Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-04 / 54. szám
1984. MÁRCIUS 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Az amatőr képzőművészek tárlatnyitójának egy pillanata Kiállítások a megyeszékhelyen Amatőr képzőművészek tárlata — Fotók az NSZK-ból Szolnokon, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban tegnap délelőtt Kerékgyártó István, a Népművelési Intézet osztályvezetője nyitotta meg a megye amatőr képző- és iparművészeinek kiállítását. A színvonalas gazdag anyagot felvonultató tárlaton nyolcvannégy alkotó festményeit, szobrait, grafikáit, kerámiáit, textilmunkáit láthatja a közönség. A legjobb alkotásokat a zsűri nívódíjjal jutalmazta. Az elismerést Kőváriné Dézsi Mária, Németh Zoltán és Sebők Margit szolnoki, Tősér Béla jászáirokszállási, Szabó András kisújszállási, Dörmbach Pál szigetcséph ifj. Nagy Ferenc jászkiséri, Fecske József és Bangócs Gábor jászberényit Valamint Finta Sándor túrkevei alkotó vehette át. A kiállítás megnyitója után rendezték meg — a három évenként esedékes — amatőr képzőművészeti konferenciát. A tanácskozáson Bokros László festőművész, az Amatőr Képzőművészek Szolnok megyei Tanácsának elnöke számolt be a mozgalom helyzetéről, az elmúlt három esztendőben elért eredményekről, gondokról. Többek között azt hangsúlyozta, hogy az amatőr képzőművészek szakmai fejlődését legjobban a nyári alkotótáborok szolgáltatják. Megyénkben Berekfürdőn és Tiszakürtön rendeznek táborokat, sajnos az újabb rendelkezések szerint csak négy- évenként. Az amatőr képzőművészek szeretnék, ha — a korábbiakhoz hasonlóan — legalább két évenként lehetőségük nyílna az alkotótáborok megszervezésére. Kerékgyártó István, mint megnyitójában, a konferencián is kitért arra, hogy a Szolnok megyei amatőr képzőművészek tevékenysége elismerésre méltó, az alkotások színvonalát s a mozgalom szervezettségét nézve egyaránt. Szemadám György festőművész, az Amatőr Képzőművészek Országos Tanácsának elnöke, a testület előtt álló feladatokról szólt. Ezt követően került sor az Amatőr Képzőművészek megyei tanácsa tagjainak megválasztására. A konferencia ugyanakkor arról is döntött, hogy kik képviselik megyénket az ózdi országos amatőr képzőművészeti kiállításon illetve tanácskozáson. Impressziók a Német Szövetségi Köztársaságból címmel ugyancsak kiállítás nyílt tegnap délután Szolnokon, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban. A tárlaton — amelyet dr. Pataki Mihály a szolnoki városi tanács művelődési osztályának vezetője nyitott meg — fotókon kisérhetik nyomon a látogatók az NSZK gazdasági életét, az ország tájaival, az ott élő emberekkel ismerkedhetnek meg. Örökölte a dalolás szeretetét A telefon mellől a mikrofon elé Sikerrel szerepelt a Nyílik a rózsa elődöntőjén a túrkevei Farkas Rozália Legyen az sport, szellemi, zenei vagy bármilyen vetélkedő, a televízió képernyője előtt ülve a néző mindig erősebben „szorít”, szurkol azoknak a versenyzőknek, akik — ha nem is személyes ismerősök, — ugyanabban a megyében, városban, településen élnek, mint ő. Hát még ha barátról, kollégáról van szó. A túrkevei postahivatal dolgozói is „drukkolva” nézték végig a televízió Nyílik a rózsa című magyamóta énekes vetélkedőjének második elődöntőjét, amikor munkatársuk, Farkas Rozália szerepelt. A vetélkedőre nevezett hétszáz induló közül bekerült a legjobb huszonöt közé, akik a képernyőn, ország-világ előtt méretnek meg. A húszéves Rozália a verseny egyik legfiatalabb résztvevője, távbeszélő kezelőként dolgozik a túrkevei postán. A telefon mellől került a színpadra, a mikrofon elé. — Azt hiszem még életemben nem voltam olyan ideges, mint az elődöntőn — mondta. — Attól féltem, hogy az idegességtől kiszárad a torkom. Míg az előttem éneklő szerepelt, teát kortyolgattam, hátha segít. Az izgalmat nem csökkentette. Amikor aztán már nekem tapsolt a közönség, az nagyon-nagyon jó érzés volt. Ha nem is sikerült bejutnom a középdöntőbe, — huszonöt közül tizennégyet hivnak be, a második elődöntő után tíz közül az ötödik vagyok, — a szereplés szép élménynek marad meg. — Kitől tanult énekelni? — Nálunk a családban mindenki szeret énekeim, egészen kicsi koromtól kezdve dalolok én is. Az általános iskolában kórustag voltam, később a gimnáziumban is. A kulturális seregszemléken mindig indultam népdaléneklés kategóriában, a városi szinten nem szerepeltem rosz- szul. A legutóbbi Ki mit tud- ra jelentkeztem, azonban a városi döntőről nem jutottam tovább. Énekelni tulajdonképpen édesanyámtól, később pedig az énektanáraimtól tanultam, de különórára soha nem jártam. Nagyapáméit, szüleim és Kun Laci bácsi, a mővelődési ház nyugdíjas igazgatója beszélt rá arra, hogy jelentkezzek a magyarnóta énekesek versenyére. A felkészülésben Ábrahám Miklós, túrkevei énekes segített. Az első bemutató Debrecenben volt, nem nagyon bíztam benne, hogy továbbjutok, de a budapesti meg- hallagatás után már szerettem volna bekerülni a legjobb huszonöt közé. Ez sikerült, és már csak azért is örülök ennek az eredménynek. mert olyan mezőnyben szerepeltem, amelyben az énekesek nagy része működési engedéllyel rendelkezett, vagy legalábbis hosszabb ideig tanult muzsikálni vagy énekelni. — Milyen tervei vannak a jövőben? — Mindig is nagyon szerettem dalolni, most természetesen bennem is felmerült, hogyan legyen tovább. Megfordult már a fejemben, hogy jó lenne működési engedélyt szerezni. Azt tudom, hogy nagyon sokat kell tanulnom, azt viszont egyelőre nem, hol, kitől vegyek órákat. A helyi pávakörben továbbra is szeretnék szerepelni. — Gondolom, sok gratulációt kapott. — A munkatársaim hatalmas virágkosárral leptek meg, nagyon sokan hívtak fel telefonon, ismerős, ismeretlen postai dolgozók. Rengetegen gratuláltak levélben, táviratban. Amelyiknek a legjobban örültem, így szólt: „Hangjához gratulálok, énekesi pályájához további sok sikert kíván Madarász Katalin.” Kiskoromtól kezdve a túrkevei származású énekesnőt tekintem példaképemnek. F. S. Vita ós meditáció a tanáregyéniségekről Valóban kevesen vannak? Január 7-i lapszámunkban jelent meg Ürmössy Ildikó Miért vannak kevesen — avagy Az eltűnt tanáregyéniségek nyomában — című vitaindító cikke, majd január 15-én Tiszai Lajos kiegészítő véleményét adtuk közre. A két cikket követően örvendetesen sokan fogtak tollat, írták le véleményüket. A hozzászólások közül tizenkettőt teljes terjedelmében — nem a tartalmat érintő stiláris változtatásokkal — közöltünk, nyolc vitacikket pedig — helyhiány miatt és a gondolati ismétlések elkerülése érdekében — részleteiben adtunk közre. Számos értő és hasznos hozzászólás — köszönet ezekért is a szerzőknek — már nem jelenhetett meg, hiszen a vitára—az általános- sajtógyakorlat szerint egy hónapot szántunk. — kettő lett belőle. n vita tanulságait torzítás nélkül lehetetlen, a napilap adta] keretben összefoglalni, ugyanis a mai tanáregyéniségek, tudóstanárok lehetőségeinek vizsgálatát a vitában részt vevők. — lényeglátóan — a pedagógusok élet- és munkakörülményeik egészére terjesztették ki. Pedagógiai és közművelődési szakemberek fejtették ki véleményüket, különböző nézőpontokból tárták fel — saját és környezetük tapasztalatai alapján —, hogy miért nem eredményesebb az iskolák oktató-nevelő munkája, s mit kellene tenni annak érdekében, hogy a felnövekvő nemzedék szocialista szellemű nevelése tovább erősödjék. A lényeglátó és célszerű javasltatok melleit félreérthető vélemények is akadtak, de ezek talán inkább fogalmazásbeli pontatlanságokból származtak. A tények ereje bizonyítja, hogy napjainkban a pedagógusok már nem a társadalom „Ne- mecsekjel”, erkölcsi megbecsülésük egyi'e teljesebb, s a kormányzati szervek a lehetőségek legvégső határáig igyekeznek jövedelmi viszonyaikon is javítani. Azt sem hisszük, hogy társadalmunkban az lenne a „több”, ahogy egyik vitázó gondolta akinek sok pénze van — ezt a jelenségek szintjén nem is igen lehet megítélni — meggyőződésünk, hogy lazok az igazi gazdagok, akik teljes életet élnek, szellemi vagyonukat hivatásérzetük szerint újra és újra megosztják tanítványaikkal. Szerintünk ez a valóság a tévedhetetlen mérce. Általánosíthatjuk, a vitában részt vevők nagy felelősséggel, a szocialista nevelésért teljes elkötelezettséggel tárták fel gondjaikat s tettek javaslatokat annak érdekében, hogy munkájukat még eredményesebben végezhessék. Ez talán a vita egyik legfontosabb tanulsága. Napjainkban sok szó esik a nyitott iskola fogalmáról. Kevesebb arról, hogy a tantestületek mennyire nyitottak. Voltak — netán vannak is —, akik úgy képzelték: a tantestületek nyitottsága főleg a tanítók, tanárok bírál- hatóségát s különböző társadalmi munkákkal való lefoglalását jelenti, míg a tantestületek véleménye — a közéleti demokrácia csorbításával — csupán másodlagos tényező. Bizonyította ia vita, hogy a pedagógusok tudnak élni a közéleti demokrácia lehetőségeivel, szándékaik nem önöselk, hanem az oktatáspolitika célkitűzéseivel azonosak. Ebben az összefüggésben értelmezhetjük a különböző vitacikkekben megjelent idézeteket. Egyszerű logika alapján véljük: az ember abból idéz — saját igaza bizonyítására — amit fontosnak, mértékadónak tart. A megjelent idézetek, amelyeket terjedelmi okokból rövidítve adtunk közire, az oktatásügy korszerűsítését, a pedagógusok fokozottabb megbecsülését szorgalmazó pártdokumentumok részei. Az együttgondolkodás és a célok világos1 ismeretének bizonyítékai, szövegkörnyezetükben egyértelműen az egyetakarásról szólnak. Másképpen értelmezve: a mindennapi problémák, a megélhetési gondok, az átmeneti sikertelenségek közepette is soha szem elől nem tévesztettek a1 bizalom jövőbe mutató dokumentumai. Amikor a vitázók a szakmai rangról szóltak, sohasem csupán saját boldogulásuk keresése volt a céljuk, hanem a nevelés eredményességének fokozása. Mert ha igaz, hogy a mestert a munkája dicséri, — valaki célzott rá — még inkább igaz, — bármilyen nehezen és csak hosszútávon mérhető ez —, hogy a pedagógust a felnőtt tanítványok emberi -habitusához érdemes viszonyítani. Ez az összevetés adja az óvónénik, tanítók, tanárok, főiskolai és egya.emi oktatók munkájának eredményességét vagy netán eredménytelenségét. Egy Ricsik mindnyájan a saját munkájukat tartottiák „döntőnek” tanítványaik személyiségjegyeinek kiallakítá- sábar,. Jól is vian ez így, gondoljuk, hiszen ha a gyermek minden életszakaszában a legjobbat," a lehető legtöbbet kapja, ennek hasznát veszi. De kaphatja-e? A pedagógusok szerint kaphatná, ha nem lennének gátló tényezők. Ezek közül csak egyet emelünk ki. Szinte minden cikkíró stzóvátette a „leterhelés” kérdését. (Elnézést, aligha van rá pontosabb kifejezés.) II pedagógusok megértik, hogy vannak az iskolában kötelezően elvégzendő nem pedagógus munkák. Az értelmes, hasznos munkát szívesen elvégzik, de az értelmetlen, felesleges munka kibírhatatlan — írja az egyik cikik szerzője. Azért idéztük, mert ennél pontosabban nehezen tudtuk volna érzékeltetni, hogy az alkotóértelmiséget úgyszólván semmi sem bosszantja jobban, mint amikor látszattevékenységre kárhoztatják. Sokatmondó: nem az oktatónevelő munka növekvő nehézségeit, fáradalmait sorolják a „leterhelés” fogalomkörébe, hanem azt a többletmunkákat, amely alkotóenergiát von el a fő irányból: „meglopja” a nevelést. Mélyen szánitóan érzékeltette ezt a gondolatot a halhatatlan Nagy László-sor segítségével az egyik hozzászóló: a pedagógiában „ki visizi át a szerelmet” a túlsó partra? Mindenki akarja, a legjobbak jobbaln akarják. Hétköznapibban szólva: a vitában véleményt nyilvánítók egyitől egyig fokozottabban az alkotó-nevelő munka szol. gáliaitába akarják állítani mindéin tudásukat, erejüket. Ez a sizándök olyan potenciális lehetőség amelynek társadalmi haszna a felnövekvő generációkkal együtt jelentkezik. Talán ezek után ellentmondásnak tűnik a pedagógusok közéleti szereplését is szorgalmazni, ám nem szorul magyarázatra, hogy a politikai nyitottság a közéleti aktivitás a nevelés része'. A pedagógusok példa- mutatása ezen a területen is nagyon fontos nevelési tényező. De talán — a vita ismeretében — felesleges is hangsúlyoznunk, hogy csupán a megkérdőjelezhető társadalmi értékű elfoglaltságot kárhoztatják a vitázók. Ez is olyan állásfoglalás, amelyből joggal következtethetünk a pedagógusok szándékmechanizmusára. Az előzőekből viszont — elvárásaik szintjén — az következik, hogy a társadalomtól, hivatalos szervektől ia még meglévő értékzavarok megszüntetését várják: az érdemes pedagógusoké legyen az érdem. Felszínre hozta a vita —, ha csak néhány érintőleges gondolattal is — a pedagógusok társadalmi védettségét. E gondolatkörhöz szorosan kapcsolódtak a tömegkommunikációt — sajtó, rádió, tévé — ért elmarasztalások. El kell ismernünk, ezek többnyire igazak. Az emberformáló alkotóknak nagyobb nyilvánosságot kell biztosítani. Szerkesztőségünk a maga szerény lehetőségein belül igyekszik eleget tenni a jogos igényeknek. A tankönyvekről is szó esett a vitában. Ügy véljük, azok ítélik meg érdemben az új tankönyveket, akik nem általában utasítják el azokat, hanem konkrétan mondanak véleményt. Nem lehet igaz, hogy a tankönyvek a munka „kerékkötői”, ahogy az sem lehet igaz, hogy minden egyes tankönyv pedagógiai remekmű. A vita már a kezdet-kezdetén tisztázta, hogy a tudóstanár és a kiemelkedő tanáregyéniség szükségképpen nem mindig azonos fogalmak. Adósak vagyunk viszont a válasszal, hogy tényleg eltűntek-e a kiemelkedő tanáregyéniségek, s egyáltalán számuk fogy-e, vagy növekszik? Erre bizony nincs konkrét statisztika, s a viszonylagosság is zavarhat. Vannak azért bizonyító erejű tények! Évek óta elismerésre méltóan szerepelnek a megye pedagógusai különböző országos pályázatokon, a tanulmányi versenyek eredményei — Ki miben tudós, a Szakma ifjú mestere stb. — és az egyetemekre, főiskolákra felvett hallgatók száma is sokatmondó szűkebb hazánk pedagógusainak munkájáról. Mindemellett igaz, a különböző tantervi előírások hosszú éveken keresztül — képletesen — megkötötték a pedagógusok kezét, a szürkeség fegyelmezettségnek tűnhetett, az alkotó vállalkozás pedig „sza- bálytalánkodásnak”. A vitában megszólaló általános és középiskolai tanárok, igazgatók, bármennyire is szuverén egyéniségek, mégsem kizárólagosan — „Senki sem külön sziget” — a saját véleményüket mondták el. Talán nem tévedünk, ha az előzőek alapján úgy véljük, hogy nem har- minc-egynéhány pedagógus nézetét, szándékát ismerhették meg az olvasók, hanem egy, nagyjából azonos gondolatkörben dolgozó réteg egészéét. Ezekből azt az általánosítható következtetést vontuk le, hogy potenciálisan megvan a lehetőség a kiemelkedő tanáregyéniségek számának növekedésére. A tanítók, tanárok munkáját a szervezeti intézkedések egész sorával igyekeznek segíteni az országos és megyei irányítók, az új megyei pedagógiai intézet egyre erőteljesebben biztosítja a tanárok számára a továbbképzési lehetőségeket. Egyetértünk azzal a hozzászólóval, aki azt állította: ma nehezebb „kitűnni”, mint régen, s becsülhető, hogy a legjobbakat nem a feltűnés szándéka vezeti, hanem a népért, nemzetért legjobb tudása szerinti munkálkodás. Ebből a megközelítésből minden bizonnyal joggal vélhetjük, hogy a gondok, a szellemi energiákat tékozló hétköznapok ellenére, a magyar iskolákban — az alkotó, nevelő munka egészének színvonalával együtt — emelkedik majd a kiemelkedő tanár- egyéniségek száma. Ha a társadalom mindenben igyekszik megadni ehhez a lehetőségeket —, s most mi is idézhetnénk az ezt bizonyító, értő jószándékot bizonyító dokumentumokból —. akkor igazunk lesz. S hisszük, hogy az lesz! B polémiái — ahogy jeleztük is —, terjedelmi okokból csak a reflexiók szintjén tudtuk felidézni és csupán néhány kézenfekvő tanulság megfogalmazására vállalkoztunk. A vitát szerkesztőségünk lezártnak tekinti, ezúton is köszönjük a közös gondolkodásra serkentő, jobbító szándékú hozzászólásokat.
