Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-01 / 27. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. FEBRUÁR 1. lAixkiépvázbtl Lehet-e prőfóte a haxájában? Hogyan tovább, nyolcadikosok? ,,Én csak szüléimét láttam integetni az őszi porfelhőben, s vé- lük addig való életemnek ködbe vesző szigetvilágát, zsombékos létünk otthoniasan meleg és titkos ösvényeit, amelyeken — ha kiúszva is — törzsközösségünk tagjai megtalálták egymást. A ván- szorgó szekéren, fülemben a „száguldás” légsurrogásával, más, idegen világok felé távolodtam. A messzeség iszonyúnak látszott. Legalább száz kilométernyinek, visszafelé nézve, időnek s térnek egybemosódásával annál iszonyúbbnak.” Tudom, a címben szereplő kérdés kissé patetikus, s az eredeti tartalmában talán idegennek tűnik a huszadik század nyolcvanas éveinek végén. Átalakult jelentéstartalommal, de mégis van napjainkban is aktualitása, s a rá adható válaszoknak sorsformáló ereje. Ezt támasztja alá többek közt az is, hogy egy ifi atal ttúrkeve# gépésztől visszahallottam e kérdést, saját életútjával, s az út egy pontján hozott döntéssel kapcsolatban. Lehet hát valaki próféta a saját hazájában? Lehet elismert, alkotó tagja annak a közegnek, ahová született, ahol cseperedett, s ahová az útja némi kitérővel visz- szavezette? Mert azt hiszem, ez ma e jelképes kérdés hétköznapi, valós tartalma. Ez a fiatal gépész, Szőllősi Kálmán mondta e ^hétköznapi prófétaságróil”: — Nem az' a lényeg, hogy hol dolgozik az ember, hanem az: hogyan! Ez a kérdés egy dologra jó csupán: ha valaki rosszul teszi a doligáft a szíűkebb hazájában, akkor van mire fogni a bukását, van mivel elvenni a dolog élét. A kérdés egyébként a környezetemben akkor vetődött fel először, amikor befejeztük Mezőtúron a főiskolát. Módol- gattuk, hogyan tovább. Engem a családi kötelékek visszahúztak Túrkevére, ám sokan választották közülünk az idegent. Mert egy mesz- sziről jöttét meg kell fogni, le kell telepíteni. S ez lakást, magasabb fizetést jelentett. Aki meg helybéli, az úgyis ott van, nincs vele gond. Én mindezek ellenére úgy döntöttem, maradok, s megpróbálom. „A Szőllősi Kálmán fia”- ként kezdeni a téeszben, bizonyos szempontból talán könnyebb, de sok vonatkozásban nehezebb lehetett, mint lett volna „az új mér- nök”-ként. — Túrkevén akkor még három szövetkezet volt, s én a Búzakalászba kerültem gyakornoknak, az akkori műhelyfíőnök mellé. Az öregnek nem volt felsőfokú végzettsége, de két dolgot magas fokon tudott: bánni az emberekkel s észszerűen szervezni a munkát. Lehetett tőle tanulni. Megszerettem a gépjavítást! Ha volt valami érdekes munka, magam is nekivetkőztem a szerelésnek. Máig is nagy hasznát veszem, ha közvetetten is, az akkor szerzett szerelői gyakorlatnak. Pédig mindennek több mint tíz éve már. ’74—’75-ben volt... Aztán az élet kiforogta a rá vonatkozó változásokat is. Katonaság, majd leszerelés, 1977-ben. Már a nagy, az egyesült téesz van Túrkevén, a Vörös Csillag, amelynek egyik kerülete a régi Búzakalász. Az öreg pedig, a műhelyfőnök, táppénzen várja a leszázaléko- lást. Logikus lépésként jön a műhelyvezetői megbízás, majd kinevezés. — Hogy furcsa volt-e? Persze, hogy az! Apámkorú embereknek utasításokat adni, akiket pár éve még csó- kolomoztarrg s tőlük számon kérni, sőt fegyelmezni elmarasztalni __ De hozzá ke llett szokni, nem volt mese. Az nem lehett mentség, hogy huszonnégy éves voltam mindössze. Szerencsére nem volt nagyobb gond, sikerült megtalálni a megfelelő hangot. Mindenkihez személy szerint hozzáigazítottam a hangnemet, de úgy, hopr közben a lényeg vagyis a munka ne szenvedjen csorbát. Egy későbbi adalék ehhez, az újságíró emlékezetéből előbányászva. Egy elkapott kétdecis miatt ugrott az üveg gazdáinak havi prémiuma. Pillanatok alatt lebonyolított, zokszó nélkül tudomásul vett prémiumelvonás volt, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Nem