Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-12 / 9. szám

1979. január 12.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

Az értelmiség — ideálok és ideák

Gondolatok Huszár Tibor könyvéről

Az értelmiség helye, szerepe, rendeltetése, körül az értelmezések és az indulatok, már-már kibogozhatatlan gubanca feszül. Sok a zavar, vita, félreértés. Ám egyvalamit biztosan tudunk. Hogy az értelmiség hozza fogalmi s érzületi formára a társadalom vezérlésének céljait és eszközeit. Hogy az értelmiség viszi át ezeket a célokat a társadalom nem értelmiségi tömbjének gondolkodásába.

Kultúrát teremt és továbbít, tömegeket tájékoztat, társadalmi azonosságélményt éleszt (vagy bont meg) fejlődési irányokat és arányokat véleményez, szakszerű döntéseket készít élő. Sőt a társadalom eszmei vezérlése és az eszmék társadalmi elfogadtatása terén is bele- bele ütközünk.

Problémák és kérdések

Az értelmiség fogalma csak a 19. században válik clterjedtté. Miért? Az értelmiség-fogalom ott lett közkeletűen használatossá, sőt divatossá, ahol az értelmiségi csoportok hiánya szembeötlő volt. Poroszországban, Oroszországban, Lengyelországban. Az utóbbi ötven év története e fejlettebb kapitalista és szocialista országokban a nem fizikai, ezen belül a széles értelemben vett szellemi munkafajták előtérbe kerülését mutatja. Egyúttal megindult az értelmiség-értelmezések lavinája. Mit szóljunk ehhez?

Van értelmiség és van „modern” értelmiség. A kettő — feltehetően — nem azonos. Az értelmiségnek van tucat, ha tetszik, két tucat funkciója. Ezek alighanem más-más történeti alapon jöttek létre, más-más szükséglet kifejeződései voltak. Az értelmiséghez tapasztják az igazoló-tudomá- sulvétető és a kritikus-ellenzéki attitűdöt. Bizonnyal egyik sem örök, s kiváltképpen nem egyértelmű. Járjunk a dolog végére.

Napjaink értelmiségének nincs ideáltípusa. Mert a szakbarbár scientist, a keleteurópai intellektuell, a technika professzionistája és a kultúra sugallatos alkotója, a nemzetben gondolkozó ideológus és a társadalmon kívüli próféta, a tömegtájékoztatás eszmetechnikusa és a szakapparátus szakbürokratája — „egyaránt” értelmiségi. Pusztán fogalmi operációkkal logikai osztályozásokkal és besorolásokkal nem tudom magam átvágni ezen a „gubancon”.

Ha az értelmiség az a társadalmi képződmény, amely a termelésszervezés és a társadalmi együttműködés

egyik mindenkori és- megkülönböztetett felelőse, akkor az értelmiség története nem érthető meg a termelés és az együttélés mindenkori objektív és szubjektív kívánalmainak szemügyrevétele nélkül. Az értelmiség-történet: társadalomtörténet. Abban az értelemben, hogy önmagán túli termelési és társadalom-politikai irányulások jelölik ki számára azokat a mezőket, ahol kulcsszerephez jut. Mint pap. írnok, mandarin, jós, költő, tanácsadó, bölcselő, költő vagy éppen szobrász. S ahonnan aztán befolyásolóan visszanyúl, és nekilát egyre nagyobb mértékben, hogy maga jelölje ki magának és a társadalmának működési elveit.

Az értelmiség szakadatlanul írja a maga s kora történetét. Megírja a homéroszi eposzokban és az Udvari Emberben, a mitológiákban és a vallási intelmekben, a szonettben és a színjátékban, az alkotmányokban és a technikai felfedezésekben. És megírja dokumentumokban, amelyekben önmagával foglalatoskodik. Hói kíméletlenül, hol túlkímélően. Mindez csöppet sem könnyíti az értelmiség-történet írójának helyzetét. Mert nem ugyanaz, amit egy korszak értelmiségije önmagáról mond, s ami eközben ténylegesen.

