Szolnok Megyei Néplap, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-17 / 89. szám

-2. ÁPRILIS 17. irodalom, művészet 9 Lacza Márta: Földmunkások mmi Keresztury Dezső: Egy keserű jóbarátnak Ha az élet megkeserít, mert bántanak embertársaid, ha zűrzavar nyomaszt, adjon humorod vigaszt! Nézz túl köznapi körödön, s elönt valami halk öröm: sérelmeden túljutottál, több lettél egymagádnál, mosolygásodban számtalan társad, híved derűje van: gyümölcsfa, bőven termő maradj! Veled az erdő! Szenti Ernő: Három nappal korábban három nappal korábban a múlt még holnap volt hold-sárkányt eregetett az éjszaka szájam kenyerét megkentem vajszínű fényekkel álmaim zsebét degeszre tömtem valósággal kicakkoztam a végtelen szegélyét emlékezetem idő-fogasáról leakasztottam a legősibb ember-emléket dicsekedve mutogattam a tényeknek a véletlenekkel körülírtat Béres Attila: A KÖLTÖZÉS z volt a legfurcsább feketefuvar-história. A főosztályvezető nem utazott el miatta Plzenbe- a testvérválla­lat találkozójára. A belső ellenőrök két évre visszamenőleg átnéztek minden „C” menetlevelet, és min­den mentést. Mert a visszaélést az autómentő ötvenhét éves pilótája követte el Halmos Gézával, a nyug­díj előtt álló fuvardíj-számfejtő- vei. Halmos harminckét éve fejteget­te a menetleveleket a külső Bár- czy-telepen, egy lapos tetejű, hu­zatos házikóban. Ismerte a menet­levelekkel való manipulálásnak mind a háromszáz módját, de ő maga sosem tévedett egy kilomé­tert sem. A kisebb „hibákat” ma­ga javította, a nagyok miatt szép szelíden szólt a sofőröknek: „nem lesz ez így jó . ..” Nem is féltek tőle, sőt, a fuvarból hazatért ko­csik vezetőülése alól neki is jutott ez-az. Dinnyéből a repedt, eroti­kus exportkártyákból a három­színben mellényomott, fonalszállít­mányból a horpadt papundekli orsók. Mint a gyereknek. A nyug­díj felé közeledve még Géza volt a legutolsó segédvezetőnek is, a mentős meg már a belépése más­napján a Sanyi bácsi. Sanyi bácsinak többször akartak jobb beosztást adni, de ő vissza­utasította a divatos, új kocsikat, nem volt hajlandó fuvarba menni. Az újoncok nem értették, hogy tud meglenni csak a fizetéséből, mért nem vállalja el legalább a potya alkalmi szállításokat. Aztán az el­ső lerpbbanásukkor megértették. Volt, aki Gödöllőről sem tudott ha­zajönni három napig egy eldugult vízpumpa miatt, mások meg hófú­vásban, kerék nélkül is teljesítet­ték a fuvart kétszáz kilométerre. Sanyi bácsi nagyhatalom volt. Bár ők ketten megéltek két névválto­zást. három átszervezést meg egy szanálást a cégnél, életükben nem váltottak tíz szót. Március végén Géza megválto­zott. Kiment a kisházból a telepre, figyelte a reggeli indulásokat, to- porgott a gyülekező előtt, ahová még életében nem tette be a lá­bát. Szidta meg dicsérte az időjá­rást, aztán nagy nehezen a lé­nyegre tért. Költözik, kocsi kel­lene. A pilóták sajnálkoztak, fut a teljesítmény, túl vannak a havi órakereten, menjen a forgalmis­tákhoz. A forgalmisták azt mond­ták, beszélje meg a vezénylőtiszt­tel. A vezénylőtiszt karját tárta: hozzon pilótát. Eltelt néhány nap, Géza egyre zavarodottabban járta köreit. A pilóták röhögtek: — Forró a talaj, Gézukám? — Megerőszakolta a háziasz- szonyt? — mindenki tudta, hogy valami istenverte öregasszonynál lakik a hajdani csendőrkaszárnyá­ban. — Mért nem ír a Vezérnek, a Fényes utcaiak most kaptak húsz vadonatúj ZIL-t. Egy ilyen régi dolgozó... Géza elgondolkozott az ajánla­ton, aztán sajnálkozva rázta a fe­jét, petyhüdt pofazacskója is be­leremegett: — Nem tudják azok odafent azt sem, hogy a világon vagyok.