Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-09 / 238. szám

1977. október 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 JESZENYIN Aránylik, őszül Aránylik, őszül már a nyíres, hallgat A levél-nyelven suttogó liget. S a szomorúan messzehúzó darvak nem intenek már vissza senkinek, Miért intenének? Száz úton csatangol az ember: megtér, s útiakéi megint. A kenderáztató az elmenőkre gondol, sötét tükrébe széles hold tekint. Állök magamban ősztarolta réten. Elring a széllel a darucsapat. Vig ifjúságom tájait idézem, de nem sajnálom, ami ottmaradt. Nem sajnálom sok szertegurult évet, se lelkem habzó virágfürtjeit. Kint őszi berkenyék máglyái égnek, de fáradt lángjuk senkit sem hevít. Lobog a bokrok piros bóbitája, csak sárgulnak, de élnek a füvek. Mint vetkező fa lombjait dobálja, bágyadt szavakat ejtek-pergetek. S ha szavaim az idő elsöpörte, lom lesz belőlük, száraz garmada, mondjátok így: elhallgatott örökre az arany nyíres szép levél-szava. Rab Zsuzsa fordítása Sebők Margit: Változások X. én nagyon szófogadó fiú voltam. Bűvös ka­lap mellett nőttem, minden kívánságom rögtön teljesült. Visszatérő mondat volt odahaza: — jó kisfiú légy, mert ha nem hallgatsz a szép szóra, melós leszel. — Az lettem! Kérdezzen! Irodalomról, politikáról... Szóval kér­dezzen . . . Nem akar? Mit gondol, azért verik a szülők a gyerekeikbe a tanu­lást, hogy okosabbak legye­nek? Egy nagy frászt! Ha­nem azért, hogy ne kelljen gürcölniük. Űri állás, nyak­kendő. tekintély, pozíció. Szóval egzisztencia. S ki ma­rad munkásnak? Értelmiség? Hány embert ismerek, aki elvégzi a főisko­lát. vagy egyetemet és már nem érdekli semmi. És mit gondol, miért? Mert elérte a „szintet”, a megálmodott po­zíciót, rangot. Ez elég. Minek tanulni tovább? Néha arra gondolok. mi volna itt, ha mindenki millio­mos lenne. Mi lenne a moz­gató-, a hajtóerő? A tanulás csak önmagában? — Alig­ha. .. Ezért mondom, jobb így ahogy állunk. Legalább hajtanak a vagyonért, a ran­gért és közben akarva-aka- ratlanul okosodnak ... Szóval panelszerelő lettem. A gimnáziumban egyik nap­ról a másikra bejelentettem: elég a bábáskodásból. Dol­gozni megyek. Tanáraim ki­verték a balhét. A srácok röhögtek: „Na lám, lelép az eminens”. Anyám majdnem bedilizett. Apám a haját tépte. Nem azért hagytam abba a tanulást, mert büdös volt. Láttam, hogy oltári előnye van a fizikai munkának. Ha valamit megcsinálok, abban az én kezem munkája van, s nincs ember, aki azt letagad­hatja. És láttam a jövőt, amelyet anyámék szántak nekem. Az aktakukacságnak még a gondolatától is bor­zadok. Szóval ezért lettem melós ... Először kubikus voltam. A föld, kérem, olyan, mint a hit. Vonzza az embert. Nem erő kell hozzá. Hanem tar­tás, és ín. Állati szívósság, tűrnitudás. Hajlékony da­maszkuszi acél. Mert a föld hói kemény, hol puhább, hol gorombább. Érezni kell a módját. A kavics visszavág, mint a kalapács. Jajgat a csákány, sírnak a csontok. Az agyagban cuppog a csiz­ma, gonoszul tapad. És ilyen­kor nem szabad ellenkezni. De nem ám! Figyelni kell. Meggondolni minden lépést. Nem mocorogni, ugrálni fö­löslegesen. Csak térdtől fel­felé, mintha eszünk ágába sem lenne arrébbmenni. És akkor vereséget szenved az agyag anélkül, hogy belefá­radnánk. Mégis otthagytam? Igen... Volt egy művezetőm, akár egy őrmester. Jutáson. Kiás­tunk egy csatornafélét. Folyt BARTHA SZABÓ JÓZSEF Messziről nézve, csudabogár Györfi Sándor rajza rólunk a víz, mert nagy pré­miumot ígértek. Persze pó­toltuk. Mert kell az ital ah­hoz a munkához. Két hét helyett három nap alatt el­végeztük. Hát mit gondol, mi lett? Egy vas sem, mert fi­zetés előtt kijött a mérnök és az mondta: „Hát nem ide kellett volna ezt ásni, hanem odébb. Ezt hagyják itt; te­messék be és lássanak hoz­zá újra!” Betemetni? — mondom. Azt nem. Ha a fe­ne fenét eszik, akkor sem. Csak akkor, ha belefekszik az az okos, aki idecsináltat­ta. „Hát nem mindegy ma­gának, mit csinál munkaidő alatt ” — mondta pökkhen- dien. A hajcsárunk meg rög­tön alányalt: „Ügy bizony, nem mindegy?” Szóval be­tettem magam után a kaput tisztességgel« .. Még akkor is sűrűn néze­gettem felfelé. A darusok, a panelszerelők a levegő ten­gerészei. Reggelente hosszan beleköpnek a hajnalba, meg­nézve a széljárást, mert az nagyon fontos. A panel olyan, mint a kifeszített vi­torla. Tudnj kell a módját irányítani, kormányozni. Gondolatát is ismerni a da­rusnak és fordítva. Fentről, az emeletről a világ csendes­nek, békésnek látszik. Az emberek szorgalmasnak. A hajba belekap a szellő, s a mell megtelik friss levegő­vel. Nem akarok a „nagyoko­sok” közé tartozni. Pedig fel akartak kapni. A múltkor is mondták: „az elvtársnak van esze. tanuljon. Mi majd se­gítünk. Előrehaladást érhet el még mozgalmi vonalon is”. Nem — mondom. Nem irat­kozom marxista középiskolá­ba, és egyetemre sem, meg gimnáziumba sem, mert én azt már rég elvégeztem. Vé­gigrágtam magam a könyve­ken. Csak papírom nincs ró­la. „Már pedig anélkül nem megy, elvtárs”. Ha nem, hát nem. Maradok —, mondtam. A papírért nem töröm ma­gam. Az a lényeg, amj a fej­ben van... A munkaügyin, meg a káderezésnél persze nem ez számít. . . Felépítettem sok ezer la­kást. A magamét még nem. Szüleimnél lakunk, felesé­gestül, gyerekestül. Két fiam van. Anyámék megbékéltek. Perfekt beszélek németül. Gyermekkoromban odahaza a családban csak így szóltak, hogy megtanuljam. Mostmár a fiam is ... Erről jut eszembe. A múlt­kor valamilyen német kül­döttség járt erre. A főnökök kivezényeltek bennünket a falakra, futkostak, mint pók a falon, hogy lássák a ven­dégek, mennyire jól megy nálunk a munka. A németek meg ott álltak a hátunk mö­gött. Az. építésvezető meg mondta a tolmácsnak: „For­dítsa le az elvtársaknak, hogy ez nagy szocialista bri­gád. és azért hajtanak eny- nyire a nagy meleg ellenére, is mert vállalták, hogy jó­val a határidő előtt teljesí­tik a tervet. Az öntudatuk szerint cselekednek így”. A tolmács meg fordítja. Azok meg törülgetik a homloku­kat, jóképet vágnak. Egyi­kük megjegyzi: „Ki hinné, hogy a magyaroknál ennyi­re dühöng az öntudat”. A tolmács természetesen hall­gat. De bennem felszaladt a pumpa. Mondom neki néme­tül — „menjen a fenébe ez­zel a szöveggel. Mi sem va­gyunk annyira hülyék, ami­lyennek kinézünk. Épp ma­guk miatt parancsoltak ide minket, úgy, hogy feleslege­sen sajnál bennünket. Az öntudatról meg annyit: dol­goznánk mi anélkül is, ha lenne mit. De nincs alap, nincs ez, nincs az, nemegy­szer a panelek szerelése he­lyett tingli-tangli munkát végzünk ...” Mondhatom, le- gyökeredzett a lába, mint a tölgynek. A többieknek is. Aztán beszélgettünk minden­ről, költőkről, írókról, sport­ról, építészetről. Azon cso­dálkoztak. hogy lehetek csak munkás. De aztán elmagya­ráztam : Én panelszerelő munkás vagyok. És nem „csak” munkás! Hanem egy­szerűen: munkás. Megállapodtam. Harminc­hoz közeledtem. Pátosz nél­kül mondhatom: szeretem a panelokat, a házakat. Hoz­zám nőttek, elválaszthatatla­nul, mint a tenyeremhez az ujjak. És nincs bennem bi­zonytalanság, hogy mire vi­hettem volna. Mert a leg­többre vittem. Tízezrekkel mérhető lakásokra! Lakóte­lepekre. Mert szidhatnak bennünket. Szidhatják a vál­lalatot, de ha körülnéznek az ócsárolók, kiüti a szemüket a ház. a lakótelep. Bármerre néznek. Mert ott vannak. És ez tény. Ezt nem lehet leta­gadni .. . ről. Akik közelről ismernek, azok szeretnek. Akik mesz- szebbről, azok azt mondják, különc vagyok, csudabogár. Akik még messzebbről, azt mondják hülye. Mindig ki­mondom, amit gondolok, nem hímezek-hámozok, nem körtönfalazok. Nem félek. A* istentől se félek. Mert rám itt szükség van. Szük­ség, mert hasznosat teszek. És erre büszke vagyok. Hát ennyi. És még valami: az­tán nehogy valami kicicomá- zott, romantikus történetet faragjon az egészből, mert azt igencsak nem szeretem. Tudja, találkozhatunk még, és akkor a szemembe kell néznie.. . társak, ha valamit nem értenek, megkérdez­nek. Politikáról, jog­ról, pénzről. Minden­Örkény István Egyperces novelláiból Egy kis jótétemény A főnővér szobájával szemben műanyag garnitúra áll, s mellette egy fehérre fes­tett testsúlymérleg. Itt szoktam üldögélni, miután megkaptam az injekciót, mely ma­kacs köhögésem elmulasztására szolgál. Utána tíz percig pihennem kell. , Ez a tíz perc csigalassúsággal múlik. Hiába vittem magammal könyvet, a leg­többször bele se lapoztam, csak nézelődés­sel igyekeztem eltölteni azt a kis időt. Egyszer, meglehetős lármásan, két hölgy jött végig a folyosón. Az idősebbik, aki könnyű bundát viselt, szemmel láthatóan csak rövid idővel azelőtt hagyhatta el a kórházat. Ezt abból is látni lehetett, hogy az egyik kórteremből kisietett néhány be­teg aztán odajött az osztályos orvos meg a nővérek is. Mind egyszerre beszéltek, és láthatóan nagyon örültek egymásnak, még a takarítónő is előkerült, aki a háttérben ' meghúzódva, szerényen mosolygott. A viszontlátás ott játszódott le előttem; én ugyanis, nem tudom, miért, mindig a garnitúra legszélső foteljében ülök, tér­demen a könyvet tartom, lábam a merle- x. gén pihen. ha_ Nem akarom szépíteni viselkedésemet, ösztönéig abból, ahogy a hölgy fölállt a mér­legre, s ahogy a többiek körülsereglették, napnál világosabban kiderült, hogy mé- redzkedni akar, mi több, hogy testsúlya nem közömbös, hanem nagy mértékben érdekli az egész társaságot. Bőven lett volna időm levenni a mérlegről a lábam, hiszen a hölgy, már a mérlegen állva, de még a méredzkedés előtt, először is leadta a bundáját kísérőjének, aztán igen részle­tesen elmesélte, hogy pontosan az a ruha, az a cipő. az a kalap van rajta, amelyik­ben annak idején, mikor bejött a kórház­ba, leméredzkedett. Elmesélte még azt is, hogy közérzete jó, étvágya kitűnő, és re­méli, sikerült fölszednie néhány kilót. Hogy én ennyi idő alatt miért nem vet­tem el a lábam a mérlegről, annak indok­lásába most nem bocsátkozom, mert eh­hez részletes jellemrajzot kéne magamról adnom, márpedig tapasztalatból tudom, hogy ilyen esetekben a magyarázkodás in­kább ront, mint javít a helyzeten. Legföl­jebb annyit mondok, hogy nem mindig szoktam a mérlegre lépni, amikor mások méredzkednek, csak néha. Így aztán, amikor a hölgy lelkesen föl­ujjongott, hogy „Látjátok? Hat-kilóval va­gyok több!” — én néma maradtam, pedig néhány mentegetőző szóval még akkor is tisztázni lehetett volna, hogy a bal lábam is rajta volt a mérlegen, ennélfogva ab­ban a hat kilóban — részben vagy egész­ben — e testrészem súlya is benne foglal­tatott. Némaságomba most már az is beleját­szott, hogy ha megszólalok, elrontom min­denki örömét. A hölgy arca sugárzott. Többen gratuláltak neki, ketten meg is csókolták, ő pedig, nagyon diszkréten, de azért észrevehetően, egy-egy papírpénzt dugott oda az alorvosnak meg a nővérek­nek, sőt, még a szerényen mosolygó taka­rítónőnek is odakiáltotta: — Magának is köszönöm. Hunyadváriné! Utoljára, valahol az öröme peremén. még engem is fölfedezett, és hozzám for­dult: — Mit szól hozzá, kérem? — Igazán nagyon örvendek — mondtam. — Hat kiló, kérem! — Nagyon szép súlygyarapodás — mond­tam. Intett, elment. Az egész sokadalom vé­gigkísérte a folyosón. Nemsokára az én tíz percem is letelt. Odalent, a főbejárat melletti büfébódénál viszontláttam a bundás hölgyet: kezében papírtálca, jól megrakva vaníliás roládok- kal. Fölemelte a tálkát, de csak mosolyog­ni tudott rám, mert tele volt roláddal a szája. Lám, valami elkezdődött. A bundás hölgy elindult, az én jóvoltomból indult el az evés, a hízás, az egészség felé. Igaz, ha hízás helyett fogynia kellett volna, akkor visszafelé sült volna el az egész: de aki javítani akar az emberiség sorsán, annak vállalnia kell némi kockázatot. Itália Az olasz karmester, miután végigvezé­nyelte az Álarcosbált, nekivágott a pesti éjszakának. Hajnaltájban egy hölgyet in­vitált asztalukhoz, akivel már több ízben táncolt. A vendégművész — a tolmács közben­járásával — egy ideig udvarolgatott, az­tán zsebébe nyúlt, elővette pénztárcáját és rátenyerelve, várakozásteljesen nézett a tolmácsra. Emez néhány szót váltott a hölggyel. — Cinquecento — mondta aztán a kar­mesternek. — Trecento — mondta a vendég, mert sokallotta az összeget. — Quattrocento — ajánlotta végül a tolmács. Ebben megegyeztek. Nem te Gerván József pályamunkás, élete 37 évében, a rákosi rendezőpályaudvaron, tolatás közben Sugár Vilmosné, sz. Dvornik Lenke, a drága Lenci mama, hosszú és nagy türe­lemmel viselt szenvedés után Poch Évike, élete hetedik évében Baltazár Sándor, vállalatunk régi és ki­próbált munkatársa, szolgálatának telje­sítése közben, Londonban, tragikus hirte- lenséggéf, ereje teljében A IX. kerületben, az Üllői út 84. előtt, a 42-es villamos özvegy Boros Blintnét, aki féktávolságon belül lépett a szerelvény elé Rózsa Mihály 61 éves épületbádogos A gép utasai, úgymint Fodor Árpád, Fo­dor Árpádné, Fodor Anikó, továbbá Nar- dai Imre és még hárman, akiknek sze­mélyazonosságát még nem sikerült Hollós Alb.ert Kerkó Rozália És sokan mások Te még nem Összeállította: Őri Zoltánná

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom