Szolnok Megyei Néplap, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

Irodalom, művészet 1987. NOVEMBER 14. Bólya Péter: I. A kakas gyméteres korában T. kedvenc szórako­zásai közé tartozott, ha megrugdalhatta az udvarukon sétáló kakast. Többféle módszere volt, az egyik: óvatosan, szinte oda sem figyelve becserkészte a gyanútlan szemét­domb-királyt, aztán hirtelen mögé ugrott, és alaposan fenéken bil­lentette. Máskor kukoricát mor­zsolt az udvar földjére, s utána türelmesen várta, hogy odasétál­jon a kakas is, végigvonuljon a tyúkok, jércék között, meghajtsa uralkodói nyakát a kukoricáért — akkor aztán meglendült T. mezte­len lábacskája, s a kakas rövid, kényszerű repülés után sértődötten lépdelt vissza megszokott sétányá­ra. T időköziben felnőtt a kötelező szabályok szerint Tanult, vizsgá­zott, néhányszor szerelmes is lett, aztán munkába állt egy tízemeletes épületben. Szorgalmas előadó és a törvények barátja lett belőle, alap- elvének tartotta, hogy soha nem vitázik a pincérekkel, és nem fele­sel a rendőrnek. Egyik nap — talán nyár volt, mert T. 'hóna alja izzadt a fehér Ing alatt — T. üzenetet kapott: a főnöke hivatja. „A főnök?” T. ijedten igazította meg a nyakkendőjét. Még soha nem hívatta a főnöke. „Ma baj le­het?” Elindult. „Elkövettem talán valamit?” T. kamaszkora óta na­gyon beszari ember lett, mert rá­jött, hogy fél a korai haláltól. „Mi baj lehet?” „Talán megtudta, hogy tegnap éjfél után mentem haza? És most mi lesz? Kirúgnak? Leépíte­nek?” Csikorgó térdekkel ment a főnöke szobája felé, s közben gyu­faszálakat rágcsált idegesség el- - len. A főnöki ajtó előtt még egyszer megigazította a nyakkendőjét, az­tán topogott. — Tessék — hallatszott bentről a főnök kemény, magabízó hang­ja. T. benyitott, belépett, s már az ajtó becsű kása közben meghajolt; gyorsan és halkan köszönt. — Foglaljon helyet, kérem. — A főnök egy fürdőkádnyi fotelra mutatott az asztala előtt T. lero­gyott a fotelba; a főnök viszont felállt, az ablakhoz ment, és szá- nakozóan nézett ki a függöny mel­lett (mintha T. helyében vetne egy utolsó pillantást a nyári utcára). — Azért kérettem ide önt — kezdte a főnök —, mert meg kell beszélnünk egy lényeges kérdést önnel kapcsolatban. Beszéd közben eljött az ablak­tól és T. előtt kezdett fel-alá sétál­ni. T. szolgálatkész fejmozgással fi­gyelte. Látta, hogy a főnök hátul, a derekán kulcsolja össze a keze­it, egyik markával a másik keze fejét fogta át, és szaporán beilleg- tette a kiálló ujjakat. — Ugyanis bejelentés érkezett... T. megremegett. „Bejelentés? Kitől? Miért?” Ki becsüli őt any- nyira, hogy valamiféle bejelentés­re érdemesítse? „Nem lesz ez va­lami tévedés?” — Ezzel kapcsolatban felhívom a figyelmét... A főnök most valamivel szapo­rábban lépkedett T. előtt, s köz­ben a szőnyeget nézte, a minták útjait. T. kiegyenesedett, „Nem igaz. Nem igaz. Hazugság, akárki mondta”. — Amennyiben ezt nem venné figyelembe... T. szólni akart, de a főnök egy pillanatra sem állt meg a beszéd­ben, járkálásban. — Tehát még egyszer kérem, hogy ne kényszerítsen engem olyan intézkedésekre, amelyek... T. már csak a szemével követte a főnök járását. Elengedte a fotel Iharfáját, meglazult a válla. „Mond­hatod”, gondolta magában. „Nem igaz, rágalom az egész, de azért csak mondd. Hiszen azért vagy itt, itt ebben a bútorszagú szobában”. — Higgye el, nem szívesen ten­ném meg, de... T. csodálkozik. „Milyen furcsán tartja magát a főnök... ” Előreha- jol, de a mellkasát és a fenekét ki­nyomja. A fejét most fenségesen magasra emeli, s a lábai mintha merevebben lépegetnének. — Ugyanakkor arra is szeret­ném felszólítani... Visszautak A főnök a szemére szőrtelen szemhéj húzódik. Piros taraja, sár­gás csőre nő. A nyakán fekete pi- heszőrök fényesednek. — És amennyiben ez megismét­lődik. .. Piros, zöld, fekete toliakból áll a törzse, combja, fenekéből kunkori farktoll emelkedik elő. A bőgye földgolyónyi. Térde alatt pikke­lyes bőr kezdődik, egyik lábujja hátra, a másik három előre mu­tat, amint fenséges léptekkel sétál T. előtt. — A jövőben tehát olyan intéz­kedéseket kellenne tennem, ame­lyek. .. „Intézkedéseket?” T. felugrik. A főnök éppen háttal áll neki, a sétája egyik szélső pontján. „Most!” T. lába meglendül, fené­ken találja a kakast. Meleg pihék érik csupasz lába fejét, és a főnök hasra esik a szoba padlóján. T. jó­kedvűen néz a rikkantva menekü­lő kakas után, aztán boldog vágtá­ban indult a holtág felé. Félmezte­len, csak egy tenyérnyi gatyát vi­sel. Ma piócákra akar vadászni a vízparti kövek között. II. Kocsiút alura költözöm — F határozott Szárfi egy üres tavaszi napon. — Hátha ott találom ma­gam a töltésoldalon, amint lótetűt keresek a harcsáknak, s még csak ötéves vagyok, barna, mint a dohányle­vél, és már jobban kezelem a hor­gászbotot, mint a halőr. Ezen a tavaszon, vitaminhiány következtében Szárfi végképp - el­döntötte magában, hogy véletlenül került erre a világra, és egyetlen lépést nem tud megtanulni a kö­rülötte forgó álarcosbálból. Éjje­lente a szórakozóhelyeket kereste fel, hogy megtalálja a régi isme­rőseit, akivel még sohasem talál­kozott, de helyette csak kíváncsi rendőrökkel és bölcs lotyókkal volt dolga. Reggelente, félálomban, okos újságtárcákat írt, hogy a szomszéd megdicsérhesse a követ­kező vasárnapon. Délután hosszú sétákat tett a legkülönfélébb fák alatt, és figyelmesen elolvasta az emléktáblákat. Este újra otthon üldögélt, hóesésre emlékeztető ze­nét hallgatott, elhatározásokat tett bizonyos nőkkel kapcsolat­iban, majd kőrútjára indult csak azzal a szándékkal, hogy ma min­denképpen megkeresi a megoldást, ami — és ezt már Szárfi is tudta — soha nem érkezik meg, sem bú­zaszőke asszonykák formájában, sem dicsérő kézfogások segítségé­vel, sem a mozdulatlan, figyelő nyugalom állapotában. Az egyik körút végén, amint Szárfi hazafelé ballagott a hideg, folyosószerű utcán, F. falu jutott az eszébe; a falu, ahol megszüle­tett, és aíhol szürke kölyökharcsá- kat fogott ki a holtágból. — Ott kellene élni egy pár évig — mormolta Szárfi, saját lépéseit hallgatva. F. falu még mindig falu; csak éppen Szárfiék háza került idegen kézre, Szárfi szüleinek halála után. Az adásvételi szerződésen Szárfi aláírása szerepel, aki két egyetemi vizsga között is szakított időt, hogy a házat eladja. Az új tulajdonos, kövér, piros arcú gaz­da, napok alatt színes, szegletes házzá varázsolta a roskatag por­tát: a kertet felásatta, a zsindelye­ket (a mohával együtt) a szemétre hányatta, az akácokat kivágatta, s amikor Szárfi visszatért, hogy el­vigyen néhány öreg holmit, már nem ismert rá a házra. És a duz­zadt gazda úgy mosolygott a kerí­tés mellett, mint egy kerek, elé­gedett cipó. — Talán Barnáné — dünnyögte Szárfi, a séta utolsó lépései alatt. — Talán még megvan a szobája. Jól emlékezett a diákköri nya­ralások idejéből, hogy az utca vé­gén lakik egy csúf, boszorkaszemű özvegyasszony, aki szobát ad ki átutazó üzletembereknek, eltévedt külföldieknek, és azoknak, akik­nek bizonyos okból hosszabb időre el kell hagyniuk a fővárost. — Vagy üres a szoba, vagy nem — vonogatta a vállát Szárfi, amint másnap reggel felkapaszkodott az F. felé nézegető vonatra. A boszorka (Barnáné) éppen megérkezett a seprűnyélen, ami­kor Szárfi benyitott a kertkapun. — Jóreggelt, Barna néni — mo­solygott Szárfi, remélve, hogy mégiscsak megismeri a görbe öregasszony. — He ... hehehe ... — nyeker- gett a seprő utasa, és idegen sze­mekkel nézett Szárfi ra. „Pedig azt hittem, a boszorká­nyok halhatatlanok” — gondolta Szárfi bánatosan. Harsogó tőmondatokban elma­gyarázta Barnánénak, hogy ki ő (pontosabban: ki volt) és mit akar. Az öregasszony még csúfabb lett, amint elmosolyodott: hüllőkezét Szárfi nyakába tette, aztán sánta léptekkel indult előre, a ház felé. — Hát a Sanyi? — kérdezte Szárfi. Barnáné fia jutott az eszé­be, aki vele egykorú volt, és aki­vel naponta orrba verték egymást a kölyökkori holtág szélén. — Meghalt, szegénykém — nyö­szörögte az öregasszony. — Már hat éve. Korai rákban, úgy mond­ta az orvos. Szárfi: „Az ősszel lenne harminc éves, gondolta, miután gyorsan kiszá­mította a saját életkorát. — Szép temetés volt — mondta Barnáné. — Négy lóval vitte a Vince. Szárfi álmodott, llátta a fekete Vincét, amint egyenes háttal ül a fekete kocsi bakján, előtte a négy fekete ló, feketén felszerszámoz- va, fekete bóbitákkal. (Olcsóbb fu­var esetén csak két ló baktatott a kocsi előtt.) Hátul a koporsó, raj­ta aranyozott betűk, aztán a me­net, a gyászolók csapata. Az út mellett a kölyök Szárfi áll, kezé­ben tartja az összetákolt horgász­botot, és kerek szemekkel figyeli a kocsit. Vince komor és büszke. Ö a falu egyik dísze, a halottak fuvarozója, négy fekete ló tulaj­donosa, keményen, nyújtott ka­rokkal tartja a gyeplőt, mintha nem is hallaná, hogy odafent éle­sen, figyelmeztetően szól a ha­rang ... A menet eltűnt a sarok mögött, és Szárfi értetlen léptekkel indult a harcsákhoz, a kőhíd irá­nyába. — Aztán... A Vince él még? — Él hát — mondta Barnáné. — De már a téeszben van, a lovaival együtt. A házhoz értek. — No, itt a szoba — huhogta Barnáné. — Még megvan. Hűvös helyiségbe nyílt az ajtó. Magasra vetett ágy, féloldalas szekrény, terítős asztal, két boro­zott szék, más nem volt a szobá­ban. Az ablak az utcára nyílt, a kerítésen macskányi nyílás lát­szott. — Kiveszem, Barna néni — mondta Szárfi, és a táskáját szo­baúri mozdulattal tette az asztal­ra. Átöltözött. Kockás inget, vá­szonnadrágot vett fel. „őszig itt maradok!” — gondol­ta, amint lábával a nadrág lyukát kereste. „Megírom a nagy re­gényt." Elköszönt a seprűnyelet csuta­koló Barnánétól, és a falu felé indult. Figyelt, örült. A töltésen ismerős, gyerekkori lábnyomok látszottak; a daráló ablakából ijedten tekintgetett ki a gazda, aki feleségét őrölte; az or­vosi rendelő falánál kerékpár állt, a kocsmából pacalszagú énekszó szűrődött ki, a ruhabolt kirakata előtt pénzt számolt, egy kendős asszony, a benzinkút idegenül, el­pirulva állt a betonút mellett, a mozi új filmet hirdetett a csütör­töki szünnap után, a falu felett sárgán állt a nap, és Szárfi szét­tárt lelkesedéssel lépkedett a po­ros utcán. Szekér fordult be előtte, magas­ra halmozott széna volt rajta. A nyikorgás gyerekkorára figyelmez­tette Szárfit és már ugrott is a ko­csi után, elkapta a saroglya ke- resztrúdját, felhúzta magát, aztán ráült a rúdra, hátát a szénának tá­masztotta, a lábát lelógatta a ko­csi végén. Szárfi utazott. Elöl halkan ko­cogott az út a lovak lába alatt, a széna jó szagú zizegéssel nyugtáz­ta Szárfi helyezkedő mozdulatait, koszos kölykök, kannás asszonyok maradtak el az úton, csimbókos kutya követte a kocsit egy dara­bon, nyugalom zümmögött a leve­gőben, összecsengve énekeltek az akácok, a Nap ki-be csukogatta Szárfi tisztuló szemeit... „Jó így,” gondolta Szárfi, a tár­caíró. „Visz a szekér, lassan, nyu­galmasan ... Ünnep van ma”. Hirtelen megszűnt a patazaj, a szekér megállt. Szárfi, akárcsak kölyökkorában, fürgén leugrott, nehogy ostorral kergesse meg a becsapott fogatos. Előrelépkedett a bak felé: mint­ha véletlenül előzné meg a kocsit. Idáit nézett, kölykös gúnnyal. Ki az, aki ingyen fuvarozta a fél falun át? Ismerős, ke­mény arc. Szárfi meg­állt. Nézte, figyelte a szerszámokat igazgató kocsist... aztán menekülni akart, futni, szökni, vonattal; gyalog, haza vagy máshová, az asszonykához, az erős ismerősökhöz, a dicséretekhez, a másnapokhoz... Bán Zsuzsa: A másik ősz Egész más a helyszín, ahol any- nyi év után összetalálkoztunk, csak az ősz olyan, mint az a régi volt. Ez egy másik erdő, de lombjai ugyanolyan gazdagon ragyognak az októberi délután tiszta-kék ege alatt. A zöld megfakult, fáradt színe, a nap sárga aranya, a lán­goló piros, és a nyugodt barna szí­nek ugyanúgy tükröződnek a sze­memben, mint régen, amikor sze­rettük egymást. De mi, mi ketten mennyire meg­változtunk ! Gondoltál-e rám a sok év alatt, amíg nem láttuk egy­mást? Emlékszel-e akkori szava­inkra, mozdulatainkra? Emlék­szel-e akkori hitünkre? Azt gon­doltuk, minden csak rajtunk mú­lik. S megtettünk-e mindent, amit lehetett? Ügy ülsz, messze nézve, mint aki az elmúlt éveket ízlelgeti, és nem akarsz beszélni arról, jniért Is nem fejezted be a műszaki egyetemet. Valamikor olyan ma­gabiztosan mondtad, hogy elvég­zed, és abban is biztos voltál, hogy ha egyszer megint találkozunk, már nem állhat semmi közénk. Most eljött a nap, ez a délután. Te is látod, ugyanúgy mint én, hogy az ősz színei pontosan olyan gazdagok, mint régen. Ha besétá­lunk az erdei ösvényre, a lila ár­nyékokat is látod messze a fák kö­zött, de valami tebenned változott, kedvesem. Már nincsenek olyan hittel teli szavaid, melyek maguk­kal ragadtak engem is akkor, néz­lek, és nem tudom, hová tűnt az a