-— Hát akkor legközelebb. — Igen, legközelebb — és elka- csázott. De legközelebb elküldték a francba. — Látja, Icuka — magyarázta a gépíró kislánynak, akitől teljes áron kapta meg a maradék hideg kávékat —, amíg az ember nem kér, addig minden rendben van. Pedig hány szarból húztam már ki őket... — Akkor vagy a szarral volt baj, vagy a kihúzással — nevetett Icuka, és a kezébe nyomta a zac- cot. — Nem kérni kell, hanem úgy intézni a dolgokat, hogy az embert kérjék ... Másnap reggel, amikor Géza be­lépett az irodájába, ott ült Sanyi bácsi. Kávézgatott magában, és nézte a Népsportot. — Ez nekik foci — az asztalra csapta az újságot, és kihúzott a- zsebéből egy szűz menetlevelet. — Pecsételtetgesse le, meg ami kell. Szombaton jó lesz? — Micsoda? — kérdezte Géza. — Két nap alatt csak össze tud pakolni, nem? — Hát... — Hozzak embert? — Sanyi bá­csi legyintett. — A pénzt ráér fi­zetéskor befizetni a pénztárba. Nincsenek problémák. Szombat délután bebőgött egy csillogó hattonnás a volt laktanya udvarára. Halmosék! Halmosék! — ordította Sanyi bácsi, amíg Géza elő nem jött. Hatvan szempár te­kintetétől kísérve terelgette ven­dégét a szobájába. Sanyi bácsi szétnézett: — Hát innen már elköltöztek, vagy mi az isten? Egy ágy, szekrény, dohányzóasz­tal, szék. A sarokban ruhakupac, néhány edény, papírok. Sanyi bá­csi ledobta magát az egyetlen szék­re. — Na, hogy is van ez? — kér­dezte. Géza leült az ágy szélére. Hall­gatott. — Hát hová költözik? — pró­bálkozott Sanyi bácsi. Géza összeszedte magát. — Harminc éve élek itt — mond­ta. — Másik ilyen szobát hol kap­nék hatszázért? Ötször hatos. Csak hát harminc éve. Harminc — és bólogatott magának. — Van itt valami innivaló? — kérdezte Sanyi bácsi. — Kávé, tea? Esetleg rum? — Esetleg. Géza kiment, aztán visszajött, kivitte a szennyes tányért meg két poharat. Amíg csobogott, Sa­nyi bácsi lehajolt a papírokhoz. Szép, szálas, ferde kézírással egy feljelentést olvasott, meg egy kér­vényt a közös vécé megjavítása tárgyában. — Én vagyok itt az intelligen­cia — mondta Géza, amikor be­hozta a poharakat. — Mindenki­nek én intézek mindent, már így papíron. Szeretnek is. Aztán megkérdezte: — Valami rágcsálnivalót? — Igen — mondta Sanyi bácsi és visszaült. — Almát, kekszet, cu­korkát, ami van. Géza behozott egy szál kolbászt, kenyeret, teasüteményt, később a teával a rumot. Sanyi bácsin át­villant a gyanú. — Nem buzi maga?­Géza szerényen elmosolyodott. — Ugyan kérem ... Bár igaz, kevéssé érdeklődöm ... — Kevéssé — bólintott két falat között a sofőr. Miután mindent megevett, megivott egy liter teát egy deci rummal. — Tudja, nekem is kéne egy intelligencia, mert a telekszomszé­dom galambjai folyton leszarják a teraszomat. — A birtokjogban nem vagyok járatos, bár ... Sanyi bácsi a fogát piszkálta: — Nem, azt hiszem, mégis in­kább beverem a pofáját. Ezután elbeszélgettek a birtok­jog érvényesítésének sokrétűségé­ről meg egyebekről is, amíg be nem alkony ült. Akkor azt mondta Sanyi bácsi: — Jöjjön, elviszem, ahová köl­tözött volna. udán kapta el őket a KPM-ellenőr, és se­hogy sem értette meg a költözést. A.hatton­nás gépjármű "minden rakománya egy rossz seprő meg egy aktatáska, ráadásul Sanyi bá­csi a vita hevében véletlenül le- szarjankózta őt. Később Géza annyira berúgott, hogy még hétfőn is beteg volt. — Két ilyen profit próbálnak elkapni ... — mondta a forgalmi gyakornok egy kis csoport köze­pén kedd reggel, és amikor meg­látták őt, elhallgatott. — Jó reggelt, Géza bácsi — mondta valaki. Icuka forró kávéval várta. — Imádom a stílbútort. Géza értetlenül nézett rá. — Hogy maga milyen rendes ember — folytatta a lány —, oda­adja a rózsadombi lakását az uno­kahúgának, maga meg egy albér­letben szorong évekig. És azok a bútorok, ahogy hallom ... — De hát... — Tudom, amit tudok — foly­tatta Icuka —, nálunk semmi nem maradhat titokban... — és a mel­le egy pillanatra hozzáért a férfi vállához. Bár lehet, hogy csak Gé­za érezte így. mind a tíz ujja. Az is rideg ter­mészetre vallott, hogy soha sem­milyen állatot nem tartott maga mellett, sem a feleségének, sem a fiának, majd később az unokájá­nak nem engedte meg. hogy ház­hoz szoktassanak kutyát, macskát vagy sündisznót, az utóbbit azért, mert úgy horkol, akár egy ember. Galambot sem tartott a padláson, cinkének sem akasztott ki szalon­nát. Nem ragaszkodott semmihez és senkihez, kivált a hasznot nem hozó dolgokhoz, állatokhoz, tár­gyakhoz. Az emberekhez sem. A szokásait sem szerette, pedig vol­tak olykor neki; egy időben a sze­métbe dobta a zsebkendőjét, ha megtelt, nem engedte kimosni, ké­sőbb' meg nem fésülködött. Az emberek rendszerint szeretnek szo­kásaikról fecsegni, q fecsegni sem szeretett. A szokásait meg, ha vol­tak is ideig-óráig. utóbb elhagy^ ta, hűtlenül. egykedvűen, nem gondolt rájuk soha többé. Néha valósággal tutyimutyinak mutatko­zott, mindenesetre inkább csak őr­jítően akkurátus volt, semmint az ábrázatának megfelelően hideg eszű, orbáncos -kedélyű. A városban nagyjából mindenki ismert mindenkit. Vagy a háború­ból (akkor sokan összeismerked­nek), vagy még az iskolából, vagy mert olyasmi történt az illetővel, amiről- beszélni szoktak az embe­rek. A nyomorékok egy ilyen kis­városban nem tudtak elbújni a kí­váncsiság elől, nékik még a ga­tyájukba is belenéztek, mondván, a nyomorék férfi is férfi. A csél- csap asszonyok, nagytermészetű férfiak közismertek voltak. Ugyan­így a rabiátus természetűek (akik verték az asszonyaikat) és a duha­jok. Nagyapának jószerével nem is volt története, ha netán ő került szóba valahol, legtöbbször a vörös kakasát emlegették. Volt ugyanis régen — harminc, negyven vagy öt ven évvel ezelőtt? — egy vereke­dés kakasa, aki, ha belépett vala­ki a kapun az udvarba, rátámadt, ki akarta verni az érkező szemét, belevágta a csőrét a hátába, feje- búbjába. Nagyapa husángot tá­masztott a kerítésnek az utcán, a kapun kívül, hogy ha jönnek hoz­zájuk, meg védhessék magukat a kakastól. Alattomos jószág volt, settenkedve, némán, lábait lopa­kodva. óvatosan rakva előre, meg­lepetésszerűen rohamozott. Azt tanácsolták nagyapónak, vágja le, egve meg a kakast, úgy tartották, különlegesen jó leves lenne belőle. De ő addig-addig tanakodott, le­vágja, ne vágja le, míg arra ju­tott. meghagyja, mivel a tyúkok nagyon elégedettek voltak vele. S elvégre a kakasnak a tyúkoknak kell megfelelni, nem neki, mondta. Ez rávallott. A természetére. A jellemére. Megtartotta a kakast évekig, addig bot támasztotta az utcafronton a kapufélfát. Aztán valaki agyonverte a kakast. Megzörrent az újság a kezében. Az ajtó felé pillantott, de nem jött senki, léptek koppanása sem hal­latszott. A fia otthon volt, de nem az öregházban lakott, hanem a mellé épített új épületben. Ez a megrezzenés szokatlan volt. Nagy­apa soha senkit nem várt, látoga­tói ritkán akadtak. Talán az újság tette, hogy megcsúszott az ujjai közt. özvegyemberként szokott rá az újságra, amikor, bár tudott vol­na dolgozni, de felhagyott a mun­kával. Az újságot a házhoz hozza a