Szolnok Megyei Néplap, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 9. szám
1966. JANUAR 11. Irodalom, művészet 9 Donkó László: Vérzik a boróka Korareggel óta vénák a boróka, vérgolyóit ejti, nem siratja senkii Nem siratja szél se, nem siratom én se, bokorarca kéklik, lassan el is vérzik... Csepp, csepp, bull a vére borókalevélre, borókagyökérre, vissza vérkörébe... Örök vérkörforgás új levelet formáz, új virágot nyit ki, megújulásban ö mer még hinni, hinni l Nagy István Attila: Töredék-ének Elragadtak a babos szájú csődörök szikrázó csillaggal a homlokukon. Téged sirat ma minden tücsökbegedü, az ágakat január szele csörgeti, koppon a szó, ba szólni akar. Arcra bukik a csönd előtted. Játszott a szived, halaiig énekeltél deresedé ágra, konok elmúlásra - rábajoltál e világnyi magányra. Te, költő Hepbaisztosz, vér ugató tündér, élet és szerelem, tisztító kínok énekese - dűlt bittel katedrálist építői Mátyás Ferenc: Ugyan mit ér? Már nemcsak szemünk, kezünk i: fölnyúl a csillagokig, már nemcsak eszünk, szívünk is tudja, bogy ott mi lakik. Már nemcsak a bibliában ég Mózes csipkebokra, már nemcsak a könny, a vér csorog a csillagokra. Már nemcsak a víz, <t tűz it elönti életünket, s mit ér ugyan a szeretet, ba csak magában tüntetl Mit ér az ég, ba nem a Nap éltető tüze. csorgat fényt, s peremén nem madarak, bombavetők zajongnak? Irodalmi oldalpárunk képeit Sebők Margit munkáiból válogattuk, melyeket a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban rendezett kiállításon láthatott a szolnoki közönség. Szűcs Mariann: n veszteséi Anyánk temetése előtt még mindannyiunknak megvolt a dolga, öcsém a rokonsággal, Apám az étellel foglalkozott, én a szertartás körüli hercehurcát intéztem. Aztán mindennek végeszakadt, mikor az utolsó ángyikánk is elbúcsúzott. Mi, hárman ott ültünk a vacsora romjai mellett. A fekete szalagos gyertya csonkig égett, csak a kanócból szállt föl halvány füstcsik. Magunk elé, vagy csak az étel- mardékot bámultuk. A késő délutánban árnyékunk megnyúlt, a kemence falán összeért. A kemencepadkán régen annyit gucorog- tunk Ayánk mesebeli szavait hallgatva. Mintha őt vártuk volna most is, hogy szedje le az asztalt, hogy a sürgölődés közben százszor is megkérdezze: „Izlett-e, fiam?”. Mintha csak a köténye suhogását vártuk volna, ültünk az asztalnál, szótlanul, mint a becsapott gyerekek. Lopva Apám szemébe néztem. Máskor huncutság fészkelt barna pillantásában, szerette anyánkat ugratni, s velünk hogy felnőttünk, sokszor évődött. Most üresen, sötéten nézett az asztal alá. — Felgyógyul Anyám! Biztos! — mondtam neki legutóbb, amikor a kórházból kijövet az állomásra értünk. — Remélőm — bólintott, aztán nagysokára hozzátette. — Ha van isten, hát möghallgat. — Az orvosok bíznak a felgyógyulásában — motyogtam, és bátorítólag megszorítottam csontos karját. — Eh, az orvosok — legyintett. — Az embör mögérzi a végit. Csak isten segíthet, hát most az egyször tögyön neköm is valamit! Sose beszélt róla, de igaz keresztyén módjára élte az életét. Fiatalabb korában csak az évvégi hálaadásokon vett részt, cselédként nem maradt máskor ideje, de aztán hogy teltek fölötte az évek, egyre sűrűbben, sátoros ünnepekkor is eljárt a templomba. Ahogy én őt ismertem, a tízparancsolatot tisztességgel betartotta, a szentségből is kivette a részét. De ami számomra és környezetében is tiszteletet parancsolt, az az embersége volt, mely nem mérhető semmiféle írott vagy íratlan törvénnyel. Tiszta volt, mint a hegyikristály, s a nehéz időkben olyan kemény is. Tisztességét, emberségét nem önmagában hitte, hanem istenében. Bízott és hitt. Minket nem erőltetett hitére, de saját magát abból építette. Istenével