vettek fel jegyzőkönyvet, s tanúk sem kellettek. Késő délután pedig már egy csapatban rúgták a labdát a bitumenen, a fegyelmező s a „szénvelő alanyok”. — A műhelyvezetői hat évem alatt hozzászoktam az emberek közelségéhez, s azt. hiszem, ők is megszoktak, talán el is fogadtak engem. Furcsa volt hát, hogy amikor a kerület gépesítési vezetője lettem, kicsit elszakadtam tőlük. Már nem mindennapos, nem közvetlen a munkakapcsolatom a műhely dolgozóival, s mivel magam sem szerettem, ha a főnökeim ,,átnyúltak” fölöttem, igyekszem én is betartani a szolgálati utat. Ezt a távolodást némiképp pótolja az alapszervezeti párttitkári munka, ami szerencsére hozza, s meg is követeli az emberközelséget. Legyen szabad még egy emlékadalékot. Egy beszélgetés apró mozaikjait. A polémia lényege a termelés irányítóinak gazdászgon- dolkodása volt, végkicsengése pedig az, hogy ma már egy-egy munkaterület felelős vezetőjének naprakész információkkal kell rendelkeznie nemcsak a termelés állásáról^ s a hozamokról, hanem mindezek költséghátteréről és gazdaságossági mutatóiról. E vitába hajló beszélgetés egyik * résztvevője Szőllősi Kálmán volt. — Ma már egyértelmű a dolog: nem mindenáron a maximumra törekszünk. Ennek az elvnek a helyét a ,legkisebb ráfordítással a legnagyobb eredményt” szemlélet, ennek az optimális pontnak a keresése és közelítése vette át. Az észszerűség törvényeinek kell uralkodnia a termelésben! Szerencsére nálunk ez már nem egy elszigetelt vezetői törekvés, hanem a dolgozóink is így gondolkodnak. Alkotó módon bekapcsolódnak a munkaszervezésbe, s a hibás vezetői döntéseket visszajelzik, Ez már egy jó állapot, amit tudnunk kell hasznosítani... Amikor legutolsó beszélgetésünk végeztével egy rögtönzött mérlegkészítésre kértem az elmúlt 33 esztendőről, elnézően mosolygott a kérésen; — Rendben van az életem... L. Murányi László A Hortobágy szélén, Tiszafüredtől 6 fem-re található a Patkós csárda. A nyári zsúfoltság után szokatlan látvány, az üres havas padok és az üres parkoló. Bent a csárdában viszont vidám élet folyik. Télen elsősorban átutazók keresik fel a hangulatos mulatót, de rendezvények alkalmával szűknek bizonyul az étterem. (N. Zs.) Sütő András így emlékezik a Gyermekkorom tükörcserepei című könyvében azokra a pillanatokra, amikor kisdiákból nagy diákká serdülve útnak indult a Nagyenyedi Kollégiumba. Százezernyi nyolcadikos él majd át rövidesen hasonló élményeket. Számukra visz- szahozhatatlanul véget ér a gyermekkor. Sokan más településen, városokban folytatják életüket, tanulmányaikat, a csínytevések egyre kevésbé számítanak bocsánatos bűnnek, döntéseik s következményei fokozódó súllyal nehezednek a félig még gyerek, félig már kamasz vállaikra. Tulajdonképpen igazságtalanság, hogy ebben a biológiailag, pszichológiailag amúgysem köny- nyű nyolcadik osztályos korban kell olyan fontos kérdésben dönteni, mint a pályaválasztás. Ugyanakkor kényszer is, az óvodában vissza lehet tartani azt a gyermeket, aki nem alkalmas még az iskolakezdésre, de hogy nézne ki, ha egy nyolcadikost pusztán azért, mert nem tudta eldönteni, hogyan tovább, még egy ideig ott marasztalnának az általános iskolában. Tudjuk, e felvetés abszurd, hiszen, oktatási rendszerünk eléggé nyitott, van lehetőség menetközben a korrigálásra. Kérdés csupán, hogy a tanuló családi körülményei megengedik-e ezt a fajta kísérletezgetést. Akárhogyan is döntenek tehát a nyolcadikos diákok, nem közömbös további sorsuk alakulására. Megyénkben az idén 5651 általános iskolás áll válaszút előtt. Az elkövetkezendő hetekben ki kell tölteniük a továbbtanulási lapot, s aztán felvételi elbeszélgetés vagy anélkül várják a középiskola értesítését. Előfordulhat az is, hogy egy diákot sem az első sem a második helyen megjelölt intézménybe sem vesznek fel. Két évvel ezelőtt például a Szolnoki Beloiannisz Üti Iskola nyolc végzős tanulója jutott erre a sorsra. — A fél nyarunk arra ment rá. hogy ide-oda telefonálgattunk, míg sikerült felvetetni a gyerekeket középiskolákba — emlékszik vissza László Árpádné igazgatónő. — Holott ez már a gyerek s a szülők dolga lett volna. Mindez nem szemrehányás, hiszen az iskola, a pedagógus számára sem közömbös a tanítványok sorsa. Néhány kudarcot persze már előre sejtettünk. A diákok egy részét felkészültségük, tehetségük alapján eleve nem javasoltuk az elsőként megjelölt iskolába. A szilárd szüiői akarattal szemben tehetetlenek voltunk. A kiválasztott intézményben elutasították a tanulókat, s közben a második helyen megjelölt iskolában pedig már felvették a leendő elsősöket. Az esetből okulva a következő nevelési értekezletünkön a pályaválasztásról vitatkoztunk, s meghatároztuk a feladatainkat. A tanácskozás jegyzőkönyve egy felmérést is tartalmaz, amelyben többek között a jelenlegi nyolcadikosok akkori pályaelképzeléseiről van szó. Az adatok elemzése nem valami szívderítő. A hatodikos, hetedikes gyerekek 60 százalékának a legfontosabb szempont a pályaválasztásnál, hogy minél több pénzt lehessen keresni. Ha úgy tetszik a szakmák, pályák presztízsét, értékét az dönti el, hogy mennyi a velejáró fizetés. Én nem tudom, hogy sikerült a diákokat ennyire megváltoztatni, de a velük való beszélgetésben már nemcsak a pénzről esik szó. A nyolcadik ,.b” osztályban az alig harminc nyílt tekintetű, vitatkozó kedvű tanuló már-már hajba kap. úgy védi a választott pályáját. — Én nem akarok sokáig az iskolapadban ülni, vízgázszerelő szakmát tanulok, s utána dolgozom. — mondja magabiztosan Illés Gábor. — Aki sokat tanul, az vén- ségére betokosodik, én nem akarok ötvenéves koromra öregember lenni. — Méghogy betokosodik! — csattan fel Kiszely Edit és Űj Anikó a gimnáziumba, majd egyetemre pályázók közül. — Azt hiszed, ha leteszed a szakmunkásvizsgát, örökre elteheted a tankönyveket? Minden pályán újra meg újra tanulni kell, csak így maradhatunk versenyben — evődnek egymás szavába vágva. — Sokra mentek vele. S miből fogtok élni? — vág vissza a magára maradt vitatkozó. — Sokra is. A tudást nem veheti el tőlem senki. A gimnáziumban s az egyetemen is nyelveket fogok tanulni. Majd fordítok, s idegenvezetést vállalok a szabad időmben — így tervezi az életét Kiszely Edit a lányok legfőbb szószólója. — Véleményem szerint aki kitűnő tanuló, annak érdemes gimnáziumba menni, annak van esélye arra, hogy felveszik az egyetemre — vet véget bölcsen a vitának egy halkszavú fiú, Bancsi Attila. — Aki meg gyengébb tanuló, válasszon másfajta iskolát. Ettől még nem lesz kisebb ember. Úgy tűnik, ebben egyetértenek. S miután elcsendesednek, megkérdezem, ki jelentkezik gimnáziumba. Nyolc lány keze lendül a magasba, s öten még hozzáteszik: nyelvtagozatra. Nem véletlenül, hiszen az iskolában orosz tagozat van. — S a fiúk? Szakmunkásképző, szakközépiskola váltakozik a válaszokban. — Ki az, aki a szülei pályáját választotta? Senki. Illetve néhányan csak ahhoz hasonlót. — Mi volt akkor hát a példa, minek alapján választottak? A feleletek igen sokfélék. A diákok egyharmada úgy érzi hogy egymaga döntött. Érthető, hiszen nem valószínű, hogy szabad idejükben pszichológiai, szociológiai tanulmányokat olvasgatnának, amelyekből igencsak kiderül, hogy a pálya- választásnál is igen fontos tényező a család, az a modell, az a környezet, amit a gyerek otthon lát, s vagy elfogad, vagy valami mást képzel el magának, továbbá a társadalom értékrendje. Akarva akaratlanul s észrevétlenül is kifejeződésre jut, mindez a mindenkori nyolcadikosok pályaválasztásánál. Az osztály többi tanulója bevallottan is a szüleik, vagy mások a pedagógusok barátaik, ismerősök javaslatára választottak hivatást. S igen elenyésző azoknak a száma, akiknek döntésében egy-egy üzemben vagy középiskolában tett látogatás játszotta a meghatározó szerepet. Jórészt az utóbbiakból is