Szolnok Megyei Néplap, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. DECEMBER 24, Valódi és talmi Szomszédolás_________ mai módra A megye egész terüleitén működő vállalat egyik vidéki kirendeltségén dolgozott a „Mérnök úr”, akinek az idézőjelbe tett titulus csak legközvetlenebb munkatársaitól járt ki; a „Mérnök úr” tudniillik egy fejét-kezét egyszerre jól használni tudó szakmunkás volt. A „Mérnök úr” munkáját elismerték azok, akiknél dolgozott. de megbecsülték közvetlen főnökei, irányítói, sőt — és ezt nagy dolognak kell tekintenünk — közvetlen munkatársai, a reggelente ugyanolyan köpenyt húzók is. Nem vollt nehéz észrevenni, hogy milyen nagyszerű munkaerő — villámgyorsan haladt fölfelé a szamárlétrán, s minden zökkenő nélkül vette a következő fokot. Nem is tört meg ez a pálya, egészen addig, amíg a „közipont” ki nem nézte magánák — amolyan látszólag önálló, de valójában nagyon sok emberitől függő megyei instruktort munkakörbe. Mindez együtt járt azzal, hogy a „Mérnök úrnak” — aki egyébként egészséges szakmai ambíciónak nem volt híján — és családjának lakóhelyet kellett cserélni, s persze a korábbi munkatársak helyettt is másokat kapott. A csere drámai hatásokkal járt: a korábbi, nyitott munkahelyi kapcsolat helyébe egy eddig általa ismeretlen érdekeltségi rendszer lépétt. az önzetlenség, a jószívűség helyébe pedig kötelezettség, amelynek hátterében „hősünk” megláthatta az érdekeltségi viszonyok igazi mozgatóit is. Korábban úgy köszönt, ha belépett a műhelybe, hogy „szevasztok”, most megtanult merev arccal, merev nyakkal „jóreggelt”-et biccenteni, sőt a második éviben már arra is figyelt, hogy névnapkor, vállalati ünnepségen ki mellé kell ülnie — vagyis jó úton haladt afelé, hogy az emberi kapcsolatokat illető normális arányérzékét elveszítse. Csakhogy a „Mérnök úr” — ez a „korunk hőse” — nem volt hajlandó fölcserélni a „szíves”-t a „látszólag szíves”-sel, a korrupciós, „urambátyámos” kapcsolatoknál továbbra is többre becsülte az egyszerű, jószomszédi, kollegiális, baráti kötődéseket. Nem csoda hát hogy két év után, min-Hajós Alfréd nevét viseli a Hűtőgépgyár sportlétesítményeiben dolgozók szocialista brigádja. A kollektíva tagjai úszómesterek, kabinosok, jégmesterek, szertárosok és takarítók; lelkes munkájukat sok társadalmi tevékenység jellemzi. Szocialista szerződést kötöttek a Gyetvai János Általános Isdenki nagy megkönnyebbülésére, kérte magát vissza oda, ahonnan jött. Azóta nem tudni mi van vele, tudniillik időközben eredeti munkahelyének légköre is alaposan megváltozott. A fönti példát logikai úton boncolgatva több, egymástól eltérő eredményt kaphatunk. A „Mérnök úr” személyiségét gyarapítva vagy csökkentve egy-egy faktorral, „csinálhatunk” megalkuvó karrieristát, túlérzékeny, sértődékeny szépleiket, vagy éppen egy mindenhez és mindenkihez alkalmazkodni képes, minden részében „gömbölyű” embert. Ez persze csak a szociológusok játéka lehet, a hétköznapok keresetlenebbek. Mindenesetre: nem egyedülálló a fönti — vagy az ahhoz hasonló — eset. Amelynek végső tanulsága szerint az ember közérzetét döntő módon mégiscsak a többi emberhez való viszonya határozza meg. Egyszersmind az is nyilvánvaló, hogy a társadalom szempontjából nem lehet közömbös emberi kapcsolataink minősége: akár nagyvárosi panelházakban élünk, akár falusi kertes, levegős családi otthonokban. A szomszédok, a közvetlen munkatársak, a családtagok igényei — végső soron — társadalmi igények is. Sajnos igaz, hogy a termelésre, életmód-váltásra (okkal, joggal) irányított közfigyelem nem kedvez az emberi, közösségi érzések sarjadásánalk. Kisebb közösségekben végzett szociológiai vizsgálatok adatai éppúgy alátámasztják ezt, mint — más nézőpontból — a válási statisztikák. Az érzések, értékek zűrzavarának korában élnénk tehát ? Zűrzavarról szerencsére szó sincs; inkább csak hiányoznak az átalakulóban (s nem pusztulóban) lévő értékek. Mást jelent ma két család baráti viszonya, más minőségek jellemzik a családhoz, a szűkebb pátriához, a munkahelyihez tartozást. A „Mérnök úr”, bár nem ment zökkenőmentesen, nem tévesztette össze a valódi csillogást a talmival. S ebben a dologban nincs különbség társadalmi és egyéni érdek között. Itt is, ott is — a boldogulás a tét. kólával, s a testnevelés-tagozatos kisdiákok számára sportprogramokat, úszásoktatást tartottak, megjavították sportszereiket. A Kisegítő Iskolát patronálva összefogták az erőt, lebetonozták a tornatermüket, aláfalazták az iskolát, szépítették a tanulók környezetét. Ajándék Négy óra se volt, s a teremben már ültek vagy nyolcvanan. Kivétel nélkül öregek, ha úgy szebb: nyugdíjas korúak. Alig pár férfi, a többség asszony. Évtizedek súlya alatt megrokkant derekúak, elnehezült testtel bajlódók, meg szikár soványak, s csak inas kezük, megfáradt arcuk mutatja: dolgoztak, amíg bírták. Gondolkoztam, miért is hívnak ide? Hiszen december van, az ünnep előtti „sima szombat’’. Ilyenkor persze, hogy ünnepségeket rendeznek. Mint a Varga Katalin nőklub is, a város szívében. Magányos öregek lehetnek, vagy sokszor magukra maradók. Akiknek talán inkább kell a jó szó, az együttérző közösség, mint a fényben csillogó fenyőfa meg az ajándék. De megértést, szeretetet adhat-e egy nagyterem, hosszú asztalokkal, kényelmetlen székekkel. s adhatnak-e egymásnak valamit is, akiknek ez lesz a karácsony ünnepe? Mélységesen szégyellem a kétkedésemet. Meggyőztek. Alig két óra múlva kedves élmény emlékével melegedve mentem haza. Pedig semmi különös nem történt. Giziké, a nőklub vezetője társaival együtt szíves szóval köszöntött mindenkit a szépen ékesített fenyőfa előtt. Megint előttünk az ünnep, s összejött a nagy család. Aztán mosolygós arcú fiatalasszony következett. TIT-előadó — súgtak össze a jelenlevők. A várandós asszonyka a karácsonyról beszélt — az ünnep történetéről, s azokról a népszokásokról, amelyek ilyenkor megelevenednek, legalábbis az emlékezetben. A lemezjátszóra lemezt tett, hangulatot adott mondandójának gregorián énekekkel, betlehemei játékkal. Körbeadott drága könyveket is: nézzék meg a festőművészek alkotásait, mi mindent láttak a legendából. Egy óra se telt el. A klubvezetőség tagjai — s néhány közeli munkahely brigádvezetője — hatalmas tálcálcon kis csomagokat hozott. Jutott mindenkinek. éAz adás gyönyörűsége volt az élmény. Legutoljára tombola következett. Kisorsolták a fenyőfát, s a rajta levő édességeket. A zene szólt. Pedig sokan már készülődtek, kint teljesen besötétedett. Aztán hirtelen, mint a csoda, megszólalt a Mennyből az angyal, kihunyt a sok villanyszem, s énekelt a terem. Lehet, csúszkált a hang, nem volt mindig pontos, érthető a szöveg, de együtt szólt sok ember ajkán. Szép ajándék volt, illően karácsonyi... Holló Katalin magas, szőke, kék szemű középiskolás. A Hajdú-Bihar megyei Egyeken él szüleivel egy új házban. Ha nulladik órája van, naponta fél ötkor kel, ha nyolcra jár, hatvan perccel többet alhat, majd autóbuszszal vagy vonattal „átrobog” a megyehatáron, hogy kellő időben a tiszafüredi gimnáziumba érhessen. Érdekes helyzet, hiszen az egykori diákok zömét a debreceni oktatási intézmények vonzzák. Vasárnap délután lévén, az érettségire készülő diáklányt otthon, a lakásán találom: a matematikával bajlódik. A Hortobágy pőréméről — Tízegynéhányan azért ebből a faluból is naponta átjárunk Szolnok megyébe, a füredi gimibe és vissza — egészíti ki ismereteimet. — Én például azért iratkoztam ide, mert édesanyámék családjából, rokonságából hatan is ott érettségiztek. Követtem a példájukat, és nem bántam meg. — Egyekinek vagy tiszafüredinek vallód magad? — Is, is. Itt a lakóhelyemen az a jó, mindenki ismeri a másikat, és már látásból meg lehet tudni, ha idegen érkezik a községbe. Azután édesapám rokonsága is itt él. Tiszafüreden viszont több a munkaalkalom, a kikapcsolódási. a szórakozási lehetőség: gyönyörű a strand, amit májustól sűrűn fölkeresünk, azután a Kis-Tisza, ahol csónakázni lehet, és a művelődési központba is jó párszor ellátogattunk. És hogy a két települést mennyi szál kapcsolja össze, arra az is példa, hogy a füredi községi, járási „vezérkar” egy tekintélyes hányada egyeki. Erre itt mindenki büszke. — Különbség a két község között? — Itt igen tehetős családok élnek. Sok az ingázó. Füredre, Debrecenbe, a Hortobágyra, akik ráadásul otthon temérdek jószággal bíbelődnek. Ami mégis nagyon jellemző: tiszta falu. Itt minden ünnep előtt akkora takarítás van, hogy csak na! — Terveid? — Bő két évig kollégiumban is laktam, de kijöttem, mert szeretnék itthon, ebben a községben élni az érettségiig. Anyuval, apuval, az öcsémmel. Hiszen azután így is, úgy is megváltozik az életem. Egészségügyi főiskolára jelentkeztem, és ha esetleg ez a tervem nem sikerül, Szolnokon akarok elhelyezkedni a kórházban, majd egy év teltével újra megpróbálom a fölvételit. — A szilveszter? — Tiszafüreden töltöm, 1983-ra a Gyöngy presszóban koccintunk. Természetesen egyeki és füredi társaságban. Rendezettség és választék Zsámboki Attila fiatalember, 32 éves. Püspökladányban lakik egy űj házban. Az épület körül kert húzódik, benne néhány fa, a baromfiudvaron aprójószág, az ólban meg két malac békétlenkedik a soros elemózsiáért. Attila felesége második gyerekével otthon van, ő pedig Karcagon vasutas, innen Ladányból ingázik naponta a munkahelyére. Most is a ház körül tesz, vesz. Nevetve jegyzi meg: az ember azt hiszi, megépíti a fészkét, és minden kész, holott a valóságban egy épület körül mindig akad csinosítani való. — Az az igazság, a kenyerem a maguk megyéjében keresem, a család, a rokonság, a barátok, meg valamennyi ősöm ide köt. — Mit ismer Karcagról? — Sokat is, meg keveset is. Ismerem a város híres népművészeit, a múzeumot, a kórházat,' a főteret, voltam már a Morgó csárdában, hallottam hírét a focicsapatnak, a gimnáziumnak. Azt is tudom, a karcagiak is nagyon kedvelik a birkapörköltet, bár az efféle eledelt mi, ladányiak se forgatjuk hoszszú ideig a szánkban. Mégis keveset tudok a városról, mert Karcagra csak dolgozni járok, és esetenként bevásárolni. — Fények és árnyak itt is, ott is? — Ügy érzem, Karcagon a műszaki cikkek választéka bővebb, az építőanyagokból nagyobb a kínálat. Ezt tapasztalatból állítom, mert ha például pénteken, hétvégén bemegyek bármelyik karcagi üzletbe, szinte lépten, nyomon ladányiakba is ütközöm. Ami a rendezettséget illeti, abban mi állunk jobban. Tessék, nézzen körül, mennyi a park, a zöld terület, a széles, tágas utca, épület! Körülnéztünk, jónéhány utcát bebarangoltunk: tetszettek az érdekes kinézetű emeletes lakóházak, az ötletes tetőmegoldású üzletek, és igazat adtunk Zsámboki Attilának. Az utcákon még a decemberi, sáros időben is szembe tűnnek a hosszan elnyúló, gondozott, nyírt bokrok, sövények, mutatós házsorok, épületek. Ugyancsak ide kívánkozik, hogy van a községnek buszpályaudvara, fedett uszodája, 24x36-os sportcsarnoka, mindezek jórészt jelentős társadalmi öszszefogással épültek. Matolcsi Miklós tanácselnök a látottakhoz az alábbiakat fűzi. Saját címer, zászló — Tizenhétezer ember él a hajdan füstösnek, piszkosnak mondott Ladányban. Az eljárók száma, — az itt lévő termelőszövetkezetek, kisebbnagyobb üzemek ellenére — ma is eléri a nyolcszázat. Közöttük sokan Karcagon dolgoznak. — Milyen a két szomszéd település viszonya? — Jó szomszédok vagyunk. Személy szerint nekem sok barátom él Karcagon, és olykor az ottani Városgazdálkodási Vállalat útépítő részlege is segít nekünk, de konkrét megállapodás nincs közöttünk. — Miért? — Talán mert Karcag város, mi pedig még csak az ehhez vezető utat járjuk. Nem tudom. Viszont Tiszafüreddel nagyon élő, eleven a kapcsolatunk: rendszereden itt tfüredI, ott ladányi napokat tartunk. Ez a tapasztaibtfcseréii kívül kulturális bemutatókat, sportrendezvényeket is jelent. Talán egyszer Karcaggal is lesz hasonló megállapodásunk, dehát ehhez itt is, ott is lépni kell. Erről a dinamikusan gyarapodó, a megyehatárhoz közel fekvő nagyközségről még két dolgot mindenképpen illik megemlíteni. Az egyik: Püspökladány saját — államilag, elismert — zászlóval és címerrel rendelkezik, ami a hasonló nagyságúi települések között fehér hollónak számít. A másik egy szenzáció: a községi zászló beutazta a kozmoszt, és ma ez a lobogó a település büszkesége. — Ügy történt — sorolja a tanácselnök —, hogy amikor Farkas Bertalan megjárta a világűrt, Szűrös Mátyás volt a moszkvai, magyar nagykövet, öróla tudni kell, hogy püspökladányi születésű, nagy lokálpatrióta, és amikor a fellövés előtt nálunk járt, kapott tőlünk, egy községi zászlót. Ezt az űrutazás előtti találkozón — ahol a kormány és a párt vezetői átadták az első magyar űrhajósnak a nemzetiszínű zászlót — ő is átnyújtotta Farkas Bertalannak, ök a lobogót annak rendje és módja saerint magukkal vitték az űrbe, majd visszatérve a magyar és a szovjet asztronauták aláírása igazolta, hogy ez a kis selyem mekkora utat kalandozott be a világűrben. Ma a múzeumunk egyik dísze. Rohanás, utazás az élete Kovács Mária üvegverandás. téglaszínűre porozott hosszú házban lakik Abonyban a szüleivel, a Kinizsi utcában. Az épület előtt fenyőfa emelkedik, mellette szőlőlugas gubancolódik, távolabb kerekes kút áll. Itt él Mária, aki a Pénzügyi és Számviteli Főiskolát befejezve jelenleg a Központi Statisztikai Hivatal Szolnok megyei Igazgatóságán közgazdász. Tulajdonképpen 1973-tól, az érettségije óta naponta ingázik a megyeszékhelyre. Az év hátralévő részét már otthon tölti, segít a szüleinek. — Nekem Szolnok nemcsak a kenyeret, a keresetet jelenti, hanem azt is, hogy itt költőm el a pénzem. — Ugyanis mire hazaérek, rendszerint lakat kerül az üzletek ajtajára. — Helyben nem kapott volna munkát? — Nehezen, mert az a 12— 15 hely, ahová ez a végzettség szükséges, foglalt. — Rohanás, utazás az élete. — Elmondható, Pest megyében élek, de Szolnokot ismerem a legjobban. Igaz, a programom kialakításában mindig a menetrend diktál. — Ideje mire marad? — Az idén szereztem levelező tagozaton a diplomámat, öt év ment el úgy, hogy a vizsgák még a szabadságomat is elfogyasztották. Ez az első félév, amikor 'kissé fellélegezhetek. Olykor Szolnokon eljutok egy délutáni, kora esti moziba, nyáron hébe-korba az uszodába is. Színházba már ritkán, mert ha az utolsó buszra fel szeretnék kerülni, el kell jönnöm a harmadik felvonásról. Ha maradok, rostokolhatok a hajnali vonatig. — Mit ismer Abonyból? — Ide jártam általános iskolába, de a gimnáziumot már Pesten végeztem. Felénk nagy a csend, a nyugalom, mintha az élet is természetesebb, egyszerűbb lenne. Igaz, annyira keveset vagyok itthon, hogy Abonyban évek óta jószerével nem is ismerem a szórakozási lehetőségeket. — És a megyeszékhely abonyi szemmel? — Ha őszinte feleletet vár, azt kell mondanom, rengeteget épült, ugyanakkor sokfelé rendezetlen. Nincs igazi karaktere. — Ezek szerint nem tetszik? — Azt kategorikusan nem állítom, hiszen a munkahelyem, a szakmám, a hivatásom miatt jobban ide tartozom, mint Abonyba. Nem beszélve arról, ha a magánéletem az elképzelések szerint alakul, én is ide kerülök. Még pedig a panelek közé, és egy leszek a kor tipikus városlakói közül. D. Szabó Miklós — sj — Üj fodrász- és kozmetikai szalont nyitott Jászberényben a Szövetkezet utcában a Szolnok megyei Fodrás z Szövetkezet Szabó János Iskolát patronál a brigád
