Szolnok Megyei Néplap, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
1984. MÁJUS 5. SZOLNOK MEGYE! NÉFLAF 7 L átogatóban a mUvésztelepen 0 tavasz a műteremben is tavasz Irodalom és irodalmi közélet a tavasz A tavasz idén. is megérkezett, s a művésztelep parkja is zöldbe öltözött. A Iák s a virágok — igaz, „szabályos rendbe” szedve — ma is ugyanúgy nyújtózkodnak a napsütésben, mint évtizedekkel ezelőtt. A műtermek hatalmas ablakszemei ugyan már egy „másik városra” szegeződnek, de mögöttük ma is képeik, szobrok születnek, mostanság éppen a tavaszról. Boikiros László festőművész előtt egy szirmait bontogató gesztenyevirág. Ecsetje le- heletfinoman érinti a lapot, játékos könnyedséggel rajzolódnak ki levelek, virágok. — Azt hiszem, könnyedségét, üdeségét leginkább afevarellel, pasztellel lehet visszaadni, az olajképek „súlyosabbak” — mondja. — Tavaly nyolc kiállítást rendeztünk — folytatja Bokros László. — Idén szeretnénk „csak” dolgozni. A téli" hónapok sem teltek tétlenül. Sok mindennel foglalkoztam, többek között plaketteket készítettem a pécsi Gsontváry emlékiáll irtásra, amelyre meghívást kaptam. Most a jó időben szeretnék egy kicsit „kiszabadulni” a természetbe, festeni, vázlatokat készíteni, élményeket gyűjteni, egyszóval a hosszú tél után kissé „feltöltődni”, hisz anélkül aligha kerülnének le újabb vásznaik a festőáli- ványról. .Kimenni a természetbe. Manapság azonban ez nem is olyan egyszerű. Ahogy a város terjeszkedik, úgy válik mind hosszabbá az odavezető út. Meggyes László és Fazekas Magdolna festőművész mégis gyakran megteszi ezt az utat. — Az ember ilyenkor annyi szépet lát, hogy állandóan új és új képeket festene. — mondja Fazekas Magdolna. Csodálatos végigkövetni a természet megújulását. Szeretem a kora tavaszt, amikor a fák ágai még- csupaszok, de már kezd megjelenni a halványzöld, valamiféle könnyű lebegéssel vonva be a tájat, amely aztán napról Nagy István szobrászművész munka közben napra sztopompásabbá válik, míg végül teljes színorgiába csap át. Ehhez hasonló élményt talán csak az ősz színei tudnak számomra nyújtani. — A Szolnokon töltött első években sokkal nehezebben fedeztem fel a táj szépségeit — jegyzi meg Meggyes- László — minél hosszabb ideje élek itt, annál könnyebben „nyílik rá a( szemem”. Talán mert ismerősebb, s az ember már észreveszi benne a legi- parányibb újat isi A természet a festőik számára kimeríthetetlen forrás, ha minden „témát” onnan kellene venni, akikor is tudnánk mit festeni. — A hosszú műtermi hónapok után. tavas száll már óriási vágy él az emberben a tájfestésre — folytatja Fazekas Magdolna. — Noha, most úgy mondljatm, egyszerre több vasat is tartok a tűzbe”. Portrét is festek, tájat is, kompozíciós terveim is vannak, ugyanakkor készülök a salgótalrtjáni országos rajz- biennáléra. A rajz számomra mündig ugyanolyan fontos volt, mint a festés, párhuzamosan műveltem mind a kettőt. Izgalmas, hiszen a fekete és a fehér között végtelenek az árnyalatok. Persze, a festők rajzolni is csak „színesen” tudnak, árnyaltabb a k a rajzaik. — A hódmezővásárhelyi és ä hatvani tájfestészeti bien- nálén mindketten részt veszünk, no és készülünk a szolnoki festészeti trliennálé- ra — mondja Meggyes László. —1 Egyéni kiállításom nekem csak egy lesz az idén, aizt hiszem, szükség van olyan időszakokra is, amikor az ember csak a munkájának él, s nem veszi el idejét, energiáját a kiállítások rendezése, szervezése. Ez az egy önálló kiállítás holnap délben nyílik Hódmezővásárhelyen. a Tornyai János Múzeumban. A közönség Meggyes László csaknem ötven alkotását láthajtja. Nagy István szobrászművész azt mondja, hogy ha qgyszer a tavaszt kellene megmintáznia, a műben mindenképpen ott lenne a szerelem, a szeretet motívuma. — Nekem azt jelenti a tavasz, ez jut eszembe róla. Mellesleg tervezek egy domborművet vagy körplasztikát, aimely mind a négy évszakról szólna, úgy. ahogyan én látom a telet, a tavaszt, a nyarat, az őszt. Most azonban nagy munkában vagyok, a ti- szajenőli felszabadulási emlékművön dolgozom. Látja azt az óriási kőtömböt, ott áll a! szabadban, — mutat ki az ablakon, — kint. jó időben jobban megy a munka. A mezőtúri főiskola könyvtárának homlokzatára! is az én munkám kerül majd. A terveket már elkészítettem. Egyelőre csak annyit róla, hogy „főszereplői” a gólyák. Utalva airra is, hogy az elsőévesek — a gólyák” — egyszer ugyanúgy kiröppennek az iskolából, a „fészekből’ mlint ezek a kerepelő madarak ősszel. De az ősz szerencsére még messze van... t. e. Bokros László műtermében a „tavasz” Miért nem lett a Nagykunság képviselője? Jókai Mór Karcagon Nyolcvan éve, 1904. május 5-én hunyt el a magyar irodalom legnagyobb romantikus írója, Jókai Mór. Munkáit nálunk is nagyon sokan ismerik, azt azonban megyénkben is kevesen tudják, hogy a „nagy mesemondó” életének egy jelentős epizódja szűkebb pátriánkhoz, Szolnok megyéhez, azon belül Karcaghoz és'környékéhez fűződik. Ténylegesen Jókai 1896- ban a karcagi választókerületben, a Szabadelvű Párt (kormánypárt) jelöltjeként inául a választáson- Ez alkalomból Karcagon tartott programbeszédéből egyértelműen kitűnnek egyébént ha- _ ladó nézetei. Mert bár a kiegyezés hívének vallja magát, sírka száll a kötelező polgári házasság bevezetéséért és az általános fegyverkezés korlátozásáért, amely szerinte a népnyomor fő oka. Nemcsak irodalmi alkotásaiban, hanem képviselőházi szerepléseiben is mindig megértést tanúsított a magyarországi nemzetiségekkel szemben. Mentes volt a magyar politikusokra általában jellemző nacionalista és soviniszta túlzásoktól az idegen ajkú népek elmagya- rosításártól mereven elhatárolta magát. A karcagi választókerület mindazonáltal nem volt szerencsés Jókai számára. A kerülethez Karcag, Kisújszállás. Kunhegyes és Kunmadaras szavazásra jogosult lakossága tartozott. Az állami adók által sújtott, református kisbirtokosok többnyire függetlenségi érzelműek voltak, a kormány nagybirtokosokat védő és a tőkés iparfejlesztést előnyben részesítő politikájában látták elszegényedésük alapvető okát. Vallásuk történelmi hagyományai pedig Habsburg-ellenes nézeteiket erősítették. Jókai feltehetően a polgári házasság bevezetésével kapcsolatban a katolikus egyház elleni fellépésével igyekezett hatni nagykun választóira. Bár nagyon sok híve volt a választók között — a kisújszállási és a kunhegyesi Jókai-párti szavazókat különvonat vitte Karcagra — az 1896. október 27—28-án lefolytatott választáson a Függetlenségi Párt mégis erősebbnek bizonyult. A szavazás két helyen, a városházán és a református fiúiskolában folyt- A városházán Kisújszállás és Kunihegyes, az iskolában Karcag és Kunmadaras szavazott. A reggeltől másnap reggelig tartó választáson 2835 szavazatot adtak le. ebből 1610-et a