következik, a diákok általában nem sokat tudnak a szakmákról, pályákról, jobbára megrekednek a felszínen tapasztalható jelenségek szintjén. Sebők Margit tanárnő, az iskola pályaválasztási felelőse ezt mondja erre: — Ha az üzemben vagy iskolában a leghozzáértőbb szakemberekkel találkoznak a diákjaink, akkor eredményes a látogatás. Ha viszont^, csak megtűrt vendégek vagyunk a vállalatoknál, akkor nem csoda, hogy a tanítványaink jószerével nem is emlékeztek rá, milyen üzemekben jártak. Ezen mi nem sokat tudunk változtatni. Van még elég tennivalónk a pályairányításban az iskolában is. Igaz, most már egyre ritkábban fordul elő. hogy a diákok vagy sokkal inkább a szülők elképzelései nem esnek egybe a lehetőségekkel, a képességekkel. — Tegyük fel, hogy egy hatodikos, négyes osztályzatú diák azt mondja: orvos szeretne lenni. Mit tesz ilyen esetben a pedagógus? — Természetesen igyekszik minden segítséget megadni, ahhoz, hogy a tanítványa elérhesse a célját. Az efféle vágy egyébként igen nagy „húzóerő” a tanulásban. Nem szabad viszont illúziókba ringatni senkit sem. Ha úgy látjuk, még- sincs elég kitartása, szorgalma, akkor természetesen más egészségügyi szakmákra hívjuk fel a figyelmét. _ Van-e slágerpálya, iskola a nyolcadikosok körében? — Hogyne. A gimnáziumok közül a tanulók többsége a Varga Katalin Gimnáziumot választotta a nyelvtagozatok miatt. A hagyományos divatszakmák mellé pedig felsorakozott a számítástechnika Az idei nyolcadikosok pályaválasztásáról még aligha lehetne messzemenő következtetéseket levonni. Annyi azonban talán már most iS látszik, hogy a tavalyi évhez hasonlóan kevésbé vonzó a diákok számára a gimnázium. A korábbi időszakkal ösz- szehasonlítva kevesebb nyolcadikos választotta ezt a középiskolatípust Jászalsó- szentgyörgyön is. Törőcsik Jenő, az általános iskola igazgatója úgy véli: — Nem is annyira a képességek hiánya ennek az oka. Egyre inkább elterjedt a köztudatban, hogy a kezdő diplomások gondokkal küszködnek, s azok a szülők, akik nem tudnak a gyermekeiknek lakást vásárolni, vagy más módon segíteni, inkább a szakközépiskolát választják. — Ilyenkor tehetetlenek vagyunk — toldja meg Meszesén János, a Fegyverneki Felszabadulás Úti Iskola vezetője. — A szakközépiskola feltétlenül biztosabb útnak látszik. Az érettségi mellé szakmát is kap a fiatal, s ha a körülmények úgy alakulnak, akár tovább is tanulhat. Ezzel azonban csak vigasztalódunk, hiszen köztudott, hogy a szakközépiskolában végzettek kisebb eséllyel pályáznak az egyetemekre, főiskolákra, mint a gimnazisták. Megyénk gimnáziumai az országos átlagnál eredményesebben készítik fel a fiatalokat a felsőfokú tanulmányokra. Az érettségizők közel felét évről évre felveszik az egyetemekre, főiskolákra. Egyre nagyobb azoknak a száma, akik a végzés után szakmunkásképző intézetekben eleve érettségi vizsgához kötött szakmát tanulnak. S végül a fiatalok mintegy 30 százaléka adminisztratív munkakörben helyezkedik el vagy fizikai munkát vállal. Ez utóbbi csoportba tartozók talán jobban tették volna, ha nyolcadikos korukban a szakközépiskola vagy a szakmunkásképző intézet mellett döntenek. Az ő példájuk is azt igazolja, hogy bizony nem mindenkinek sikerül a pályaválasztás. — Mi kell ahhoz, hogy egy tizenéves jól döntsön? — Pál Anna pszichológusnak tettük fel a kérdést. — Először is a pályák ismerete, de lehetőleg ne könyvből, hanem a valóságból a szépségeivel s árnyoldalaival együtt. Ugyancsak fontos a lehetőségek feltérképezése. Hol és hogyan sajátíthatja el a fiatal a kiválasztott pályát. S végül említem, de igen fontos a döntésben az önismeret. Ha ebből a három tényezőből egyik-másik hiányzik vagy kevésbé ismert, akkor szinte a véletlenen múlik a pályaválasztás sikere. A sikertelenség pedig senkinek sem jó. Se a magát kényszerpályán érző fiatalnak, se a társadalomnak. Tál Gizella ■ • • ■ “ ...f . 2 Tél a Patkós csárdában
