Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
Ára: 2.20 Ft SZOLNOK MEGYEI VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! /Minden kedves olimsónkneik kellemes keieiiesőin/i iiti a epeket kívánunk! Ünnepnapi reményeink érdezzék csak meg Európát : mikor unatkozott utoljára? A kérdést Bálint György tette fel, idestova fél évszázada, de hát faggathatnánk ma is földrészünket. Európa izgatottan figyelt Genfre, Európa izgatottan figyel a Szovjetunióra. Európa izgatottan figyel az Egyesült Államokra... Megéltünk már véresebb és kegyetlenebb izgalmakat, szegény jó mesterünk a hírlapírásban, Bálint György is ott veszett a nagy pusztulásban, ám — sajnos — ritkán adódó reményteli pillanataink ugyancsak feszültek. Félünk. Talán nem is a legborzalmasabbtól, attól a már csillagokig nyújtózó, egyetemes véggel fenyegető háborútól, mert azért bízunk abban: a történelem mégsem ismétli meg önmagát, és ez a négy évtizedes viszonylagos béke, melynek jubileumát éppen az idén ültük meg, hozott annyi értéket, hogy legyen mit féltenünk, és ez a közös felelősség összekapcsol bennünket. Félünk. A terroristáktól is, persze, mert ki tudja, mikor kerülhet reánk a sor: repülőre szádunk, mert gyorsan szeretnénk otthon lenni, s megeshet, aljas politikai játékok eszközei, netán áldozatai leszünk. Félünk. A félelemnek van nemes fajtája is, olyan, amely igazán méltó az emberhez, mert voltaképpen bizakodást fejez ki. Félünk, hogy lemaradunk. Nincs Európában nemzet és állam, közösség és egyén, ahol ne tapasztalhatnánk azt a félelmet, hogy a gazdaság, a tudomány, a kultúra versenyében rosszabb helyre szorul, nem tudja pozícióit megvédeni, esélytelenebb lesz a kon- kurrenciában. Bizony, Európa ma sem unatkozik. Európa bizakodik is. Igaz, kétségek között vergődve, előítéletektől megverten, örökös bizalmatlansággal, nem is beszélve a felhalmozott fegyverekről... Európa mégis bizakodik, mert tárgyal és kereskedni akar, mert ismeri a béke remélhető hasznait. Nem is olyan régen, éppen Budapesten lehettünk tanúi annak, hogy milyen nehéz szót értenünk nekünk, európaiaknak, még akár olyan problémában is. mint a kultúra. Mert ki vitatná, hogy világnézeti és politikai megosztottságban élő földrészünket egyesítenie kell közös tradícióinknak? Homérosz egyformán mindannyiunké. És Thomas Mann is egyformán azoké, akik — József Attila rendkívül pontos meghatározásával élve — vállalják o fehérek közötti európaiak rangját. Ügy látszik azonban, hogy nem egyformán értünk egyet, de azért láttuk a sok-sok akaratot is: tegyük hasznossá egymás számára magunkat, mindannyiunkat. Még vitatkozni is tanulnunk, kell, az együtt töltött néhány ezer esztendő még kevés volt ehhez. Budapesten is láthattuk, hogy nem adtuk fel a reményt, egyszer majd megértjük egymást akkor is, ha tudjuk, hogy kinek-kinek más az istene, s vannak, akik hitüket nem a túlvilágra bízzák, hanem az emberekre, a munkára. Stockholmban is reménykedtünk. Mint ahogyan reménykedtünk Madridban is, hogy a korábbi évekre hivatkozzam. Helsinki adta ezt az új bizakodást számunkra, hogy lám, Európa alapérdekeit — mindennek dacára fölismerheti. Mennyire igaza volt Bálint Györgynek! Igenis, Európának „egységes világra volna szüksége és egységes világképre. Nagy tömegeknek megint egyöntetűen kellene jónak és rossznak, szépnek és csúnyának ítélniök bizonyos dolgokat. Svédországtól Görögországig megint mindenütt egyformán kellene reagálni egyforma behatásokra.” Dehogyis kell ehhez teiadni egyéniségünket, világnézetünket! A világkép egysége azt is jelentheti: az európai egyformán tudja, hogy a háború — rossz és a béke — jó. Svédországtól Görögországig egyformán kellene reágálni arra, ha nem tisztelik az embert, ha nem tisztelik a másik véleményét, egyformán kellene minősíteni az erőszakot. Egyébként pedig meg kellene őrizni Európa sokszínűségét. Mert így szép Európa és így kerek a világ. Ha tanulunk egymástól, ha vitatkozunk egymással, és közben tiszteljük és szeretjük egymást. Vannak dolgok, amelyek kizárják egymást. Például a fasizmus és a demokrácia. Gondoljuk csak el, hogy milyen szerencséje van ennek a mi mai Európáinknak: földrészünkön most nincsen fasiszta diktatúra! Tíz-húsz esztendővel ezelőtt Portugáliára kellett néznünk aggódva, meg Franco generális még mindig betilthatta Garcia Lorcát, meg a götög ezredesek rémtettei tartották sakkban képzeletünket. Különböző rendszerekben élünk, s ugyan miért tagadnánk: e különböző rendszerekben sokféle veszélyek leselkednek reánk. Akadnak, akiket egy háború és az utána következő négy évtized sem tanított meg arra, hogy ki volt Hitler, ki volt Mussolini, ki volt Horthy, ki volt Antonescu, ki volt Salazar, ki volt Petain. Ébereknek kell lennünk, mert katolikusnak és luteránusnak, pravoszlávnak és zsidónak, reformátusnak és jehovis- tának közös érdeke, hogy a múlt ne ismétlődjék meg. Közös érdeke ez a szocialistának és a kapitalistának is. De azért örüljünk egy kicsit félelmeink, bizonytalanságaink közepette: addig mar eljutottunk, hogy a fasiszta ország nincsen Európánkban. okán élünk Európában. Különböző nyelveken beszélünk, és kinek-kinek mást jelent Adam Mic- kiewicz, Heinrich Heine, Victor Hugó, Petőfi Sándor, Mihai Eminescu, avagy Alek- szandr Puskin. Közös akaratra vágyott Ady Endre, a magyar jakobinus és a szlovák poéta, Hviez- dosláv válaszolta néki, hogy forrjon hát egy akarattá a vágy. Tudjuk, hogy messze vagyunk ettől a szép álomtól. A fegyvereket letettük., s még azt se mindenhol — gondoljunk csak Ciprusra, meg az írekre -, de az indulatok és előítéletek lépten-nyomon szembekerülnék egymással. Méltatlanul Európához, méltalanul a humanizmushoz. A türelem € lenne szükség, annak a fölismerésnek győzelmére, hogy gazdagítanunk kell egymást, és nem öncsőn- ikítással foglalkozni. Mily rengeteg munka vár még reánk ezen a terepen! A munka, egyébként, közös programunk kellene hogy legyen. Mennyien kiszámolták már, hogy mi mindent lehetne csinálni abból a summából, amelyet pillanatnyilag fegyverekre költünk, amelyet pillanatnyilag — bizalmatlanságaink áldozataiként — biztonságunkra kell fordítanunk. Ennek ellenére: Európa viszonylagos jólétben él. Egyes országokban jobban, sőt sokkal jobban, másutt tűrhetően, de seholsem fenyeget az éhínség. A munkanélküliek millióiról sem elfeledkezve, az ellátási gondokat is tuava bizonyos helyeken, szóval, mindennel együtt, még mindig elégedettek lehetünk. Európán kívül azonban vannak Európának további kötelezettségei: azokon a helyeken, ahol az éhínség megszokott renddé lett. ahol még nem tanultak meg dolgozni, és azokon a helyeken, ahol a természet mostohán bánt az emberrel. Ezt a kötelességet különböző módokon értelmezhetjük Vannak, akik Okosan felfogott gazdasági érdekként kezelik, vannak, akik a humanizmust tartják cselekedeteik mozgatórugójának. Akár így, akár úgy, Európa felelőssége a világért kétségtelen. A felelősség nemcsak a miénk, osztozunk rajta más földrészekkel, de a magunk részéről sohasem feledkezhetünk meg. A közös munka, a közös béke tehát nemcsak a mi érdekünk. De a mi felelősségünk is, Jól tudta Bálint György, hogy „a szabadság és a rend korszakára vágyunk”. Messze vagyunk még ettől a céltól, de azért közelebb, mint akkor, amikor ő leírta ezeket a szavakat. S legyünk bármily türelmetlenek, azért a haladás tényei ről se feledkezzünk meg! önelégültségre nincsen oka Európának, Európa egyetlen zónájának sem. Igen, félünk, szorongunk, bizalmatlanok vagyunk és bizakodunk, gyanakszunk, holott még szívósabb, még eredményesebb munkára lenne szükségünk. Igen, vitatkozunk, s még nem mindenkor ismerjük a disputa nemes törvényeit. Igazán nem unatkozunk, nem unatkozhatunk. A reményről azonban nem mondhatunk le. Mi lenne a világból, ha már Európa is lemondana a reményről? Reménykedünk tehát a kisded születésének ünnepén, amely sokkalta több egyszerű vallási ünnepnél. A kisded ugyanis a folytonosság jelképe is, a családi teljességé, a harmóniáé, amelyre vágyakozunk; a reményé, hogy a kisdeddel jobb emberség kezdődik. Az ő arcán annyi a szeretni való ártatlanság, hogy ezt talán nem is veszíti el soha: az ember, akivé felnő, ilyen ártatlan marad, ilyen békés. Mert a békét is ünnepeljük ilyenkor, a családi perpatvarok csillapodásáét, a fegyverek nyugvásáét. Nincs még vallási ünnep, amely természetesebben illeszkedett volna a hazai újrend új ünnepei közé; valami szívós, legyűrhetetlen erő tartja bennünk életben, talán nemcsak azért, mert tételes valláson túli jelképi- sége van, hanem azért, mert tételes valláson inneni jelképisége is. Hiszen a karácsony nem kétezer éves ünnep, már a kereszténység is átvétellel tette hivatalos ünneppé, gyökerei a természetvallásokig nyúlnak le: a világosság születik újjá ilyenkor, az év legrövidebb nappala után megkezdi fölfelé útját a Nap, az alvó természet fölébredését Ígérve. Mekkora reménnyel ünnepelünk? Az idősebb nemzedékek tagjai sokféle karácsonyt értek már meg, háborús karácsonyt is. Műrostos ruhaajándékkal a fa alatt, és szorongással a szívben azokért, akiket el parancsolt a fa alól a háború. Megélt sorban állásos, komor karácsonyokat, és mesélt ‘gyarapodva bizakodó karácsonyokat is: nairancsülatúákat, csil- ■loaó ajándékúakat, bókereményű- eket, Milyet élünk most? A szorongva-reménykedés karácsonyát éljük, az erőfeszítéseket azért, hogy amit gyarapodásban elértünk, legalább azt ne veszítsük el. A hivatkozásokét, hogy jelenlegi gazdasági helyzetünkben nincs fedezet erre, erre meg erre. A piaci jelentésekét arról, hogy az áru azért van, hogy vásárlóképes kereslet is van, hogy az ezüstvasárnapi forgalom nagyobb volt a tavalyinál. Jönnék a külföldi jelentések is, a piac bizakodik, de lélegzetritmusa egyenetlen: az áruhiány és a túlkínálat végletei hiszterizálják. És hát jönnek a jelentésók a háborgó világról. Hogyan ünnepelünk hát? azai reform-reménnyel, s egy genfi kézfogás kínálta reménnyel. Országgyűlésünk néhány napja fogadta el a népgazdaság új, öt évre szóló tervét, amely reális távlatokat kínál számunkra. S amely nem látványos fordulatot igér, ennek a feltételei ma még nem teremthetők meg, de ígéri a lendületesebb előrehaladás megalapozását. Szorgalmas, javuló munkával biztosítja a fokozatos előrelépés feltételeit életünk valamennyi területén. A tét tehát nem kicsi, sőt talán még sohasem volt olyan nagy, mint most éppen, ezért legalább ugyanekkora cselekvőkész-reménnyel kellene ünnepelni. Kéne? Nem, úgy is keil ünnepelni — a reménytől, a jövőbbe vetett bizalomtól sarkallva a cselekvésig.