Induljunk ki a történelemből

Mert nem feltétlenül azonos a tényleges helyzet, és az, amit erről egy-egy későbbi korszak tudós értelmiségije tudni vél. Ment korszakonként változik, hogy ki mit tekint egyáltalán értelmiségi ténykedésnek. Mert maga az értelmiség-történet nem egyéb, mint a szakadatlan visszavetítések és visszakeresések : az önigazolások, vagy éppen optimizmusok kibányászása. Amikor ember legyen a lábán, aki különbséget tud tenni egy korszak valósága, önképei s a későbbi korok vonatkozó — mindig értékelő — tudása között." Példával élve; ha a jobbágyság történetébe bevonjuk a jobbágyok tudat- állapotát és önismeretét, nagyon valószínű, hogy ez az önkép nem fog ellentmondani a tényleges helyzetnek. Nem így az értelmiségnél. Ennek sajátossága éppen az volt, hogy nem tényleges helyzetéhez és funkciójához igazítja önképét, hanem éppen önképéhez és önbecsléséhez, társadalmi funkciójának fontosságáról vallott felfogásához kívánja igazítani tényleges helyzetét. Ami pedig nem egyszerűen, történeti kudarcok forrása, hanem olyan jelenség, amely a történetírót sújtja. Mert az önjelemző kordokumentumokban mindig külön kell választani a tényleges fontosságot és azt az önigazoló fontosság-tudatot, amely az értelmiségi privilégiumok kívánalmait szüli.

Itt sincs más eljárás tehát, mint a történeti konkretizá- ció. Ezért fogadja Huszár Tibor fenntartásokkal és bizalmatlanul az értelmiségi hitvallásokat. Ezért tesz vissza- visszatérően kísérletet ezek realitásértékének levizsgáz- tatására. Ügy, hogy mondanivalójuk történeti viszonylagosságára rámutatva ismeri el igazság-mozzanataikat.

„Örök

értelmiségi“

Ez a módszer az ideológia-kritikai megközelítés. Ennek birtokában Huszár Tibor sikerrel vitázik az „örök értelmiségi” önjellemzésével. Bemutatva, hogy az értelmiség több évtizedén átnyúló funkciója volt a társadalmi együttműködést biztosító világképek — mítoszok, vallások — megkérdőjelezhetetlensége feletti őrködés. Amikor az értelmiség az adott politikai rend törvényességét, e törvényesség társadalmi-tudati elmélyítését szolgálta. Amikor az ellenzékiség csupán mint a hagyománytiszteleten belüli frakciózás merült fel. De megvilágítja azt is, hogy más korban és más térségben, éppen a magánember történelmi színrelépésével, az értelmiség felmondta hagyománykonzerváló funkcióját, és akár erkölcsi eszményektől, akár az együttélés anomáliából táplálkozó szociális igazságérzettől vezettetve — esetenként és egy része — szembefordult a fennálló viszonyok szentesítésével.

Huszár Tibor munkája — Fejezetek az értelmiség történetéből. Gondolat 1977 — óriási terepismeretével és a történeti-szociológiai szemszög módszeres érvényesítésével kiemelkedő, műfajában mintaértékű darabja az elmúlt másfél évtized magyar szociológiájának.

P. Zs.

Kevés faluban van köztéri szobor. A Csongrád megyei Székkutas község azonban most már „szobros falu”. Tóth Valéria szobrászművész a „Béke csendje” cimű új alkotását a székku- tasi művelődési ház mel leti parkban helyezték el

HAVAS ÖRÖMÖK

Korán kell kezdeni. Első lépések sittalpon

(MTI fotó - KS)

Én és a kisöcsém suli után „Szánkó-buszon” megyünk haza (Fent)

M

egszelídült a tél, a hőmérő higanyszála feljebb kúszik, s így már a havas napok szépségét is egyre többen felfedezik. Előkerülnek a si- lécek, a szánkók, irány a hegy- és domboldal!

ÖTÉVESEK

Az iskoláskor küszöbén

M. város egyik részét Regálé néven ismerik a helybeliek. Nehéz itt eligazodni a rövid utcák, beugrók között, s a házak össze-vissza számozása sem ad sok segitséget az idegennek. Z. István házát keresem. Nagysokára akad egy idős néni, aki útbaigazít: „Odt a szántás közepén, az a kis kunyhó, a gyümölcsfasor mutatja az irányt.”

Középtermetűnek is nagyot kell hajolnia a ház külső ajtajánál; különben beveri a fejét a szemöldökfába, de odabent sem ajánlatos felegyenesedni.

— Alacsonyra méretezték ezt a házat...

— Nem lakásnak készült ez, hanem fészernek — kezdi a háziasszony. — Az idén költöztünk ide a családdal, mivel az anyósomnál még kisebb helyen laktunk.

Szoba, konyha, ennyi az egész, de ez is szűkén, hiszen alig fér el a két ágy, meg az asztal a székekkel. Nem is szólva, hogy hatan élnek itt. Marika második osztályos, István elsős, Sándor és Ilona jövőre kezdik az iskolát — Ilona ugyanis tavaly iskolaéretlennek bizonyult.

— Itthon van mind a négy gyerek.

— A nagyobbik lányom délutános, Istvánt pedig ma nem vittem el az iskolába ... A két kicsi mindig itthon van. Az óvodába felvették őket, de nem tudok olyan ruhát adni rájuk, mint a többi szülő. Nem akarom, hogy ezért kinevessék őket. Csak a férjem keres, én itthon vagyok a gyerekekkel.

— Az óvodába nem járó gyerekeknek iskolaelőkészítőt indítottak, hogy megkönnyítsék számukra az iskolakezdést.

— Hallottam róla, de oda sem viszem őket, mert mesz- sze van a kollégium, ahol tartják.

Hogy miről marad el Ilona és Sándor? Látogassunk el egy ilyen foglalkozásra, például Besenyszögön.

A következő tanévkezdéskor hatvannégy kisdiák lépi át először az iskola kapuját a községben. A gyermekek felét felvették az óvodába, a többiek két csoportban, a művelődési házban készülnek az általános iskola megkezdésére, az előkészítő foglalkozásokon. Mindkét csoportnak Szurmai Istvánná óvónő a vezetője.

— Október 5-én kezdődött a „tanfolyam” — mondja, — azóta ‘a gyerekekkel hetente kétszer háromórás foglalkozáson találkozunk. A negyvenöt perces órákon az ének, a testnevelés, az anyanyelv, a környezetismeret, az irodalom és a matematika alapjaival ismerkednek meg az előkészítősök.

— Milyen eredményeket értek el eddig?

— Eleinte szavát sem lehetett venni a gyerekeknek, annyira zárkózottak, feszé- lyezettek voltak a közösség-- ben. Emellett sokan beszédhibával küszködnek, s ez tette őket gátlásossá. Ahogy megszokták a környezetet, megismerték egymást, bátrabbak lettek. Most már szívesen szerepelnek önállóan, a szégyellőség nyomait csupán egy-két gyereken lehet felfedezni. Sokat fejlődött a szókincsük, a kifejezőképességük, nem beszélve az ismereteikről. Nagy segítség, hogy a szülők érdeklődnek gyermekük fejlődése iránt, s így közösen, összehangoltan dolgozhatunk azért, hogy az iskolakezdés gördülékeny legyen, a beilleszkedés ne okozzon nagy gondot a kisdiákok számára.

e

Az Oktatási Minisztérium határozatot hozott az iskolaelőkészítő foglalkozásokról.

Eszerint minden “településen, ahol legalább egy olyan ötéves gyermek él, aki nem jár óvodába, meg kell szervezni az évi 192 órás iskolaelőkészítő foglalkozásokat. Az ezeken való részvétel a gyermekek számára azonban nem kötelező, mégis jó lenne, ha valamennyi, óvodából kimaradt ilyen formában készülne fel az iskolai életre.

Az 1977/78-as tanévben az országban az ötévesek 82,8 százaléka volt óvodás, 15,3 százaléka vett részt iskolaelőkészítőn, és 1,9 százalék azoknak az aránya, akik a szülői házból közvetlenül kerültek az általános iskolába. Megyénkben a mostani elsősök 88,8 százaléka óvodába, 10,1 százaléka előkészítőre járt, 1,1 százalékuk pedig egyiken sem vett részt.

Ebben a tanévben Szolnok megyében harminchárom iskolai előkészítő csoportot indítottak 482 jelentkezővel. A „toborzás” azonban idén sem volt zökkenőmentes, pedig a külterületen, tanyán lakók felderítésében még az úttörőőrsök is közreműködtek. A szülők többsége örömmel fogadta az iskola és az óvoda segítségét, mert így gyermekük a szűk családi körből kilépve megismerkedhet a közösségi élet normáival, felkészül az általános iskola megkezdésére.

S mi lesz az 1,1 százalék, a Sándorok, Ilonák sorsa? Az öt-hatezer elsős közül mintegy ötven-hatvan kisdiák úgy lépi át először az iskola küszöbét, hogy még nem „mozgott”, nem élt közösségben, nem ismeri annak szokásait, normáit; általános ismeretei hiányosak, rendezetlenek, a hasonló kordákéhoz viszonyítva. Bár a tízes számok elenyészőnek tűnnek az ezrekhez viszonyítva, mégis az lenne jó, ha a tízes nagyságrend egyesre, sőt nullára csökkenne, mivel nem puszta számokról, hanem „emberpalántákról”, életek indulásáról van szó.

V. Fekete Sándor