Függetlenségi Párt jelöltje, Madarász Imre helyi református lelkész kapott, míg Jókai Mórra, a Szabadelvű Párt jelöltjére 1225-en szavaztak. Jókai tehát 385 szótöbbséggel alul maradt. A választásokon semmilyen incidens nem történt, a Kisújszállás és Vidéke c. lap szerint „Az erős küzdelem alatt a rend mindkét részről példásan megtartatott.” A karcagi választás jelentős mozzanat Jókai életében: pontot tett az egészségi problémákkal küszködő, megöregedett író politikai szereplésére, aki többé országgyűlési képviselőnek nem jelöltette magát. Nagykun híveitől pedig megkapóan szép stílusú levélben búcsúzott: „ ... bele kell nyugodnom abba az elkerülhetetlen fá- tumba, hogy politikai pályafutásom befejezendő.. • nyertem politikai pályám lefutó csillaga számára egy fényes végfellobbanást, ahelyett, hogy elfeketülve hullott volna a tengerbe ... Isten adjon Ti Nektek erőt, egészséget, minden munkátokhoz kívánt sikert, a nagykunoknak boldogságot, anyagi és szellemi előmenetelt, mindnyájunknak dicsőséges, bologságos hazát!’ Cseh Géza Az utóbbi hónapok művészetének látszólagos csendjét jó néhány zajos irodalom- közéleti, illetve irodalmi köntösű ideológiai-politikai vita verte fel. Meglehetősen sok szó esett vidéken és fővárosban egynémely folyóirat arculatának eltorzulásáról (például Mozgó Világ), az írószövetségi belső életről, áz új adórendelet hatásáról vagy a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos írástudói felelősség értelmezéséről. Aligha minősíthetők ezek a fontos kérdéseket feszegető eszmecserék álvitáknak. Némelyik közülük azonban mégiscsak könnyen megtévesztheti (s talán meg is tévesztette) az irodalom iránt fogékony olvasókat, érdeklődőket. Sőt: mintha dezo- rientálta volna magát az irodaim; életet is, mintha több ponton reális veszéllyé tette volna a felelősségáthárító pótcselekvés fantomjait. Ha nem is mondja ki ilyen keményen, de tudom, hasonlóképpen érzékeli és minősíti e helyzetet az alkotók és kritikusok nagyobbik része is. Azok mindenképpen, akik a valódi, közérzetrontó ellentmondások és gondok ellenére. az irodalompolitikai gyakorlat számos elemével való jogos elégedetlenség mellett is elutasítják az olykor tapasztalható sérelmi demagógiát: elsősorban alkotni és hatni akarnak, méghozzá ’esztétikai erejű műveikkel- Mert ebben látják az irodalom sokat emlegetett — és soha el nem évülő — progresszív társadalmi és nemzei küldetése teljesítésének elsődleges és reális lehetőségét. S mert: az író mint értelmiségi állampolgár sajátos és felelős társadalompolitikai, közéleti illetékességét nem tudják — s nem is akarják — elválasztani a művészi értékek hitelétől. valódi társadalmi „működésétől”. Irodalom és közönség Hogy ez a felismerés azért áthatja — s talán a korábbinál szélesebb körben — kezdi áthatn; az irodalmi élet fórumait, arra több példát idézhetnék. Számot lehetne adni több konstruktív irodalomközéleti kezdeményezésről, illetve a mai társadalmi-közéleti vitákban való jó szellemű írói részvételről. örvendetes, hogy az irodalmi nyilvánosság vitafóru- mara végre újra eszmecserék témája kezd lenni az, ami mindig is magától értetődő közös ügyünk kellene hogy legyen. Társadalmunk és irodalmunk egymásba fonódó kérdéseinek két legfontosabbikára gondolok: a ma; irodalom értékrendje, valóságismerete, művészi-eszmei arculata az egyik alapkérdés; irodalom és a közönség viszonya a másik vitatéma. Ami az utóbbit illeti: számos érdekes, izgalmas művelődésszociológiai tanulmány és vitairat mellett a Hazafias Népfront Olvasó népért mozgalmának 1983 végén megrendezett országos konferenciájára hivatkozha- tom, illetve arra a szenvedélyre, amely könyvtárosok és írók. pedagógusok és tömegszervezeti tisztségviselők, népművelők és könyvterjesztők százait mozgósítja a hivatali munkát messze meghaladj. áldozatvállalo cselekvésre. Amelynek tétje: hazánk műveltségi színvoná- lának emelése, a különböző társadalmi rétegek kulturális-olvasási esélykülönbségeinek csökkentése, az irodalom „teljes embert” formáló szerepének szélesebb körű érvényesítése. A mai magyar irodalom folyamatairól, értékeiről, eszmei-művészi tendenciáiról szóló írások közül pedig mindenekelőtt a Kortárs, a Kritika, a debreceni Alföld, az Élet és Irodalom, a Népszabadság, a Társadalmi Szemle és az Új Tükör növekvő számú tanulmányát, vitacikkét, interjúját, publicisztikáját említeném. Irodalmunk társadalmi érvényessége Persze van ezekben az írásokban, megnyilatkozásokban olykor téves, egyoldalú vélekedés, sőt a vállalt témából kibeszélő „odamondo- gatás’” is. Egészében azonban mégis azért örülhet nekik szakember és érdeklődő olvasó, mert ezek a viták végre az irodalom alapvető szerepéből fakadnak, s arra kérdeznek rá; a művekben — jól, rosszul — formát öltő emberi, társadalmi mondanivaló érvényességét faggatják Miközben — igen helyesen — elhárítják a „suszter maradj a kaptafánál!”, az elefántcsonttoronyba való visszavonulás, illetve az odatanácsolás érveitMinden látszat ellenére nem belterjes szakmai ügy, hogy például válságban van-e líránk vagy sem, hogy mi az érvénye és értelme a közösségi szenvedélynek, a szocialista eszmeiségnek és az egyetemes humánumnak a mai anyanyelvi költészetben. Hogy mennyire elevenen társadalmi, közérzeti, sőt tömeglélektani jelenség a líra „belső” állapota, azt a hatvanas évtized nagy országos verskultusza is bizonyítja. Hasonlóképp nem csupán irodalomtörténeti szakkérdés. hogy a mai próza történeti tárgyú vagy szociagrafi- kus-dokumentatív jellegű vonulatai mennyiben mélyítik el a szocialista társadalom reális valóság ismeretét, illetve, hogy — ezzel ellenkezőleg — mennyiben erősítenek egyfajta új vagy „ellensematizmussal” torz, nosztalgikus múlt- és jelenszemléletet. Miként a prózanyelv határainak tágítása sem csak elvont esztétikai kérdés. Ezen a jelenségkörön belül ugyanis elválik az értelmes, érteni érdemes tartalommal hitelesített „nyelvújítás”, a rokonszenvvel, de legalábbis türelemmel fogadható kísérletezés és a joggal ellenérzést kiváltó blöff, értékromboló álmodernség. Ezek az újabb eszmecserék és viták, de mindenekelőtt legújabb irodalmunk termése néhány következetes levonását is megengedik a cikkíró számára. Mindenekelőtt úgy vélem: szépirodalmi termésünk, a líra, a próza a dráma világa napjainkban jóval több igazi — köztük nem kevés szocialista ihletettségű, eleven realizmusra valló — művet kínál, mint ami első pillanatra szemünkbe ötlik, mint amit a tömegkommunikáció, a kritika általában látszani enged. Van jócskán nemcsak értékváltás, értékátalakulás, de értékrendzavar is irodalmunkban. Helyenként erős a színvonalhullámzás; tapasztalhatunk olykor aszinkront, lépéshátrányt is a jó társadalmi folyamatokhoz, illetve az irodalom iránt; igényhez képest. Máskor dezorientált- ság, önismétlő középszerűség vagy éppen modernke dő és individualista eszmények' „morális” hangulatkeltése terheli művészetünket. S ez annál zavaróbb, mivel nem csökkenő (ellenkezőleg: helyenként még szélesedő) bázisa van a nem-olvasásnak, vagy ami csak alig jobb. az álirodalomnak, a giccsnek. a rossz konzumkultúrának. Mindemellett joggal vitathatók a közeli vagy távoli történelem, a mai életmód és a társadalmi periféria, a „belső én” félresikerült, egyoldalú, >eszmeileg és művészileg tehát egyaránt sérült feldolgozásai az úgynevezett igényes irodalomban isValódi értékrendet! Ugyanakkor — e negatív jelenségek mellett — merjünk a nyilvánosság előtt is jobban örülni ugyanezen élmények és témák érett, modernségükben is realista megfogalmazásainak, az emberiség, a béke, a szocialista eszmények, a nemzet sorsa iránti humanista felelősségvállalás művészileg hiteles példáinak. Az irodalmi közélet rossz hangulataival és a torz orientációkkal, illetve a társadalmunkban helyenként tapasztalható konzervatív vélekedésekkel, a technokrata és ökonomista szemlélet, az irodalom-, sőt értelmiségellenes demagógia tüneteivel szemben egyaránt önérzetesen képviselhető irodalmunk valódi progresszív értékrendje. Mivel — úgy érzem — irodalmunk jobb, mint amit irodalmi közéletünk felszíne mutat, ez utóbbinak olyan — közös felelősségvállalásban testet öltő — továbbfejlesztésén kellene munkálkodnunk, hogy vezetőként (s ne fél-, illetve félrevezetőként, szigetelőként) „működjön” az alkotások és a közönség között. Ha a mai magyar irodalom, jobb érdekdifferenciálás révén is, meggyőzőbben tudja fölmutatni az új társadalom építésének immár négy évtizedes történelmi korszakára valló saját és sokszínű értékeit; s ha az irodalmi közélet eszmei, politikai és szervezeti vonatkozásában is javítani tudja az alkotás és a közérdekűvé válás, a progresszív életminták, a kritikus valóságismeret és a szocialista értékeszmények sugárzásának feltételeit —, nos akkor válóban erősödhetne e .kitüntetett” művészeti águk több évszázados megharcolt nemzeti tekintélye, illetve a társadalomban, a kultúrában betöltött, s betöltendő „semmi mással nem pótolható” szerepe. Agárdi Péter Magyar filmek Cannes-ban Több magyar filmet is- be- mutaltnak az idei canines-i nemzetközi filmfesztiválon, A május 11—23. között megrendezendő eseményen a fesztiválfilmek versenyében Mészáros Márta „Napló gyermekeimnek” című alkotása szerepel. miig a rövidfilmek kategóriájában Horváth Mária ,Ajtó—8.” című művét vetítik. A fesztiválon versenyen kívül mutatják be Elek Judit „Mária nap”-ját. A nagyfilmek versenyével párhuzamosan egyéb rendezvényeken is láthat magyar filmet a francia közönség. A „Rendezők Két Hete,, alkalmából vetítik Xalntus János „Eszkimóasszony fázik” ci- mű filmjét, a Kritikusok Hetén pedig Koltay Gábor: István, a király című alkotását. , A fesztivál szervezői a nemzetközi zsűri tagjai közé meghívták Dósai Istvánt, a Római Magyar Akaidémia igazgatóját, Somogyi Könyvtár Tanulmánygyűjtemény A szegedi Somogyi Könyvtár alapításának századik évfordulójára könyvtártörténeti tanlumánygyűjtemény jelent meg. A mintegy 40 ív terjedelmű munka az alapító, valamint a nagynevű igazgatók — így Tömörkény István és Mónai Ferenc — munkásságát is bemutatva vázolja fel a könyvtár évszázados szerepét Szeged és az ország művelődéstörténetében.