tűz, mely a hangodban vibrált, hol az erő, melybe olyan jó volt belefogódzni? Nem tudom, milyennek látsz en­gem most? Talán azért hallga­tunk, mert egyikünk sem akarja megbántani a másikat. Lehet, hogy nem azt jelentem már neked, amit régen? Kivel találkoztál, aki elhomályosította az én emlékemet, kinek a szeme villanása feledtette az én tekintetemet? S ha volt ilyen, miért nincs most veled? Mi­ért kerestél, ahogyan én is téged, sok-sok év után? Mennyire változhat meg az em­ber? Valahol mégiscsak itt van bennem az akkori nő, benned a férfi, akit szerettem. Emlékszünk mindketten a régi szerelemre, az elválás fájdalmára, és Ígéretünk­re, hogy egyszer még találkozunk, és akkor már minden jó lesz. Most itt vagyunk. Arra gondol­tam, milyen jó lenne, ha átkarol­nád a vállamat, és te abban a pil­lanatban magadhoz ölelnél. Érzem arcomon a tiéd melegét, hallom lélegzésedet, és ahogyan akkor, most is azt kívánom, bárcsak áll­na meg az idő, bár ne lennénk mi ketten is olyan bonyolultak, sem­mi más ne maradna, csak te meg én, ez a pillanat, a szoros testkö­zelség, melyben feloldódik min­Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Pató Róza szobrászművész török­szentmiklósi kiállításának anyagá­ból válogattuk, melyet a Pincegalé­riában tekinthetnek meg november 28-ig az érdeklődők. Barak László: Aki az idővel játszik aki az idővel játszik az arányokkal játszik akárha cinkelt kártyával játszana viszonyítgat megejtő-öntudatlanul boldogtalan mert nem tudja mi is a boldogtalanság nem veszített még soha bár életre-halálra játszik úgy ahogy dukál de örökkévaló szegény nem tudhatja hát mi az: élet és halál den más, ami elválaszthat ben­nünket egymástól. Talán, ha nem beszélnénk töb­bet, ha nem akarnánk mindent megmagyarázni, sokkal egyszerűbb és egyértelműbb lenne minden. Az is baj, hogy azt hisszük, beszélni kell. Mert a szavak néha gyilkos méreggel vannak átitatva, maguk­kal hordozzák a lehetőséget, hogy egyre jobban elkülönüljünk egy­mástól, hogy csak önmagunk kö­rül forogjunk. Mint a selyemher­nyó bábjai, beléjük gubózzunk kü- lön-külön. Néha akaratunktól füg­getlenül egészen más irányban peregnek a szavak, elkalandoznak attól, amit igazán ki szeretnénk fe­jezni. Most jó. Most együtt vagyunk megint, szótlanul átölelve egy­mást. Emlékszem, akkor régen is így zizegett a szél a fák között. Olyan jó, hogy megcsókolsz me­gint, mint akkor! Bár soha ne múlna el ez a pillanat! Hűvösödik. Eszembe jut, hogy múlik az idő. Nemsokára bealko- nyodik. Ilyenkor nagyon hamar leszáll a sütétség. Először csak el­sápad a fény, aztán sötét köd ülep- szik a fák közé, a város távoli mo­raja is elcsitul. Csak a szél hang­ja erősödik fel, és szorongás tá­mad a szívünkben. Az otthonomra gondolok, ahol várnak, arra, hogy neked is hamarosan indul a vo­natod. Hová mész haza, és mi­lyen ott nálad? Mi minden köt oda, és választ el tőlem? Kik a barátaid, és beszéltél-e nekik ró­lam? Most lehajtott fejjel ülsz mel­lettem a pádon, egy kicsi, göcsör- tös ággal rajzolgatsz valamit a földön és hallgatsz. Nem tudom, mire gondolsz, félek is megtudni. Nem kérdezted, vár-e valaki rám,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom