Szolnok Megyei Néplap, 1987. augusztus (38. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-20 / 196. szám

1987. AUGUSZTUS 20. Harminc éve történt Kisújszálláson io____________________Szolnok megye múltjából A munkás-paraszt szövetség nagy demonstrációja Ritkán fordul elő egy kis város történetében, hogy tar­tósan országos érdeklődés tárgya legyen, s talán ennél is ritkább, hogy vállalkozzék a saját lakói számát tízszere­sen meghaladó tömeg befo­gadására. Kisújszállás 1957 nyarán erre vállalkozott. Az erejét csaknem meghaladó feladat teljesítésére alkal­massá tette a város lakóinak haladó szellemű magatartá­sa, a szocializmus építésében és megvédésében elért ered­ményei. Az 1957-es Nagykun Napok előtt a várost úgy mu­tatta be a Népszabadság ve­zércikke az országnak, mint szövetkezeti erődöt, „melynek falain az ellenfor­radalmi dúlás még csak re­pedéseket sem tudott ütni”. Akik 1957-ben a Nagykun Napok megrendezését kezde­ményezték, nem gondolták, hogy országos, sőt országha­táron túli jelentőséggel bír a Kisújszálláson 1957, augusz­tus 11—20. között lebonyolí­tott munkás—paraszt talál­kozó. Ezt bizonyítja többek között Kádár Jánosnak az MSZMP VII. kongresszusán elhangzott beszéde: „Annak, hogy az ellenforradalom erői felett a szocialista társada­lom erői győzelmet arattak, nagyszerű demonstrációi vol­tak az 1957 márciusában megszervezett budapesti gyű­lések, a felejthetetlen 1957. május 1-i budapesti nagy­gyűlés, az 1957. augusztus 20-1 kisújszállási nagy mun­kás—paraszt találkozó”. A Nagykun Napok befeje­zése után az MSZMP első titkára meghívta Budapestre a város vezetőit, akik külö­nösen sokat fáradoztak a nagyszabású rendezvény megszervezéséért. Kádár Já­nos a következőket mondta — emlékezik vissza Zagyi János, az MSZMP kisújszál­lási bizottságának akkori el­ső titkára: „ ... nagy szolgá­latot tettek nemcsak Szolnok megyében, Kisújszálláson, Magyarországon, hanem az országhatáron túl is a szocia­lizmus ügyének". Ennek bi­zonyítékaként elmondta, hogy 1956. november 4-e után a nyugati hatalmak ré­széről általános támadás in­dult az ENSZ- ben a Magyar Népköztársaság ellen. Azzal vádolták a magyar kormányt, hogy alkotmányellenes és jogellenes intézkedéseket hoz. 1957. augusztus 20-án több mint 120 ezer ember, munkás és paraszt éljenezte a Kádár János által előter­jesztett programot, egyértel­műen igazolva ország-világ előtt, hogy a parasztság is biztos támasza a munkás— paraszt kormánynak. Nehéz lenne 30 év távla­tából kideríteni, hogy végül is kitől származott ennek a politikailag is oly jelentős ta­lálkozónak az ötlete; bizo­nyára nem is ez a lényeg. A korabeli írások, jegyzőköny­vek rendkívül gondos, alapos szervező munkáról, minden­re kiterjedő figyelemről ta­núskodnak. A Nagykun napi sportversenyeknek igen nagy a hagyománya. 1957 elején ennek a felújítására gondol­tak többen is. Az akkori po­litikai légkörben szocialista tartalommal, az MSZMP melletti demonstrációval akarták ezt a hagyományos rendezvényt kibővíteni. A korábban Budapestre került, fontos funkciót betöltő kis­újszállásiak — így pl. Náná- si László, az Elnöki Tanács tagja, országgyűlési képvise­lő, dr. Kovács Kálmán, az igazságügyminiszter első he­lyettese és Barla Szabó Ödön, az MSZMP KB kulturális osztályának vezetője — örömmel támogatták és a legfelsőbb vezetéshez eljut­tatták a kisújszállásiak kez­deményezését, s a későbbiek során is sokat segítettek a Nagykun Napok megrende­zésében. Zagyi János így emléke­zik: „... úgy június tájt el­készült a teljes program, 10 —15 ezer ember látogatására számítottunk. Aratás körül Kádár Jánost százezernél is többen hallgatták hívattak a pártközpontba. — Igaz, hogy a Nagykunság annyira megmozdult a Nagy­kun napi rendezvény halla­tán? De még mennyire — mondtam. Nos, akkor — kér­dezték — mit szólnának hoz­zá a kisújszállásiak, ha Ká­dár János és Dobi István is meglátogatná a Nagykun Na­pokat? Örültek a kisújszállá­si vezetők a pártközpont ér­tesítésének, s indultak Buda­pestre a terv megbeszélésé­re." adásában Móricz Zsigmond Hét krajcár című gyönyörű novelláját. Napokon keresz­tül zsúfolásig megtelt a gimnázium épülete, amely­nek termeiben helytörténeti, könyv-, gyermekjáték-, kép­zőművészeti-, madártani-, halgazdálkodási kiállítást te­kinthettek meg az érdeklő­dők. Az egyik teremben az ellenforradalom eseményei­nek dokumentumait mutat­ták be. A gimnáziumban Kállai fl kisújszállási MŰSORH Wil. «KHUlti H-M « Az eredeti jegy­zőkönyvekben ol­vashatunk a kis­újszállási Nagy­kun Napok meg­rendezésére ala­kult bizottság ülé­seiről. az előké­születekről, s ter­mészetesen a rész­letes programról is. A Népszabad­ság 1957. augusz­tus 11-i száma ar­ról számol be, hogy „Kisújszállá­son külön erre az alkalomra ezer vendéget befogadó zenés kertvendég­lőket, eszpresszó­kat. cukrászdákat, büféket állítottak fel. Híres borvi­dékek termelői — köztük badacso­nyiak, ceglédiek — borkóstoló pa­vilonokat építet­tek. A híres kunsági laci­konyhákon a környék legki­válóbb konyhaművészei süt- nek-főznek... Ami a vásá­rolni szándékozókat illeti, áruban nem lesz hiány, ösz- szesen 35 millió forint érté­kű áru érkezett Kisújszállás­ra. Azok számára, akik Kis­újszállásra akarnak utazni augusztus 11. és augusztus 20. között, a MÁV 75 százalékos kedvezményt biztosít”. A gazdag programból most csak néhányat említünk. A mezőgazdasági kiállítást Dö­géi Imre földművelésügyi miniszter nyitotta meg. Több nap programját a magyar mezőgazdasági tudomány or­szágos nevű művelőinek elő­adásai, termelőszövetkeze­tekben végzett látogatások, tapasztalatcserék töltötték ki. A Nagykun Napokon az MSZMP által 1957 júliusá­ban megfogalmazott agrár- politikai tézisekről is hall­hattak a résztvevők. Augusztus 11-én a déli órákban Mihályfy Ernő mű­velődésügyi miniszterhelyet­tes leplezte le a tanácsháza előtti parkban a hajdani kis­újszállási diák, Móricz Zsig­mond szobrát. Somogyi Ár­pád karcagi származású szobrászművész alkotását. A résztvevők meghatottan hall­gatták Ascher Oszkár elő­Gyula, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, műve­lődésügyi miniszter a Nagy­kunság és a megye vezető ér­telmiségével találkozott. Au­gusztus 19-én este a gimná­zium dísztermében irodalmi estet rendeztek. Az 1956-ban szétzilált Írószövetség elő­ször lépett itt ismét — még sorait rendezve — a nyilvá­nosság elé. Az irodalmi esten részt vett többek között Sza­bó Pál, Veres Péter, Tamási Áron, Remenyik Zsigmond, Barabás Tibor, Kiss Tamás. Az ünnepi megnyitót Szabó Pál tartotta. A feledhetetlen Nagykun Napok legjelentősebb esemé­nyére 1957. augusztus 20-án került sor. Ekkor érkezett meg Kádár János és Dobi István. Az állomás melletti sportpályán és környékén 120 ezer ember várta a vendége­ket. A Himnusz elhangzása után dr. Borók Imre, a Nép­frontbizottság kisújszállási elnöke nyitotta meg a nagy­gyűlést. majd Nánási László országgyűlési képviselő, Kis­újszállás szülötte szólalt fel. Utána Antal István, a Vörös Csillag Traktorgyár műve­zetője, a Budapestről érke­zett 500 tagú munkásküldött­ség és egész Budapest dolgo­zó népe nevében üdvözölte a nagygyűlést. Varga B. And­rásáé karcagi parasztasszony köszöntő szavai után emel­kedett szólásra Dobi István, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, aki részletesen foglalkozott a magyar mezőgazdaság prob­lémáival. Ezt követően Ká­dár János mondott beszédet. A kisújszállási politikai demonstráció jelentőségét a Népszabadság 1957. augusz­tus 25-én tgy lesz ezután is című vezércikkében így mél­tatta: „Kisújszálláson olyan erős munkás—paraszt szö­vetség körvonalai bontakoz­tak ki, amilyen hazánkban eddig talán sohasem volt. S ez annak a politikának a gyümölcse, amelyet a párt és a kormány november 4. óta képvisel. Együtt a néppel, a munkásokkal, a dolgozó pa­rasztokkal, a néphez hű ér­telmiségiekkel. S az „együtt a néppel” jelszó nem tartal­matlan mondat, hanem Kis­újszállás is bizonyság rá —, tettükben megnyilvánuló va­lóság, amely az ünnepek után még elevenebben hat, mint eddig”. Nemcsak az idézett szép méltatás, s nem is elfogult­ság vagy túlfűtött lokálpat­riotizmus késztet annak a kétségtelen igazságnak a megfogalmazására, hogy ez a nevezetes Nagykun napi ren­dezvény is elősegítette azt a konszolidációt, amely végül is a néphatalom és a szocia­lista viszonyok megszilárdu­lásához vezetett. Ennek bi­zonyságául álljon itt néhány mondat Kádár János vissza­emlékezéséből, melyet a rendezvény 20. évfordulója alkalmából küldött 1977-ben a Diákélet, a középiskola di­ákújságja részére: ,,A húsz évvel ezelőtti nagygyűlésen a Központi Bizottság és a kor­mány nevében kijelenthet­tük: nem akarjuk a régi bur- zsoá-földesúri világot és nem akarjuk a felszabadulást kö­vetően előfordult hibákat, harcolunk ellenségeink ellen és együtt megyünk a néppel. S a kisújszállási nagygyűlés, az azon résztvevő paraszt­tömegek hangulata is meg­mutatta, hogy a nép vissza­kapta hitét, a dolgozók tá­mogatják, követik a pártot és a kormányt, a munkás—pa­raszt szövetség erős, építeni lehet rá. Ebben állt az akko­ri nagygyűlés történelmi je­lentősége. Ebben a szellem­ben igyekeztünk dolgozni az­óta, s fogunk dolgozni a jö­vőben is. Ezekkel a gondola­tokkal szeretném felhívni fi­gyelmüket az 1957. augusztus 20-án Kisújszálláson megtar­tott nagygyűlés történelmi jelentőségére”. Dr, Kiss Kálmán A karcagi kenyér Mindnyájunk előtt is­mert és elfogadott tény, hogy a kenyér minden ember legmegbecsültebb és legnélkülözhetetienebb tápláléka. Nem csodálkoz­hatunk azon, hogy a ke­nyérgabonát „ilet”-nek ne­vezi a nép. és mondattanul is nagy tiszteletben része­síti. Nélküle valóban nincs élet! Még napjainkban is nehéz lenne meglenni ke­nyér nélkül, de a régi szá­zadok világában, mikor szinte kizárólagos főeledel volt a kenyér, és amikor szárazság, jégverés vagy más elemi csapás söpört végig egy-egy vidéken, felégetve, tönkreverve a gabonatáblákat, hogy az ítéletidő nyomában a pusz­ta föld maradt — valóban élet és halál kérdése volt a kenyér! A búza megtermesztése a családfő, a férfi munkája volt mindig. A kenyérsütés az asszony kötelessége. A kenyérsütéshez a gaz­daasszony már előtte való nap hozzákészül. Behozza a kamrából a dagasztó lár- bat, a sütőteknőt, meg a kovászfát, a szakajtó kosara­kat. Ezután fehér abroszo­kat vesz elő. Sorban megtö- rölgeti a behozott dolgokat a ráülepedett portól. Majd szitálni kezdi a lisztet. Más­nap — sőt ha az előkészüle­tekkel megvan, aznap — kezd hozzá a tulajdomkép- pená sütéshez. Kovászolás Először kovászok Egy ko­vászos fazákban megáztat három összemarik kovászt, ahhoz tesz jó fél marik lisz­tet, ugyanannyi korpát, és mindezt egyhős vízben kéz­zel jól összekavarja, utána pedig lehinti a tetejét nagy­korpával. A kovászos edényt felteszi a tarokra, vagy a ke­mence tetejére, ahol az ne­gyedóra alatt feljön.. Ekkor a teknőben helyet készít a kovászlének A feljött ko­vászt meleg vízzel szitán át­szűrik, átmossák, s kicsarog a kovászlé. A kovászt ezu­tán kifacsarják kézzel. A kovászlét liszttel felkavar­ják, hogy ne legyen hólya­gos. Ezután letakarják és kelni hagyják A megítélés­hez 4—5 óra szükséges. Ez alatt az idő alatt nem sza­bad megmozdítani. Letaka­rás közben szájcupoogtatás- sal uszítják, s hozzá ezt mondják: „Jöjj, menj, ne pihenj!” öt óra múlva, ha megeredt a kovász, vízben egy félmarék sót áztatnak minden kenyérhez, ezt hoz­záöntik a kovászhoz. Azután kezdődik a dagasztás, amely általában két órahosszáig tart és a kenyérsütés legfá­rasztóbb művelete. Dagasz­tás ideje alatt sem enni, sem inni nem szabad a kenyér­sütő asszonynak. (Később ko­vász helyett tésztával és élesztővel is sütöttek ke­nyeret.) A kenyeret a dagasztás után a szakajtó kosarakba szakítják, ezek egyenlő nagy­ságú, gyékényből fonott ko­sarak, és sütéskor szakajtó ruhával vannak bélelve. Ál­talában négy kenyeret süt­nek: két vagy .három na­gyobbat s egy vagy két 'ki­sebbet, s egy kis cipót A kenyeret a búbos-, bog­lya-, vagy sárkemencében sütik, amely mindág a szo­bában van és a pi tar ban fű­tik búzaszaimával, asutka- izikkel, napraforgószáriral, néha törekikel, ritkán leveles ganéval; de minden megég benne, ami éghető! Kenyérsütéshez kétszer fű- tenek Először kevesebbet, főleg azért, hogy a dagasz­tó víz megmelegedjék és a szoba is enyhüljön egy ki- cs.t. Az igazi fűtés a dagasz­tás, szakítás után van. En­nek is megvan a „szabálya”: négy kenyérhez négy kasdita szalma fűtése szükséges. Eb­ből kettőt előre, kettőt csa- .patóra fűtenek. A fűtés vé­ge felé fehérediik a kemence szája. Amikor mind a négy kasita szalma elégett, szét­terítik a tüzet (parazsat), a kemence fenekén (a téglái­kon) majd pedig a szivanó- val (= szénvonó; fából ké­szült trapéz alakú, hamuki - vonó lapát) kihúzzák a ke­mencéből a katlanba (= per­nyetartó). Így a kenyér valójában a forró kövön sül meg. Fűtés után következik a vetés. A kenyeret a sütőla­pátra rakják és egyenként bevetik a kemencébe. Elő­ször a két nagyobbat, utána a két kisebbet — vagy hát, amilyenek vannak. A cipó legutoljára kerül be — mert azt leghamarabb ki is kell venni. Vetés közben csapaté­val szusztorával világítanak. Ez egy sárból formált talpba illesztett rongy, amelyet ol­vasztott zsírral átitatnak és gyertya alakúm formálnak. Sütés Három órahosszáig sül a kenyér a kemencében. Elő­ször a cipót veszik ki: ennek természetesen kevesebb idő is elég: hogy mennyi, az a cipó nagyságától függ — de azt a tapasztalatok alapján tudja már a gazdaassszony. A kemencéből kiszedett ke­nyereket a hamutól egy ru­hával megtörölgetik, alját jobb kéz középső ujjal meg­kopogtatják, hogy átsült vol­táról rezgéséről, hangjáról meggyőződjenek. Egy régi' történet szerint egyszer az asszony elment hazulról, együgyű gondolkozásé urá­nak meghagyta: „Ha majd kopognak a kenyerek, vedd ki őket a kemencéből!” Az ura várta — mikor kopog­nak már a kenyerek... Nem kopogtak. Mikor hazajött az asszony, kérdezte: ,ál óvá tetted a kenyereket?” „Nem tettem sehová!” Hogyan, te ember!?” „Nem kopogtak, hiába vártam!” — mondja az ura. Így égett oda az egész kemencényi kenyér! Miután kiszedik a meg­sült kenyeret a kemencéből, és megkopogtatják, tetejét tiszta, hideg vízzel meg­mossák, amitől szép barna- piros lesz a haja. Utána az asztalra, vagy egy zsákba, a földre teszik hűlni. Pár óra múlva lehet szegni és enni. Piacozás Megjegyzendő, hogy egyes családokban divat volt a ke­nyérrel egyes ételféléket is együtt főzni. Rendszerint olyanokat, amelyekhez ma­gas hőmérséklet, sok fűtés kellett. Az én nagymamám (Fazekas Sándorné B. Ko­vács Erzsébet) például min­dig törtborsót főzött a ke­nyérrel együtt. Ezt egy nagy vászanfazikban tette be a kemencébe, és amíg sült a kenyér — megfőtt a borsó is! Utána zsírban hagymát sütött rá, és egy nagy tálban kiöntve, hagymás zsírral megterítve tálalta fel. Ne­künk gyerekeknek egy-egy kisebb tányérba szedtek be­lőle — és úgy fogyasztottuk. Maga a borsó talán nem is lett volna annyira finom, mint az új kenyér illata és a ihagymás zsír hatása követ­keztében lett az. A karcagi kenyér régen mindig híres volt. Akadt nem egy asszony, aki ke­nyérsütéssel foglalkozott. Árulta is készítményét a piacon. Még régebben pedig — valami 120—150 évvel ezr­eié tt — az ilyen kenyérsü- tögető asszonyok szekérre rakták kenyereiket, és Deb­recenbe vitték eladni. Még azt is megőrizte a karcagi hagyomány, hogy ehhez ha­sonlóan a földesdek is vittek kenyeret a debreceni piac­ra. Fazekas Mihály

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom