Szolnok Megyei Néplap, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-12 / 239. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1982. OKTÓBER 12. Művészet és társadalom Tervszerű, szervezett kapcsolat Mit jelent a művészet és a társadalom kapcsolata ma? Lényegében nem mást, mint bármikor a történelem folyamán. A kapcsolat mégis mindig változik, mert más ma a társadalom, amely a művészetre igényt tart. és életre hívja. Ezt a kapcsolatot mindig is szabályozta a kulturális-biológiai közeg, akkor is, ha jól-rosszul szervezte vagy látszólag szervezetlenül hagyta, utat engedve a spontán átalakulásnak. Csakhogy a szervezetlenséget vagy a spontaneitást a művészet is, a társadalom is megsínyli, mert a művészet közönsége, amelyhez az alkotó szól, és amelynek révén a művészet társadalmi erővé válhat, sohasem volt, és nem is lehet, spontán képződmény. Akkor sem, ha milliós szervezett tárlatlátogatót tartunk számon, akkor-sem, ha egy műhelykiállítás baráti körét. A közönség létét, jelenlétét többnyire a kiállítások látogatottságával mérjük, de ez már régen nem reális kiindulópont. Az 1980-as években kulminált a kiállítások száma: négyezer képzőművészeti, iparművészeti tárlat nyílt az országban. Aligha képzelhető el — az összlakosságnak és a művészek számának figyelembevételével —, hogy ne találhatott volna egymásra a bármilyen vonzalmú, ízlésű közönség és a bármilyen tendenciát képviselő művész. Tárlatokon még számlálhatok is a látogatók, ami nem történhet meg sem köztéri, sem középületeken elhelyezett alkotások esetében. És ez utóbbiak hatnak állandó jelleggel, a kiállítások időszakos nyilvánosságára is voltaképpen ezekre készíti elő az alkotót, a megrendelőt, a közönséget. Van kulturális életünknek egy évtizedek óta időszerű, mind bonyolultabban gyűrűző kérdése: a decentralizáció. A folyamat azért is hosszadalmas. mert nemcsak szervezeti formákon, igazgatási intézkedéseken múlik: ez a könnyebben elérhető út még nem hoz megoldást. A problémák abból adódnak, hogy helyenként a művészet iránti igény más és ez határozza meg, hogy mennyire válnak nemcsak igazgatási lag, hanem aktív közönségként is gazdáivá a művészeteknek. Nehéz lenne persze röviden jellemezni, hogy megyénként miben, hol tartunk ma. De aligha lehet lebecsülni az eddigi folyamatból az országszerte növekvő számú, képzőművészeti biennálék, triennálék egymásutánját. Miskolc nyitotta a legkorábban a sort a grafikai bienná- léval, s a hatvanas évek közepétől születtek az egyre újabb és életképesebb kezdeményezések, így — időrendi vagy bármilyen más sorrendtől függetlenül — a pécsi kisplasztikái biennálé, az egri akvarell biennálé, a békéscsabai alkalmazott grafikai bemutató, a nagyatádi faszobrászati szimpózium, így született a rendszeressé váló országos zománc-bemutató, mint különös érdekesség, textilben a szombathelyi kezdeményezés (tértextil és ipari textil). Legújabb kezdeményezés pedig a kerámia biennálé szétválása a pécsi kézműves kerámiai és a kecskeméti ipari kerámiai kiállításra. Nemcsak az a figyelemreméltó, hogy ezek a rendszeresen létrehozott országos bemutatók folyamatosan képesek közönséget alakítani, az egész szorosan összefügg a gazdasági igényekkel. Ez szembeötlőnek látszik ott, ahol a kiállítás szorosabban kötődik a helyi iparhoz (Szombathely, Pécs), de azért jellemző az egész folyamatra. A tagadhatatlan társadalmi igény növekedése hozza létre ezeket a kiállításokat, pedig komoly szervező munkál és költséget jelent egv-egy ilyen rendszeres bemutató vállalása. De a művészek magatartása is hat a munkájuk iránti érezhető társadalmi igény. A társadalmiságot nyilván tágabban értelmezzük, mint három évtizeddel ezelőtt, amikor e fogalom a művészet vonatkozásában is csak közvetlen történelmi, politikai tartalmakat fedett. Ma beletartozik a közeg, amelyben élünk, a mindennapi környezet, amelyet kedvünk és lehetőségünk szerint formálni kívánunk. S ha igaz is. hogy a művészek sokkal többet tudnának nyújtani, tudnunk kell. nemcsak rajtuk múlik életünk