanez a tömeg, és mégis, mennyire más ez a ma Mao és Szun Jat-szen vigyázó szemei előtt! A Tiltott városba, azaz a császári palotába léptünk be. A 72 hektáron a XV. század elején felépített palotában kilencezernél több helyiség van, s az egészet tíz méter magas vöröses fal, továbbá egy félszáz méter széles vizesárok veszi körül. A Tienanmen tér felőli oldalán nagy csarnokok találhatók, ezeket fogadásokra, egyéb hivatalos célokra használták, míg a Szén-domb felőli oldalon gyönyörű parkok ölén intimebb lakóépületek vannak. A csarnokokat a Vu kapun keresztül közelíthetjük meg, átmegyünk az Arany víz fölött átívelő öt fehérmárvány hídon, és máris ott állunk a Legfelsőbb összhang kapuja előtt, mely mögött a hasonló nevet viselő csarnok áll, ez volt a császár trónterme. Innen a Középső összhang csarnokába, A legnagyobb emberi építmény A császári palota egy részlete 1991. JANUÁR 10. majd a Gondviselő összhang csarnokába jutunk. És közben mindenhol fehérmárvány faragások. E három csarnok mögötti Égi Tisztaság kapuja vezet a belső palota ugyancsak három csarnokába, melyek közül az elsőben maga a császár lakott, az Egység terme nevet viselő középsőben a császár felesége, s ezek után jön a Földi Nyugalom palotája, ahol a császárok a nászéjszakájukat töltötték a csupa vörös helyiségben. A három csarnok után, a Földi Nyugalom kapuján át, az egészen fantasztikus park következik, hatalmas, öreg fákkal, elképesztő sziklákkal, aranyhalainkkal, majd az Isteni Fegyverek kapuján kilépve ismét taxik és autóbuszok közé kerülünk, itt a Szén-domb alján ér véget a Tiltott város. A világ közepén Az Ég Templomába igyekezvén szétnézünk a szomszédságában lévő bazárban is, ahol igazgyöngyöt és régiségeket árulnak. Rengeteg lengyelt találtunk itt, akik kötegszámra vették a tenyésztett gyöngyöt, hogy majd Európa nyugati felén jó pénzért eladják a szintén itt beszerzett selyemmel és egyéb kelendő cikkekkel együtt. Az Égi Imádságok Csarnokát néztük meg először az Ég Temploma épületegyütteséből. A kerek csarnokhoz hármas márványlépcső visz fel, középen fehérmárvány faragás, sárkány és felhő, e fölött vitték a császár hordszékét, emberfia nem léphetett e domborműre. A kerek csarnoknak hármas fedele van. Kék, zöld, arany, vörös és sárga színű az egész épület. Belül négy termetes oszlop viseli a tető súlyát. Az egyik ilyen oszlop tövében az őr, egy fiatal kínai nő, elmélyül- ten piszkálja a fülét egy hajcsattal, ügyet sem vetve a sok turistára. Csak piszkálódik áhíta- tosan, a szép kék egyenruhájában. A középső épület a Minden- ség Istenének Temploma, a legdélebbi építmény pedig az Eg Oltára, amely egy háromszintes fehérmárvány lépcsőzet tető nélkül. Amikor fölérünk, sima márványlapon haladunk, középen egy kör, amelybe ha beáll az ember, a világ közepén érezheti magát, ugyanis innen, ebből a körből társalogtak a császárok évente kétszer az égiekkel, s itt mutattak be áldozatot a felsőbb hatalmaknak. Most ezekkel a felső hatalmakkal senki sem törődik, a kínaiak nagy élvezettel tapsolgatnak a kör közepén, élvezik a visszhangot. Innen áttrappolunk a Liuli- csangra, ahol nagyon szép épületekben könyveket, régiségeket, képeket árulnak. Útközben több helyen láttunk kártyázó, sakkozó öregeket, akik maoista ruhájukban ücsörögtek a járdán és a butikok mögött, szenvedélyesen játszottak öten-hatan egy csoportban, de egy-egy helyen összegyűlt negyven-ötven játékos is. A Liulicsang csalódás volt, túlságosan turistás. Az utcát keresztező forgalmas út fölött egy gyalogos felüljáró ível át. A tetején odabetonoztak a márvány mellé egy ócska vaskorlátot is,, hogy kitehessenek rá három zászlót. Vacsora a Dzsaulung szállóban, ahol svédasztalról válogathattunk. Előétel apróra vagdalt méregerős csirkehús, koreai káposzta, pácolt marhaszelet. Nagyon finom volt, csak éppen lángot fújtunk. Fő étel: mandulás csirke, édes tintahal, bambuszrügy, rizibizi, pekingi kutya, utána ötféle sütemény, az egyik datolyás volt, a másik mézesmandulás, a harmadik olyan... olyan finom... Körmendi Lajos És feltűnt a Nagy Fal