békében élt, míg Anyámat nem kellett a kórházba vinni. Talán akkor fordulhatott mindenható segítségért. Csak legyintett, amikor öcsém vagy én elmagyaráztuk neki a diagnózist, a várható állapotot. A műtét sikerült, a rákos daganatot eltávolították, hát ugyan mit akartunk még a tudománytól?! Csak tüdőgyullaJ dást ne kapjon, mert azt nem vé-> szeli át egy ilyen idős szervezet) Mindenre, kiváltképp a lehetetlenre bíztuk, hogy Anyánk felgyógyul) Apánk sokszor leintett minket, ha fejtegetni kezdtük az orvosi véleményeket. — Majd az isten mögsegit. Kint föltámadt a szél. A hétórásl vonat zakatolását olyan közelinek lehetett hallani, mintha a fészerből jönne, öcsém a füttyszóra lassan megmozdult, aztán leballagott a pincébe, hogy bort hozzon fel. — A hétórási — mondta lassan Apám. — Döme sógorék tízre mán hazaérköznek. — Leszedem az asztalt — mondtam zavartan, mert Döme sógorék igazán nem érdekeltek, hogy mikor érkeznek haza, vagy mikor van csatlakozásuk. Egyébként sem szerettem a temetéseken összecsődült rokonságot. A részvételnél nagyobb bennük a kíváncsiság, hogy mekkora parádét fizet az ember, milyen hosszan beszél a pap, milyen a koporsó; s a virrasztáskor megbeszélni, hogy kivel mi van. — Aztán mikor mégy haza? — Holnap a reggeli gyorssal, apám, de Sanyi... — Ne aggódj, fiam, mindön röndben lösz — hárította el igyekezetemet, majd a pipájával küszködött. öcsém, mikorra letöröltem az asztalt, visszatért a borral. Töltött; keze enyhén remegett, biztos voltam benne, hogy lent a pincében még külön is meghúzta a bort. Poharaink aranylottak a kitöltött italtól. Apánk lassú mozdulattal megemelte, gyöngéden visszaejtette az asztalra, talpa enyhén koccant. — Egészségötökre! Mi bólintottunk, aztán suta mozdulattal kuttyogattuk le torkunkon az italt. Mind a hármunkból hiányzott valami. Biztonság, anyánk nagyköténye, érdesen simogató tenyere, hiányzott a jelenléte. öcsém szép hangján egy virágénekbe kezdett. Apám döcögve dúdolta utána. Én a poharamat bab-; ráltam. Igen, holnap visszautazom Pestre, távol, ugyanúgy, mint eddig, messze Anyánktól. Nekem biztos, hogy könnyebb lesz elviselnem a hiányát, mert már húsz éve vagyok hazalátogató, anyám vendége. —• Most azt éneköld fiam, hogy „ellopták a szívemet, jól érzöm...” — dünnyögte Apám. A hangja szomorú volt és száraz. öcsém olaszos baritonján indította a dalt. Az ember szíve szinte ráült erre a csodás hangra, s úgy röpült vele. Apám kezében a pohár hirtelen szétmorzsolódott. Az üveg pattogását alig lehetett hallani, csak a tenyeréből csöppenő vért láttam, s a pirosra festett szilánkokat. Kirohantam a konyhába, hogy rongyot keressek, gézt, ultraszeptilt, szinte feldúrtam a gyógyszeres szekrényt. — Hagyd el! Én töttem. — Már itt is vagyok, nincs semmi baj, Apám, egy kis karcolás, mindjárt rendben lesz! — Mérgemben töttem — kezdte megadóan Apám. — Anyátokat kértem a teremtőtül. Ne vegye el tűlem! Inkább én mönjek elíbb el, ne ű! Gondúltam, becsülettől az egész életömért ennyit kérhetek. Csak ennyit akartam kérni! Most mán biztos, hogy néköm nincs istenem. Ha lőtt vóna, segítött vóna. De mindegy! Sanyikám, éneköld azt hogy... A dalra már nem emlékszem, csak a fájdalmára, Anyánk okozta veszteségére. De valójában Anyánk okozta veszteség volt az?! Hárman jönnek be a falatozóba. Három sildessapkás, bakancsos férfi. Harmincöt év körüliek. Egy barna ruhás, egy sötétkék ruhás világos csíkokkal és egy szürkekockás nadrágos világoszöld kord- bársony zakóban. Ruhájuk kopottas, kifényesedett. A barna ruhás nadrágja csiptetőkkel van összefogva, mintha kerékpáron érkezett volna, a sötétkék ruhásnak pedig hátul poros a nadrágja, talán cementben ült, kabátja elején is ap- ró fehér mészfoltok virítanak. Egy babszemnyi malterpötty meg éppen a füle mögé ugrott a nyakára, és megszáradva ott ragadt, mint az amerikai gentlemanek kobakján az odatapasztott rágógumi. Kettőnél kopott barna papírkoffer van, a kordbársony zakós kopott aktatáskát tart a kezében. A degeszre tömött aktatáskából szürke ing piszkos gallérja lóg ki és egy csíkos zokni lyukas feje. Arcuk sovány, napbarnított és borotválatlan, kezük érdes, körmük alatt fehér, cementes habarcsmaradványok. A kordbársony zakós- nak jobb kezén hiányzik a kisujja és a gyűrűsujja, helyükön lilásvö- rös, csúnya sebhely. Megállnak a falatozó közepén és körülnéznek. Várom, hogy megszólaljanak — magyarul. Ismerem őket, nem... nem személy szerint, csak úgy általában. A köztársaság bármely részén fellelhetők, ahol erős fizikai munka folyik. — Na, mit eszünk, koma? A kék ruhás kérdezi. A kordbársony zakós a pult elé lép, először az eladóra néz, aztán figyelmesen szemügyre veszi a hideg ételeket. Sajtok, néhány fajta szalámi, szalonna, saláták, füstölt hal és sós heringek között válogat. — Én heringet eszem — mondja —, szeretem. Olcsó, de jól lehet lakni vele. Mindhárman heringet vesznek kiflivel. A koffereket az étkezőpult alá teszik. — Sör is kellene! — véli a barna ruhás. —i Hozzál! Három korsó világos sört hoz, és leteszi a pultra. Esznek, nem beszélnek. A mészfoltos kék ruhásnak a foga fáj, időnként felszisz- szen, abbahagyja az evést, és az állát tapogatja. — Fáj még? — kérdezi a csonka kezű kordbársonyos zakós. — Fáj. Egész éjszaka nem aludtam miatta. — Tíz óra utazás gyorsvonaton — mondja a barna ruhás —, éjfél után érünk haza. Hiába, messze vagyunk! A másik kettő nem szól, nem is bólint. Esznek. Kézzel tépik szét a halat, a káposztát ujjúkkal csípilí fel, úgy falják be. A falatozó közönségét egy részeg mulattatja. Alig bír beszélni, érthetetlen zagyvaságokat mond, és mulatságos hajlongásokkal üdvözöl mindenkit. Észreveszi, hogy ezek) hárman magyarul beszélnek. — Jojojó — lép hozzájuk —, fekete asszon... szép asszon... — És hajlong előttük. A szomszédok mosolyognak. Szó nélkül, lassan rágva, közömbösen nézik az emberkét. Nem nevetnek. — Szép asszon... — ismétli az mosolyogva. — Kecske... öreg kecske... — Mit akar a kecskével? — kérdezi a barna ruhás a csonka kezűt. — Semmit. Részeg. Ügyet sem vetnek rá tovább. A töpörödött emberke egy ideig még hajlong előttük, magyar nyelvtudását ismételgetve, aztán odébbáll. A kék ruhás befejezi az evést, kockás zsebkendőjével megtörüli a száját. A papirt, amelyből a halat ette. összegyűri, és bedobja a szemétkosárba. Sört iszik. — Kellene valamit vinni a gyerekeknek! — Bizony, csak néha látnak szegénykék! Hadd örüljenek! A csonka kezű elmosolyodik. — Ni csak, mogyoró! A barna ruhás ellenkezik. — Kemény az, beletörik a foguk! — Azoknak? — mosolyog a kék ruhás. — Megrágnák azok még a vasat is! Hogy kell ezt kérni koma. .. Hogyan kell mondani, hogy mogyoró? — Orieskit kérjél, így, orieski... — Orieski... orieski... Néhányszor elismétli, hogy el ne felejtse, amíg a pulthoz ér. Három csomaggal tér vissza. — Az asszonynak nem viszünk semmit? Egymásra néznek. — Majd karácsonyra — mondja a csonka kezű. — Várhat addig... Akkor ház sose lesz. Kézbe veszik a kofferjaikat — Koma, kilóg a szennyesed — figyelmezteti a kék ruhás a csonki kezűt — dugd vissza a táskába. Ne lássák! — Tíz óra gyorsvonattal — sóhajt a szürke nadrágos —, tíz óra.. Aztán egy óra gyalogosan éjnek idején. És holnap este vissza... Kimennek. A részeg mélyen meghajlik utánuk. — Magyart — mondja —, magyart. .. fekete asszon szép asszon.. Összeállította: Békaay Ildiké Duba Gyula: Magyarok Prágában