gazdagítása. Mégis hadd tegyünk szóvá néhány mozzanatot. A különösen fontos köztéri szobrok létrejöttét fokozott figyelem kíséri. A merészebb vagy óvatoskodó, helyes vagy vitatható döntések a felelősségérzetet is tanúsítják, nemcsak a kulturális-művészeti ízlés helyi minőségét. Vagy például: gazdasági életünk változása nyomán egyre fontosabb formatervezés, gyártmánytervezés — amelynek esztétikai eredményei a fogyasztók nagy tömegéhez jutnak el — messze van még attól, hogy társadalmi fontosságának megfelelő figyelemben részesüljön. A forma- tervezői lelemény, amely a gazdaságosságot is. az ízlést is szolgál ia. sokszor elvész a kereskedelmi közvetítés útvesztőiben. s exportáruként találkozhatunk eredményeivel. Pedig ma már. ha művészet és társadalom viszonyáról. kapcsolatáról szó esik. egyre fontosabb a mindennapi környezetben nyomot hagyó tervezőmunka. — végső soron ez. alakítja ki. teremti meg bármiféle műalkotás befogadásának vizuális feltételeit. Aradi Nóra Szolnoki kórus sikere a Nemzeti Galériában Vasárnap délelőtt a Budavári palotában, a Magyar Nemzeti Galériában vendégszerepelt a szolnoki Tisza- parti Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola nőikara. Műsorukban Bartók: Tavasz; Kodály: Egyetem, begyetem, Pünkösdölő, Hajnövesztő című kórusművét és A 150. genfi zsoltárt énekelték. A Bartáné Góhér Edit vezényelte nőikar is- j mét bizonyította felkészültségét, méltóan sze- \ repelt jó híréhez, a bu- i dapesti és nemzetközi ' közönség nagy elismeréssel nyugtázta a karvezető és az énekkar teljesítményét. Képeinken a kórus szereplés í közben. A kunszentmártoni nagyközségi járási könyvtár hálózati alközpontként is működik. Az intézmény munkatársai rendszeres szakmai és módszertani segítséget nyújtanak a járás 12 községi könyvtárában — részben képesítés nélkül — dolgozó könyvtárosnak. Képünk a tiszasasi Petőfi klubkönyvtárban készült, Onodiné Szabó Katalin a hálózati alközpont munkatársa és Szendrei Éva a község könyvtárának vézetője az olvasók számára állítja össze a katalógust. Ismét „Ki mit tud?” Névtelen milliók vetélkedője 136 alkotóval őszi tárlat Vásárhelyen Hódmezővásárhelyen a Tornyai János Múzeumban vasárnap délben Győri Imre az országos közművelődési tanács elnöke nyitotta meg a XXIX. Vásárhelyi őszi tárlatot. Képzőművészeink hagyományos őszi seregszemléjére az idén százharminchat alkotó jelentkezett. A képző és ipar- művészeti lektorátus zsűrijének döntése alapján kétszázötvenhat művet grafikát, festményt, kisplasztikát. szobrot állítottak ki a rangos tárlaton; többségében az alföldi piktúra re- laisztikus hagyományainak megfelelő alkotásokat mutatják be. A megnyitón, ünnepélyes külsőségek között az 1982. évi Tornyai plakettet — Szabó Iván szobrászművész alkotását — Lieber Éva festőművésznek adták át a tárlaton bemutatott festményeiért. három tájképéért és mitológiai ihletésű három gobelinjéért. A tárlaton bemutatott alkotásaiért Kiss György szobrászművész a Csongrád megyei Tanács díjában. Szemethy Imre grafikusművész a Magyar Népköztársaság művészeti alapjának díjában részesült. A hódmezővásárhelyi Tanács jutalmát Balogh Gyula és Lóránth János festőművésznek. Gáti Gábor szobrászművésznek és Lacza Márta • grafikusművésznek ítélték. Tíz intézmény, ipari üzem és gazdaság is tűzött ki, adott át jutalmat a kiállító művészeknek. Kelemér, Gömörszölös 750 éves település Egész napos ünnepségen emlékeztek meg vasárnap két Borsod megyei .település, Kelemér és Gömörszölös fennállásának 750. évfordulójáról. Az aggteleki karsztvidék szomszédságában lévő — .közigazgatásilag most a Putnok Nagyközségi Közös Tanácshoz, tartozó — két települést először a XII f. században említik az oklevelek. Kelemér nevét az irodalmi .történészek is jegyzik: Itt élt és alkotott Tompa Mihály. A vasárnapi jubileumi ünnepségen, amelyen részt vettek a szomszédos községek képviselői is. előadásokon ismertették a két község történetét, fejlődését. Keleméren kiállításon mutatták be az egykori református papiakban Tompa Mihály irodalmi hagyatékát. Gömörszőlősön pedig a vidék néprajzát ismertető gyűjteményt tekinthette meg a közönség. Ismét lesz „Ki mit tud?” A Magyar Televízió már bemutatta a régi győzteseket megidéző műsorát, a napilapok is közölték : a „Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség, a Művelődési Minisztérium, az Állami Ifjúsági Bizottság és az amatőr művészeti mozgalmakat ápoló, fenntartó intézmények égisze alatt meghirdetett vetélkedő a 14 —26 év közötti fiataloknak kínál lehetőséget arra, hogy képességük és érdeklődési körük szerint bemutathassák művészi tehetségüket”. A nagyközönség 1983. május 20-tól már a képernyő előtt szurkolhat a legrokonszen- vesebbnek tartott versmondónak. énekesnek, bűvésznek, vagy — zsűritagnak. Mert visszagondolva az elmúlt Ki mit tud?-okra, néhol az értékelés élvezetesebb volt a produkciónál. A bírálók nem a látványt értékelték, hanem a mögötte lévő munkát, a próbák, a hétköznapok verejtékét.. Próbáltam megérteni a Ki mit tud-osokat: miért vállalták e nyilvános szereplést? Miért áldozták fel szabadidejük, jelentős részét? Mit, reméltek az esetleges sikertől? Néhányukkal beszélgettem. A fiatalok elmondták: győzni akartak, de nem csak a külföldi utazás, a sztereo magnetofon vagy egy előnyös szerződés kedvéért. E vetélkedőn végre ^megmérhették tudásukat. Mert a művészeti élet elismert szakemberei figyelmeztették őket, mit csinálnak jól és mit rosszul. Az élet egy sokkal komolyabb területén a szocialista brigádok, a gyárak és a vállalatok, a növénytermesztők és az állatgondozók, a tervezők és a kivitelezők vetélkednek minden nap a zászlóért, a kitüntető címért, az első helyezettnek és a minden érdemes eredményt felmutatónak járó erkölcsi elismerésért. Küzdelmünket nem közvetíti a rádió, mozdulataikat nem rögzíti filmszalag. A nagyközönség mégis ismeri és számon tartja a „hétköznapi ki mit tudókon” tovább jutók és elbukók produkcióit: A határidő előtt elkészülő beruházást, a társadalmi munkában létesített parkot; akárcsak a rendszeresen félre kapcsolódó telefonközpontot, a rosszul záródó ajtót, a beázó cipőt, a szétfeslő kabátot. Vetélkedő ez is, milliók előtt, a versenyzők meghúzódnak a háttérben. Egy új létesítmény átadásakor az építőkét úgy általában dicsérjük, és nem Németh Péter kábelszerelőt, vagy Kiss Antal kőművest. De a postát, a sütő-, a cipő- és a konfekcióipart is úgy bíráljuk, mintha az ágazat valamennyi dolgozója felelős volna egy-két szaktárs hanyagságáért, Mert e versenyben a legjobbak épp úgy háttérben maradhatnak, mint a leggyengébbek. Ez pedig rossz, mert az embereket nem segítik saját munkájuk megítélésében. Dolgoznak, de nem tudják (vagy legalábbis nem közük velük) hogyan. Véleményt csak vállalatuk, műhelyük vagy brigádjuk összteljesítményéről hallanak, de egyéni képességeik értékelésére kevés helyen vállalkoznak. Való igaz, közülük sokan nem jutnak a tévékamera elé, nem válnak ismert művésszé, feltalálóvá, nem beszél róluk az ország. Mégis szeretnék, ha legalább vállalaton belül tudomásul vennék munkájukat, hogy valaki értékelje, amit csinálnak. A zsűri tagjai is tévedhetnek, de vitázni csak személyekkel, érvekkel lehet. Lehet, hogy néha rosz- szuiesik a kritika, legközelebb mégis a „szemtől- szembe” beszédet követelik. A siker ösztönző hatása a Tv-ve- télkedők történetén is nyomon követhető. Az egykori nyertesek gyakran váltak hivatásosakká. országosan elismert művészekké. Bizonyos, hogy kamatoztatva az egykori tanácsokat ma többet tudnak, mint győzelmük idején. A TV-s Ki mit tud'' csak jövőre kezdődik. Ám a tízmillió versenyzőt, nézőt, zsűritagot megmozgató vetélkedő javában tart. Továbbra is lesznek aranykezű esztergályosaink, biztos kezű mozdonyvezetőink, szerelőink, műszerészeink. Ha találkozunk velük, csodáljuk ügyességüket, s azt, hogy mennyi áldozatra képesek, hogy szakmájuk, hivatásuk mesterévé váljanak. Ök valóban több nyilvános elismerést érdemelnének, ha nem is az egész ország előtt, de közvetlen környezetükben mindenképpen. Horváth Kálmán