postás, naphosszat ült így az ab­lak mellett, a kezében tartva és nem hiányzott neki senki. Egy nap talán, ha két gondolata volt. vagy annyi sem. Legfeljebb egy-délután és egy délelőtt: rendjén is volt ez így. hiszen a gondolatok megevöt- rik az embert, bármily csekélyek vagy sekélyek. Apró gondolatok­kal, mondjuk azzal, hogy hónapról hónapra erőtlenkedik, felesleges vesződni, a nagy gondolatok meg századokon át érnek puszta felis­meréssé. addig csak a megszállot­tak viaskodnak velük, illetve ma­gukkal. hoev kicsikarjanak vala­mi napnál világosabb eredményt. Nagyapa az újságot is azért szeret­te. mert nem kiabált, olvass el! Eev úiságban nincs semmi igaz­ság. semmi ellen nem tiltakozik, semmit, nem követel. Ha követel vagv tiltakozik, sem történik sem­mi. ha nőm olvassa az ember. Vi­szont kellett neki valaki, illetve valaki helvett (a felesége helyetti valami, amivel eoviitt lehet élni anélkül, hogy bármire kényszerí­tené. Nagyapa kilencvenedik évé­ben volt, sok disznót meghízlalt életében, sok csirkét megevett süt­ve, mit jelenthet neki az a pár nyomtatott sor az újságban a tö­rökökről, az amerikaiakról, a ro­mánokról? Mindig voltak törökök, amerikaiak meg románok. Ha egy török, egy amerikai vagy román annyi sült csirkét megeszik, mint ő, akkor esetleg kíváncsi lesz rájuk. Akkor is minek, hiszen mi­ben különböznek tőle? Nagyapá­nak az újság arra kellett, hogy megakadályozza gondolatai csörte- tését. A vaddisznó csörtet olyan erőszakosan át a bozóton, mint az öregemberek gondolatai egy szo­ba csöndjében. De hát aki olvas, vagy legalábbis úgy tesz, mintha azt tenné, nem gondolkodik, mert el van foglalva, öt az is elfoglalta, hogy kezében tartja az újságot. Lehetséges, hogy azért hizlalta egész hosszú életében azt a ten­gersok sertést, azért tartott annyi baromfit, azért evett annyi sült csirkét, hogy addig se törjenek rá a gondolatok? Azért vált termé­szetévé a ráérősség, azért dolgo­zott olyan módszeresen, szinte má­niákusan, azért tanakodott jelen­téktelen. hétköznapi dolgokon is, mert addig, amíg ezekkel foglala­toskodott. csönd volt a fejében, lelkében? Ténv, hogy nagyapával nem történt soha olyasmi, amiről mesélhetett volna a fiának, vagy el szórakoztathatta volna az unoká-, iát. Arról a kakasról meg elfelejt­kezett. Szerette az újságot, bár inkább csak a szagát ismerte. Gyorsan el­repült vele az idő. Ha délben át­jött a fia, menjen át hozzájuk, mert asztalon az étel, örömmel nyugtázta, hogy eltelt a délelőtt. Átcsoszogott a másik házba, a nagyházba, a fiáéba, és főleg le­ves evés közben magában némán, jólesően kuncogott. Csak a szeme nevetett és nem is gondolt sem­mire, csak az a jó érzés, amit az idő könnyű múlása okozott benne, melegítette a bensejét, csillant meg a szemében. Ha kérdezték, fe­lelt, néha önkéntelenül megszólalt: „Jó meleg a leves!” vagy „Jó puha a kenyér!”, mert a levest is ke­nyérrel ette. fia ilyenkor izgágán visszaszólt: „Jó hát! Miért lenne hideg?! vagy „Puha hát! Gon­dolta, hogy szárazai adunk?!” Visszacsoszogva az öreg­házba egy szempillantás alatt elfe­lejtette, hogy egyáltalán ebédelt. A székébe telepedett, kezébe vette az újságot, de nem a betűkre, inkább az ablakon túlra, az utcára bámult. Becsapta magát, hogy olvas, ezert aztán nem nevezte meg magának, mit lát az utcán. Kétfelé nem lehet figyelni. Most, is kibámult: nézett, mégsem nézett: látott, mégsem lá­tott. És közben újságot olvasott, pedig nem is olvasott. Összeállította; Rékasy Ildikó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom